FJ 3000->

XX. Egyetemes Zsinat, I. Vatikáni Zsinat, 1869. december 8. – 1870. október 20.

[Röviddel a Syllabus 1864. decemberi nyilvánosságra hozatala előtt (vö. FJ 2901-2980) IX. Pius néhány bíborossal egy zsinat egybehívásáról tanácskozott, amelynek szembe kellett volna állítania a katolikus tanítást az akkori idők tévedéseivel. Mivel nagyobb részük a tervet alkalmasnak ítélte, a pápa 1867 júniusában, az Apostolfejedelmek jubileumának alkalmával, a Rómában összegyűlt püspökök előtt kinyilvánította szándékát.

Egy évvel később, az összehívó bullában a megnyitás napjául 1869. december 8-át jelölte meg. Tárgyaltak ugyan fegyelmi kérdésekről is; de ennek a zsinatnak fő erőssége a dogmatikai döntésekben van.

Két témakört készítettek elő:
1. A katolikus hit magyarázata különösen a racionalizmus felől támadó tévedésekkel szemben.
2. A Krisztus Egyházáról szóló tanítás.

A körülmények úgy hozták, hogy a teendőknek csak egy kis részét tudták teljesíteni, de mégis mind közül a legfajsúlyosabb eldönteni valókat elvégezték.

A zsinat két rendelkezést bocsátott ki:
1. a „Dei Filius” kezdetűt a katolikus hitről
2. a „Pastor aeternus” kezdetűt Krisztus Egyházáról

Egy további, az Egyházról szóló rendelkezést már nem tudtak kiadni a zsinat félbeszakadása miatt. Rómát megszállták, a pápa szeptember 20-án elvesztette világi hatalmát, és 1870. október 20-án elnapolta meghatározatlan időre a zsinatot.]

3000-3045: III. Ülés, 1870. április 24.: A „Dei Filius” kezdetű hittani rendelkezés a katolikus hitről

[A zsinati atyák a bemutatott tervezetet elvetették, mert nagyon hosszadalmas és nagyon iskolás volt. Úgy látták jónak, hogy az I. részt (1-4. fejezet) mint külön rendelkezést kell kiadni; ezt általános és részletező vitára bocsátották, majd egy véglegesített szöveget formuláztak, amelyet április 24- én ünnepélyesen felolvastak, és amelyet akkor a pápa meg is erősített.

A tervezet II. részét (5-9. fejezet) a Szentháromságról, az ember teremtéséről, felemeléséről, bukásáról, megváltásáról a programból kivették (és utána sem tértek vissza rá, mivel közben a zsinat nem várt módon feloszlott); ezek helyett minél előbb a pápa tévedhetetlenségéről szóló tanítást akarták megtárgyalni.]

Előszó

Mi, ennélfogva elődeink nyomdokait követve, soha nem szűntünk legfőbb apostoli kötelmünkhöz híven a katolikus igazságot hirdetni és védeni, s a hamis tanokat elítélni. Most pedig velünk együtt ülvén és ítélvén az egész világnak ezen egyetemes zsinata, a Szentlélekben egybegyűjtött püspökei, tekintélyüknél fogva, támaszkodva Isten írott és hagyományozott igéjére, amint azt a katolikus Egyháztól szentül megőrzötten és tisztán értelmezve átvettük, elhatároztuk, hogy Krisztus üdvhozó tanait Szent Péter ezen tanítói székéről mindenkinek színe előtt megvalljuk és kinyilvánítjuk, az ellenkező eltévelyedéseket pedig Istentől vett hatalmunkkal elvetjük és elítéljük.

{3000} Pius püspök, Isten szolgáinak szolgája, a szent zsinat jóváhagyásával örök emlékül Isten Fia és az emberi nem Megváltója, a mi Urunk, Jézus Krisztus visszatérvén a mennyei Atyához megígérte, hogy a földön harcoló Egyházával marad mindennap a világ végezetéig.Ennek folytán sohasem szűnt meg szeretett jegyesével lenni, azt a tanításban támogatni, működésével áldást adni, a veszélyek közt oltalmazni.

S ezen üdvös gondviselés ugyan más számtalan jóból is folyamatosan kitűnt, mégis legvilágosabban látható azon gyümölcsökből, amelyeket az egyetemes zsinatok, és név szerint a bár kedvezőtlen viszonyok között tartott trienti, oly bő mértékben termettek a keresztény világ számára.

Azóta ugyanis szabatosabb meghatározást és bővebb értelmezést nyertek a vallás legszentebb dogmái, és szilárdabb alapra fektették le az egyházi fegyelmet, továbbá a papság körében előmozdították a tudományt és az áhítatos buzgalmat; az Egyház ifjú leventéi számára nevelő intézeteket alapítottak; s végül mind a hívek szorgalmasabb oktatása, mind a szentségek gyakoribb használata által a keresztény nép erkölcsei tökéletesebbek lettek.

Ugyancsak azóta támadt az a lankadatlan s egészen az önfeláldozásig kitartó elszántság Krisztus országának világszerte való terjesztésében. Mindamellett midőn illő hálával emlékezünk meg ezen és egyéb áldásokról, amelyekben a jóságos Isten főleg a legutóbbi egyetemes zsinat által részesítette az Egyházat; nem fojthatjuk el keserű fájdalmunkat azon fölötte súlyos bajok láttán, amelyek leginkább onnan származtak, hogy ugyanezen szent zsinat tekintélyét sokan megvetették, vagy a legnagyobb bölcsességről tanúskodó rendeleteit elhanyagolták.

Tudott mindenki előtt, hogy midőn az Egyház Tanító Hivatalának isteni tekintélyét elvetették, s a vallási kérdéseket bármilyen magán embernek a belátására bízták, a trienti atyák által kárhoztatott eretnekségek lassanként sokféle felekezetre oszlottak, amelyek egymás közötti egyenetlenkedése és civódása sokakból végül is egészen kiirtotta a Krisztusban való hitet. Még magát a Szentírást is, amelyet azelőtt e keresztény tan egyedüli kútfejének, döntő szabályának tartottak, többé nem tekintették isteni műnek, sőt inkább a mitikus koholmányok közé sorolták. Éppen így keletkezett és terjedt el mindenfelé a világon az ész- vagy természetelvűség tana, amely homlokegyenest ellenkezik a keresztény vallással, mint természetfeletti intézménnyel, mindenáron azon van, hogy Krisztust, aki a mi egyedüli Urunk és Üdvözítőnk, az emberek elméjéből, a népek életéből és erkölcseiből kizárva, az ún. puszta ész vagy természet uralmát állapítsák meg.

Mellőzve és elvetve pedig a keresztény vallást, megtagadva az igaz istent és az ő Fölkentjét; végül is sokan a “mindenistenítés”, anyagelvűség és istentagadás örvényébe merültek el annyira, hogy már magát az ész természetét és a jó és a rossz közötti különbséget tagadva az emberi társadalom legmélyebb alapját is fel akarják forgatni. Midőn továbbá ezen istentelenség mindenfelé dühöngött, bekövetkezett a szerencsétlenség, hogy a katolikus Egyház fiai közül sokan letértek az igazi jámborság ösvényéről, s az igazságok lassanként megfogyván bennük, meggyengült a szívükben a katolikus érzület.

Tapasztaljuk ugyanis, különböző idegen tanok tévútra vezették őket, s a természetet a kegyelemmel, az emberi tudományt az isteni hittel fonákul összekeverve, a dogmák értelmét – amelyeket az Anyaszentegyház vall és tanít – megrontják, s a hit egységét és tisztaságát veszélyeztetik. Mindezek láttára hogy ne indulna meg szíve mélyéből az Egyház?

Mert ti., amint Isten akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson; amint eljött Krisztus, hogy üdvözítse, ami elveszett, és összegyűjtse Istennek szétszórt fiait: úgy az Egyház is, mint a népeknek Istentől rendelt anyja és tanítója, mindenki iránt lekötelezettnek érzi magát, és mindenkor készséggel igyekszik az elesettet fölemelni, az ingadozókat támogatni, a megtérőket átkarolni, a jókat erősíteni s tökéletesíteni. S éppen ezért nem is teheti, hogy a mindeneket gyógyító isteni igazságról ne tanúskodjék, s azt ne hirdesse, tudván, hogy neki mondták: „Az én lelkem, mely bennem van, és igéim, melyeket szádba adtam, ne távozzanak szádból mostantól és mindörökké.”(Iz 59,21)

1. Fejezet. Isten, az összes dolgok teremtője

 Az egy, tökéletes, a világtól megkülönböztetett Isten.

{3001} A római, szent, katolikus, apostoli Egyház hiszi és vallja, hogy egy igaz és élő Isten van, aki mennynek és földnek teremtője és ura, mindenható, örökkévaló, mérhetetlen, fölfoghatatlan, értelemre és akaratra és minden tökéletességre nézve végtelen; akit, minthogy egyes egyedül való, egészen egyszerű és változhatatlan szellemi szubsztancia, a világtól tárgyilag és lényegileg különbözőnek, önmagában és önmaga által legboldogabbnak kell mondanunk; és ő mindenek fölött, ami csak kívüle van és elgondolható, kimondhatatlanul fölséges.(1 – 4 Kánon.)

A teremtés cselekménye : tökéletessége, célja és hatása.

{3002} Ezen egyedüli igaz Isten jósága és mindenható ereje által, nem saját boldogságának növelése, sem önnön tökéletességének létrehozása, hanem teremtményekkel közölt jók kézzelfoghatóvá tétele végett, teljesen szabad elhatározása folytán az idők kezdetével együtt a semmiből alkotta mind a kétféle teremtményt, a szellemit és a testit, vagyis az angyalokat és a világot, s azután az embert, mint egy közbülső teremtményt, ki éppen úgy áll szellemből, mint testből.(IV. Lateráni Zsinat, FJ 800; 2. és 5. Kánon.)

Az isteni gondviselés.

{3003} Amit pedig az Isten teremtett, mindazt gondviselése által oltalmazza és kormányozza, „erejét kifejtve elér a (világ) egyik végétől a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja.”(Bölcs 8,1). Mert minden födetlenül és kitárva van szemei előtt (Zsid 4,13), azok is, amik a teremtmények szabad akaratából történni fognak.

2. Fejezet. A kinyilatkoztatás

A természetfeletti kinyilatkoztatás ténye.

{3004} Ugyanezen Anyaszentegyház hiszi és tanítja, hogy Isten minden dolog kezdete és vége, a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető, mert ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható (Róm 1,20); mindazonáltal bölcsességének és jóságának más, éspedig természetfeletti úton tetszett önmagát és akarata örök végzéseit az emberi nemnek kinyilatkoztatni, amint az apostol mondja: „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk”. (Zsid 1,1 sk) (1. Kánon.)

Szükségessége.

{3005} Eme isteni kinyilatkoztatásnak tulajdonítható ugyan, hogy ami az isteni dolgokra vonatkozólag az emberi ész számára önmagában nem fölfoghatatlan, azt az emberi nem jelenlegi helyzetében is mindenki könnyen, erős biztonsággal és minden tévelytől mentesen megismerheti. Azonban mégis nem ezen okból mondható a kinyilatkoztatás föltétlenül szükségesnek, hanem azért, mivel Isten a maga végtelen jóságából az ember számára természetfeletti célt tűzött ki, azt ti., hogy részesüljön olyan isteni javakban, amelyek az emberi elme értelmét teljesen fölülmúlják, minthogy valóban: „szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”. (1Kor 2,9; 2. Kánon.)

Forrásai.

{3006} A természetfeletti kinyilatkoztatás pedig, az egyetemes Egyháznak a trienti szent zsinaton kijelentett hite szerint „azon írott könyvekben és azon meg nem írt hagyományokban foglaltatik, amelyeket vagy magának Krisztusnak az ajkairól vettek át az apostolok, vagy a Szentlélek sugalmazása folytán az apostolok által mintegy kézről – kézre adva jutottak hozzánk”. (vö. FJ 1501). Mely Ó- és Újszövetségi könyveket egészen, minden részükkel együtt, ahogyan ugyanennek a zsinatnak a határozatában fel vannak sorolva, és ama régi latin, ún. Vulgata kiadásban a birtokunkban vannak, szentnek és kánoninak kell elfogadnunk. Az Egyház pedig nem azért tartja azokat szentnek és kánoniaknak, mintha pusztán emberi törekvés szerkesztette volna és utólag, saját tekintélye által helyben hagyta volna; és nem csupán azért, mert a kinyilatkoztatást minden tévedéstől mentesen tartalmazzák; hanem azért, mert a Szentlélek sugalmazására írták, Isten a szerzőjük, és mint ilyenek vannak átadva az Egyháznak. (4. Kánon.)

Magyarázója: az Egyház.

{3007} Minthogy azonban a trienti szent zsinat által a Szentírás értelmezéséről arcátlan elmék megfékezése végett kiadott rendeletet némelyek félremagyarázták, mi, megújítván ugyanezen rendeletet, ama zsinattal egybehangzóan kijelentjük, hogy a keresztény tanítás épületéhez tartozó hitbeli és erkölcsi kérdésekben azt kell a Szentírás igaz értelméül venni, amit magáévá tett és tesz az Anyaszentegyház, akinek a joga a Szentírás helyes értelmezésének és a szent könyvek értelmezésének a meghatározása; és ezért senkinek sem szabad a Szentírás ezen értelmezésével vagy a szentatyák egybehangzó felfogásával ellenkezőleg magyarázni.

3. Fejezet. A hit

A hit fogalma.

{3008} Egészen Istentől, mint teremtőjétől és Urától függvén az ember, s a teremtett ész a nem teremtett igazságnak lévén teljesen alárendelve, a kinyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk. A katolikus Egyház pedig e hitet, mely az ember üdvének kezdete, (vö. FJ 1532) természetfeletti erénynek vallja, melynél fogva mi, az Isten ihlető és segítő kegyelmével igaznak tartjuk mindazt, amit ő kinyilatkoztatott, nem azért, mivel a dolgok benső, igaz-voltát természetes eszünk világánál átlátjuk, hanem magának a kinyilatkoztató Istennek a tekintélyéért, aki sem nem csalhat, sem nem csalatkozhatik (2. kánon). A hit ugyanis az apostol szerint „a reménylendő dolgok alapja, meggyőződés arról, amit nem látunk”. (Zsid 11,1)

A hit az ésszel megegyezik.

{3009} Hogy mindamellett hívő „hódolatunk ésszerű legyen” (Róm 12,1) Isten a Szentlélek benső segítségéhez kinyilatkoztatásának külső bizonyítékait is csatolni akarta, isteni tényeket ti., éspedig főleg a csodákat és jövendöléseket; s mivel ezek világosan megmutatják Isten mindenhatóságát és végtelen tudását, ezért az isteni kinyilatkoztatásnak minden kétséget kizáró és mindenkinek a felfogásához mért jelei (3. és 4. Kánon). Miért is mind Mózes meg a próféták, mind pedig legfőképpen Krisztus Urunk sok és egészen nyilvánvaló csodával és jövendöléssel lépett fel; és az apostolokról olvassuk: „Azok pedig elmentek, mindenütt hirdették az evangéliumot, az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (Mk 16,20). És ismét írva van: „A prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásokra.”

A hit az Isten ajándéka.

{3010} Noha pedig a hívő hódolat egyáltalán nem vak működése a léleknek, mindazonáltal senki sem fogadhatja el az evangélium hirdetését úgy, amint az üdvösség elnyerésére szükséges, „hacsak meg nem világosítja és nem indítja erre a Szentlélek, Aki mindenkinek édessé teszi az igazság elfogadását és elhívését.”

Ennélfogva a hit önmagában, még ha a szeretet által nem is tevékeny (Gal 5,6), Isten adománya, és gyakorlása az üdvösségre szolgáló cselekedet, amellyel az ember szabadon engedelmeskedik Istennek, kegyelmével – melynek ellenállhatna – egyetértve és azzal közreműködve. (vö. FJ 1525sk.; 5. Kánon.)

A hit tárgya.

{3011} Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy higgyük mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és az Egyház által akár ünnepélyes határozat, akár az ő rendes és egyetemes Tanítóhivatala útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk van adva.

A hit szükségessége.

{3012} Mivel pedig „hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni Istennél” (Zsid 11,6), sem pedig az ő fiainak társaságába eljutni nem lehet, ennél az oknál fogva hit nélkül soha senki sem igazult meg, és senki sem hacsak abban „mindvégig állhatatos nem maradt” (Mt 10,22; 24,13), az örök életet el nem nyeri. Hogy tehát kötelességünknek, az igaz hit elfogadásának, és az abban való állhatatos megmaradás által eleget tehessünk, Isten az ő egyszülött Fia által Egyházat alapított, s azt mint önnön intézményét világos jelekkel megjelölte, hogy az mint a kinyilatkoztatott Ige őre és tanítója, mindenki által felismerhető legyen.

Az Isten külső és belső segítsége a hit magatartásához.

{3013} Ugyanis csakis a katolikus Egyházra vonatkozik mindaz, amit a keresztény hit szembeszökő hihetőségének előmozdítására Isten oly nagy mértékben és oly csodálatosan létrehozott. Sőt az Egyház a maga csodálatos elterjedése, kiváló szentsége és minden jóban való kifogyhatatlan termékenysége, katolikus egysége és rendületlen maradandósága által magában is egy nagy és örökös indíték a hívésre, és megdönthetetlen bizonyítéka isteni küldetésének.

{3014} Ekként történik, hogy az Egyház , mintegy a nemzetek közt felemelt jel, (vö. Iz 11,12) azokat, akik még nem hisznek, magához hívja, fiait pedig biztosítja afelől, hogy a hit melyet vallanak, szilárd alapokon nyugszik.

Ehhez az önmaga melletti tanúskodáshoz a felülről jövő erő hathatós támogatása is hozzájárul. Legkegyelmesebb Urunk ugyanis egyrészt a tévelygőket kegyelmével felserkenti és segíti, hogy „az igazság ismeretére eljussanak” (1Tim 2,4), másrészt azokat, akiket a „sötétségből csodálatos világosságába áthozott” (1Pét 2,9), kegyelmével megerősíti, hogy abban a fényben állhatatosan megmaradjanak, senkit el nem hagyván, hacsak őt előbb el nem hagyják (vö. FJ 1537).

Ezért korántsem egyenlő azok helyzete, akik a hit mennyei ajándéka által a katolikus igazsághoz ragaszkodnak, azokéval, akik emberi vélemények által vezettetve hamis vallást követnek; azoknak ugyanis, akik hitüket az Egyházi Tanítóhivatalnak köszönik, soha semmi okuk nem lehet ezt a hitet megváltoztatni vagy kétségbe vonni. S minthogy ez így van, „hálát adva az Atyaistennek, aki minket a szentek osztályrészére méltatott a világosságban” (Kol 1,12), becsüljük meg az ily nagy üdvösséget, és „emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12,2), és „tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” (Zsid 10,23).

4. Fejezet. A hit és az ész

 A megismerés kettős rendje.

{3015} Azt is tartja és tartotta a katolikus Egyház megszakíthatatlan egyetértésben, hogy az ismeretnek nemcsak elvre, hanem tárgyra nézve is két különböző rendje van: elvre nézve éppen, mert az egyik ismeretelv természetes észen, a másik pedig isteni hiten alapszik. Tárgyra nézve pedig, mert azok mellett, amire a természetes ész ki tud terjedni, a hit tárgyaként elénk vannak állítva az Istenben elrejtett misztériumok is, melyek egyedül isteni kinyilatkoztatás révén jöhetnek tudomásunkra (1. Kánon). Miért is az apostol, kinek tanítása szerint a pogányok Istent „az ő műveiből megismerték” (Róm 1,20), ama kegyelmet és igazságot fejtegetve, amely „Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17), mégis így ítél: „Hirdetjük az Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, melyet Isten a világ kezdete óta elrendelt a mi megdicsőülésünkre, és melyet senki, e világ fejedelmei közül nem ismert fel…, nekünk pedig kijelentette Isten az ő lelke által; mert a Lélek ugyanis mindent átlát , még az Isten mélységeit is” (1 Kor 2,7 – 10). És maga az Egyszülött elismeréssel szól Atyjáról, mivel elrejtette ezeket a bölcsek és okosaktól, és kijelentette a kisdedeknek (vö. Mt 11,25).

Az ész részesedése a természetfölötti igazság kidolgozásában.

{3016} S a hit által megvilágosított ész pedig, midőn gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével, mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut; mindamellett sohasem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azon igazságokat, amelyek az ő saját tárgyát képezik. Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják a teremtett értelmet, hogy még a kinyilatkoztatás és a hit elnyerése mellett is magának a hitnek a fátylával leplezve s mintegy némi homályba burkolva maradnak mindaddig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk az Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” (2 Kor 5,6 sk).

Semmi ellentét nincs a hit és az ész között.

{3017} Ámde ha a hit fölötte is van az észnek, a hit és az ész közötti ellentét mégsem létezhetik soha; mivel ugyanazon Isten adta az ész világosságát az embernek aki a titkokat kinyilatkoztatja és a hitet szívünkbe önti; Isten azonban önmagát meg nem tagadhatja, sem az igazság az igazsággal soha nem ellenkezhetik. Ennek az ellenkezésnek azonban a hiábavaló látszata főképp onnan származik, hogy vagy a hit dogmáit nem az Egyház felfogása szerint értelmezték és adták elő, vagy a vélemények koholmányait az ész nyilatkozatai gyanánt tekintik. Ennélfogva „minden olyan állítást, amely a megvilágított hit igazságával ellentétes, teljesen hamisnak nyilvánítjuk”. (V. Lateráni Zsinat, vö. az 1441. ponttal).

{3018} Az Egyháznak továbbá, mely a tanítás apostoli tisztével együtt parancsul kapta, hogy a hitletéteményt őrizze, Istentől kapott joga és kötelessége az áltudományt (vö. 1 Tim 6,20) kárhoztatni, nehogy bárki is megcsalatkozzék a világi bölcsesség és hiú ámítás által (vö. Kol 2,8; 2. Kánon). Ennélfogva minden keresztény hívőnek ilyetén, a hit tanával ellenkezőnek megismert véleményeket, főleg ha azokat az Egyház már elvetette, nemcsak hogy tilos a tudomány valódi vívmányaiként védelmezni, sőt inkább szoros kötelességük azokat az igazság hamis színezetével bíró tévedéseknek tartani.

A hit és az ész kölcsönös segítségnyújtása.

{3019} De nemcsak, hogy az ész és a hit egymással soha nem ellenkezhetnek, hanem még inkább kölcsönösen segítik is egymást olyképpen, hogy a józan ész bebizonyítja a hit alapjait, s a hit fényétől megvilágosítva az isteni dolgok tudományának művelését előmozdítja; a hit pedig az észt megszabadítja s védi a tévedésektől, és sokféle ismerettel gazdagítja. S ezért az Egyház távol áll attól, hogy az emberi művészetek és tudományok művelését gátolná, azt inkább többféle módon pártolja és elősegíti. Mert ti. azoknak az emberek életére kifolyó előnyeit ismeri és méltányolja; sőt nyíltan vallja, hogy azok, aminthogy „Istentől, a tudomány Urától” erednek (1Kir 2,3), úgy , ha helyesen kezelik, kegyelme segítségével Hozzá is vezetnek.

A teológiai tudomány előhaladásának sajátossága.

{3020} Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nincsen valamilyen bölcseleti szülemény gyanánt előadva azért, hogy az emberi elme azt tökéletesítse, hanem át van adva Krisztus Jegyesének abból a célból, hogy azt isteni letéteményként híven őrizze és csalhatatlanul értelmezze. S ekként a szent dogmáknak ahhoz az értelméhez is kell állandóan ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad. Hadd növekedjék tehát, és gyors léptekkel haladjon előre a kor és évszázadok fokozata szerint az egyeseknek úgy, mint minden embernek, egynek-egynek úgy, mint az egész Egyháznak az értelme, tudománya és bölcsessége; de csak saját nemében, ti. ugyanaz maradván a dogma, az értelme és az értelmezése.[Vincentius Lerinensis Common, n.23]

Kánonok

1. Isten, az összes dolgok teremtője

{3021} 1. Kánon: A teremtő Isten létezésére vonatkozó összes tévedések ellen:  Ha valaki az egy igaz Istent, a láthatót és láthatatlanok teremtőjét és Urát tagadja, legyen kiközösítve. (vö. a 3001. ponttal)

{3022} 2. Kánon: A materializmus ellen: Aki nem szégyelli azt állítani, hogy az anyagon kívül semmi más nem létezik, legyen kiközösítve. (vö. a 3002. ponttal)

{3023} 3. Kánon: A pantheizmus és annak különleges formái ellen: Ha valaki azt mondja, hogy Isten és más dolog szubsztanciája vagy lényege egy és ugyanaz, legyen kiközösítve.(vö. a 3001. ponttal)

{3024} 5. Kánon: (a) A pantheisták és materialisták ellen; (b) a güntheriánusok ellen; (c) a güntheriánusok és hermesziánusok ellen: Ha valaki azt mondja, hogy a véges dolgok, mind a testi, mind a szellemi vagy legalább a szellemi lények az isteni szubsztanciából áradnak ki, avagy, hogy az isteni lényeg önnön megnyilvánulása vagy kifejlődése által lesz mindenné, avagy végül, hogy az Isten nem egyéb, mint valami egyetemes vagy meghatározatlan lét, mely önmaga meghatározása által hozza létre nemekre és fajokra, és az egyedekre elkülönülő világegyetemet, legyen kiközösítve.

{3025} Ha valaki nem vallja, hogy a világot és minden dolgot, amit az magába foglal, szellemieket és anyagiakat teljes szubsztanciájukra nézve Isten a semmiből hozta létre; avagy azt mondja, hogy Isten nem minden kényszertől mentes szabad akarattal, hanem oly szükségképpen teremtett, mint amilyen szükségképpen szereti önmagát; avagy tagadja, hogy a világ Isten dicsőségére van teremtve, legyen kiközösítve.

2. A kinyilatkoztatás

{3026} 1. Kánon: A természetes teológia tagadói ellen: Aki azt állítja, hogy az egy, igaz Istent, a mi teremtőnket és Urunkat az emberi ész természetes világával az ő műveiből bizonyossággal felismerni nem lehet, legyen kiközösítve. (vö. a 3004. ponttal)

{3027} 2. Kánon: A deizmus ellen: Aki lehetetlennek vagy feleslegesnek mondja, hogy az ember az Istenről és az őt megillető tiszteletről az isteni kinyilatkoztatás révén tanítást nyerjen, legyen kiközösítve.

{3028} 3. Kánon: Az abszolút racionalizmus ellen: Aki azt mondja, hogy az ember olyan ismeretre és tökéletességre, amely meghaladja a természetet, Isten által fel nem emelkedhetik, hanem folytonos haladás útján csakis önmagából kell és lehet is eljutnia minden igaz és jó birtokába, legyen kiközösítve.

{3029} 4. Kánon: A racionalisták bibliakritikája ellen: Aki a Szentírás minden könyvét, minden részükkel együtt úgy amint azokat a trienti zsinat felsorolta [l. az 1501 skk. pontokat],  szentnek és kánoninak el nem fogadja, vagy azok isteni sugalmazását tagadja, legyen kiközösítve.

3. A hit

{3031} 1.-2. Kánonok: Az ész öntörvényűsége ellen: 1. Aki az emberi észt annyira függetlennek mondja, hogy attól Isten hitet nem követelhet, legyen kiközösítve. (vö. a 3008. ponttal).

{3032} 2. Aki azt állítja, hogy az isteni hit nem különbözik az Istenre és az erkölcsre vonatkozó természetes tudástól, s azért az isteni hithez nem szükséges, hogy a kinyilatkoztatott igazságot a kinyilatkoztató Isten tekintélyéért higgyük, legyen kiközösítve. (vö. a 3008 ponttal)

{3033} 3. Kánon: A fideizmus ellen: Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatás külső jelek által hihetővé nem válhatik, s ennélfogva az embereknek csak kinek-kinek a saját belső tapasztalata vagy magán sugalmazása által kell hitre indíttatniuk, legyen kiközösítve. (vö. a 3009. ponttal).

{3034} 4. Kánon: Az agnoszticizmus és a mitologizmus ellen: Aki azt mondja, hogy csodák nem történhetnek, s ezért minden róluk szóló elbeszélés, ha a Szentírásban található is, a mesék vagy mítoszok közé sorolandók, vagy hogy a csodákat soha bizonyossággal felismerni nem lehet, s azok a keresztény vallás isteni eredetét nem bizonyítják megfelelően, legyen kiközösítve (vö. a 3009. ponttal).

{3035} 5.-6. Kánonok: A hermesziánusok ellen: Aki azt mondja, hogy a keresztény hit elfogadása nem szabad cselekvés, hanem szükségképpen az emberi észérvek hozzák létre, vagy hogy az Isten kegyelme csak a szeretet által tevékeny, élő hithez szükséges, legyen kiközösítve. (vö. Gal 5,6; a 3010. ponttal).

{3036} Aki azt mondja, hogy a hívők helyzete és azoké, akik az egyedül igaz hitre még nem jutottak el, egyenlő; úgy hogy a katolikusoknak igazi okuk lehet, hogy hitüket, melyet az Egyházi Tanítóhivatal kebelén már elfogadtak, beleegyezésük felfüggesztése mellett kétségbe vonják mindaddig, míg hitük hihetőségét és igazságát tudományos érvelés útján be nem bizonyítják, legyen kiközösítve (vö. a 3014. ponttal).

4. A hit és az ész

Szabadelvű filozófiai és teológiai iskolák ellen

{3041} 1. Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatásban nincsenek valódi és sajátos értelemben vett minisztériumok, hanem a hit összes dogmáit a kellően művelt ész pusztán természeti alapelvek fonalán megértheti és bebizonyíthatja, legyen kiközösítve (vö. a 3015.sk. pontokkal).

{3042} 2. Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok oly szabadon tárgyalandók, hogy azok állításai, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak tarthatók, s az Egyház által sem kárhoztathatók, legyen kiközösítve (vö. a 3017. ponttal).

{3043} 3. Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve (vö. a 3020. ponttal).

Zárószó

{3044} Mi tehát híven főpásztori kötelességünkhöz, Krisztus minden hívét, főleg pedig az elöljárókat, vagy akik tanítói hivatalt viselnek, Krisztus szerelmére kérjük, s egyszersmind ugyanazon Istenünk és Üdvözítőnk tekintélyével parancsoljuk nekik, hogy törekedjenek és fáradozzanak ezen tévedéseket az Anyaszentegyháztól távol tartani és eltávolítani, s a legtisztább hit világosságát feltárni

{3045} Minthogy pedig nem elég az eretnekség gonoszságát kikerülni, hacsak azon tévelyektől is gondosan nem óvakodunk, melyek többé-kevésbé azzal összefüggésben vannak; ezért mindenkit figyelmeztetünk feladatára, melyek által a Szentszék ilyesfajta visszás véleményeket, melyek itt tüzetesen nincsenek elősorolva, elvetett és eltiltott.

3050-3075: IV. Ülés, 1870. július 18.: A „Pastor aeternus” kezdetű I. Hittani rendelkezés Krisztus Egyházáról

[A teológusok előkészítették a „Supremi Pastoris” kezdetű, az Egyházról szóló rendelkezés tervezetét, amely 15 fejezetet és 21 kánont ölel fel, és amely tartalmazta ugyan a primátusról szóló tanítást a 11. fejezetben, azonban nem szól a pápa tévedhetetlenségéről.

Sokak kérésének az lett a hatása, hogy IX. Pius a tévedhetetlenség témáját 1870 márciusában a Zsinatnak utasításba adta. A kiinduló szöveg viták, átalakítások és javítások után, ill. egy újabb tervezet elkészítésével és újabb javítások után jutott el a jelen döntésig. A tévedhetetlenségről szóló döntés, már közvetlenül a kihirdetése előtt is, vihart kavart. Ebben része volt a tévedhetetlenség valódi értelmezése körüli bizonytalanságoknak is.]

Előszó az Egyház alapításáról és alapjáról

{3050} Lelkünk örök pásztora és felügyelője [vö. 1 Pét 2,25], hogy a megváltás üdvöt hozó művét örökössé tegye, úgy határozott, hogy szent Egyházat épít, amelyben mintegy az élő Isten házában az összes hívők az egy hitnek és a szeretetnek a kötelékével vannak összetartva. Ezért mielőtt megdicsőült volna, kérte az Atyát, nemcsak az apostolokért, hanem azokért is, akik majd az apostolok szavára hinni fognak benne, hogy mindnyájan egyek legyenek, amiként maga a Fiú és az Atya egy[vö. Jn 17,20 sk]. Amiként tehát az apostolokat küldte, akiket a maga számára a világból kiválasztott, amint őt küldte az Atya[vö. Jn 20,21]: ugyanígy azt akarta, hogy Egyházában pásztorok és tanítók legyenek, egészen a világ végezetéig[vö. Mt 28,20].

{3051} Hogy pedig a püspöki hivatal maga egy és oszthatatlan legyen, és hogy az egymással szoros egységben lévő papok révén a hívők egész sokasága a hit és az áldozati közösség egységében megőrződjék, Szent Pétert a többi apostolok fölé helyezte, és benne megalapította a kettős egység folytonosságában megmaradó kezdetét, és látható alapot rakott le, hogy annak a szilárd tartóssága fölé egy örök templom épüljön fel, és az Egyháznak az égig emelkedő magasztos nagysága ebből a hitbeli szilárdságából emelkedjék ki.

{3052} És mivel a pokol kapui az Egyház ledöntése végett, ha ez lehetséges lenne, Istentől lerakott alapja ellen mindenfelől napról-napra nagyobb gyűlölettel támadnak, mi, a katolikus nyáj őrzése, biztonsága, szaporodása érdekében szükségesnek ítéljük, hogy a szent Zsinat helyeslésével előterjesszük a szent apostoli primátus megalapításáról, folytonosságáról és természetéről való tanítást; a primátusban van az egész Egyház ereje és szilárdsága; a róla szóló tanítást az összes hívőknek hinniük és tartaniuk kell az egyetemes Egyház ősi és állandó hite szerint; és szükségesnek ítéljük az ellenkező, az Úr nyája számára annyira veszedelmes tévedések nyilvánosság elé tárását és elítélését.

1. Fejezet. Az apostoli primátus megalapítása Szent Péterben

{3053} Tanítjuk tehát és kinyilvánítjuk, hogy az evangélium tanúságtétele szerint Isten egész Egyházára kiterjedően a joghatósági primátust Krisztus Urunk közvetlenül és egyenesen Szent Péter apostolnak ígérte és adta meg. Ugyanis az egy Simonhoz, akinek már előbb azt mondta: „Téged Cephasnak (sziklának, Péternek) fognak nevezni” (Jn 1,42), miután az hitvallást tett, s így szólt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”, ezekkel az ünnepélyes szavakkal szólt az Úr: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilvánította ezt ki neked, hanem mennyei Atyám. Én is mondom neked, te Péter vagy, és e sziklán fogom építeni Egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom majd a mennyek országa kulcsait, és amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is” (Mt 16,16 skk). És az egy Simonnak adta Jézus feltámadása után a legfőbb pásztor és helytartó joghatóságát az egész akolra, amikor így szólt: „Legeltesd bárányaimat”, „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,15 skk).

{3054} Ezzel az annyira világos szentírási tanítással úgy, ahogyan a katolikus Egyház mindig felfogta, nyíltan szembehelyezkednek azoknak a helytelen vélekedései, akik a Krisztus Urunktól az ő Egyházában meghatározott kormányzati formát kiforgatva tagadják, hogy egyedül Pétert ruházta fel Krisztus elsőségben a többi apostolokkal szemben, azokat akár külön-külön egyenként, akár mindnyájukat együttvéve, valódi és sajátos értelmű joghatósági primátussal: vagy akik azt állítják, hogy ez a primátus nem közvetlenül és egyenesen magára Szent Péterre, hanem az Egyházra lett ruházva, és az Egyházon keresztül rá, mint ennek az Egyháznak a szolgájára.

{3055} (Kánon) Ha tehát valaki azt mondja, hogy Szent Péter apostolt Krisztus Urunk nem tette meg az összes apostolok fejedelmévé és az egész Egyház látható fejévé; vagy hogy ő a mi Urunk Jézus Krisztustól csak tiszteleti elsőséget, nem pedig valódi és sajátos joghatósági primátust kapott egyenesen és közvetlenül: az olyan legyen kiközösítve.

2. Fejezet. Szent Péter primátusának szakadatlan folytonossága a római püspökökben

{3056} Amit pedig Szent Péter apostolban a pásztorok fejedelme és a juhok nagy pásztora, az Úr Krisztus az Egyház folyton tartó üdvösségére és örök javára intézményesített, annak ugyancsak az ő indítására az Egyházban, amely sziklára alapozva egészen az idők végezetéig szilárdan fog állni, szükségszerűen állandóan meg kell maradnia. Nyilván „senkinek sem kétséges, sőt az összes századokban ismert volt, hogy a szent és boldogságos Péter, az apostolok fejedelme és feje, és a hit oszlopa és a katolikus Egyház alapja, Urunk Jézus Krisztustól, az emberi nem Üdvözítőjétől és Megváltójától megkapta az ország kulcsait: ő egészen eddig az időig és utódaiban mindig, az általa alapított és vérével megszentelt szent Római Szék püspökeiben „él” és elöljáró és „ítéletet hoz” (Philippus pápai követ az Efezusi Egyetemes Zsinaton, 431. júliusában).

{3057} Ezért aki csak ebben a püspöki székben Péter örökébe lép, az birtokolja magának Krisztusnak a rendelése szerint Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusát. „Megmarad tehát az igazságnak megfelelő elrendezés, és Szent Péter, aki a szikla erősségét kapta, abban megmarad, és az Egyház kormányzását, amelyet magára vett, el nem hagyja” (Nagy I. Leó). Ebből az okból mindig „szükséges volt a nagyobb hatalmú elsőség miatt”, hogy a Római Egyházhoz „egybegyülekezzék minden Egyház, vagyis mindenfelől azok, akik hívők” (Lyoni Irenaeus), hogy abban a székben, ahonnan „a tisztelendő közösség jogai” (Milánói Ambrosius) mindenkire kiáradnak, mintegy a főben szövetségre lépő tagok egy szervezetté olvadjanak össze.

{3058} (Kánon) Ha tehát valaki azt mondja, hogy nem magának Krisztus Urunknak az intézkedéseiből eredően vagyis isteni jogon van az, hogy Szent Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusa folytonosságában mindig vannak utódai: vagy azt mondja, hogy a római pápa nem utódja Szent Péternek ugyanabban a primátusban: legyen kiközösítve

3. Fejezet. A római püspök primátusának hatálya és lényege

A primátus leírása.
{3059} Ezért támaszkodunk a szent Írások világosan érthető tanúságtételeire, és ragaszkodva mind elődeinknek, a római pápáknak, mind az egyetemes Zsinatoknak érthető és áttekinthető rendeleteihez, megújítjuk a Firenzei Egyetemes Zsinat döntését, mely szerint az összes krisztushívőknek hinniük kell, hogy „a szent Apostoli Szék és a római pápa az egész világra kiterjedően birtokában van a primátusnak, és maga a római pápa Szent Péternek, az apostolok fejedelmének az utódja, és Krisztus valódi helytartója, és az egész Egyház feje, és az összes keresztények atyja és tanítója; és neki Szent Péter személyében Urunk Jézus Krisztus átadta az egyetemes Egyház lelki táplálásának, igazgatásának és kormányzásának tejhatalmát; aminthogy ezt az egyetemes zsinatok eseményei és szent kánonok is tartalmazzák” (l. az 1307. pontot)

A római pápa általános joghatósága.
{3060} Ezért tanítjuk és jelentjük ki, hogy a Római Egyház, az Úr rendelkezése folytán, minden más rendes hatalmú Egyház fölött elsőséggel rendelkezik, és a római pápának ez joghatósági hatalma, amely valódi püspöki hatalom: közvetlen; ennek bármilyen szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár egyenként külön, akár együtt mindnyájan, a papi alárendeltségi fokozatok valamint az igaz engedelmesség szolgálatkészségét feltételezve el vannak kötelezve, nemcsak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem azokban is, amelyek az egész földön elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik; úgy hogy, megőrizve a római pápával mind a szentségi közösségnek, mind az ugyanazon hit megvallásának az egységét, Krisztus Egyháza legyen egy főpásztor felügyelete alatt lévő nyáj. Ez a katolikus tanítás igazsága; ettől senki sem térhet el úgy, hogy hitét és üdvösségét el ne vesztené.

A püspökök joghatósága a kész gyülekezetekre kiterjedően.
{3061} Annyira távol van azonban, hogy a Legfőbb Pap fentiekben leírt hatalma sértse a püspöki joghatóságnak azt a rendes és közvetlen hatalmát, amellyel a püspök, – akiket a Szentlélek az apostolok helyére utódként helyezett (vö. ApCsel 20,28) –, mint igazi pásztorok a nekik kijelölt nyájakat, mindegyik a magáét, lelkileg táplálják és igazgatják, hogy ugyanazt a hatalmat a legfőbb és általános pásztor rangjának megfelelően méltatja, erősíti és oltalmazza, Nagy Szent Gergely mondása szerint: „Az engem ért tisztelet az egyetemes Egyházat ért tisztelet. Az engem ért tisztelet testvéreim szilárd életereje. Akkor tisztelnek engem igazán, amikor az egyesektől, senkitől a köteles tiszteletet nem tagadják meg”.

A római pápa szabad érintkezése az összes hívőkkel.
{3062} Továbbá a római pápának az egyetemes Egyházat érintő legfőbb kormányzó hatalmából következik, hogy neki joga van eme tiszte gyakorlása során szabadon kapcsolatot tartani az egész Egyház pásztoraival és nyájaival, hogy azokat ő az üdvösség útján taníthassa és irányíthassa. Ezért elítéljük és elvetjük azoknak a véleményét akik azt mondják, hogy a kiemelkedő főnek ezt a pásztorokkal és nyájjal való kapcsolattartást szabadon meg lehet akadályozni, vagy azt martalékául adják a világi hatalomnak, úgy hogy azon erősködnek, hogy amit az Apostoli Szék részéről vagy annak tekintélyével az egyházkormányzat érdekében elhatároznak, annak nincs hatálya és érvénye, hacsak a világi hatóságnak nem tetszik azt megerősíteni.

A pápa mint legfelsőbb bíró.
{3063} És mivel az apostoli primátus Istentől eredő jogán a római pápa az egyetemes Egyház élén áll, azt is tanítjuk és kinyilvánítjuk, hogy ő a hívők legfőbb bírája, és az összes egyházi vizsgálatot kívánó ügyben az ő ítéletéhez lehet folyamodni (vö. a 861. ponttal); az Apostoli Szék ítéletét pedig senkinek sem szabad újratárgyalni, mivel az Apostoli Szék illetékességénél nagyobb nincs, és senkinek sem szabad az ő ítéletéről ítélkezni (vö. a 638. skk. pontokkal). Ezért az igazság helyes ösvényéről eltévelyednek, akik azt állítják, hogy szabad a római pápák ítéletei ellen az egyetemes zsinathoz fellebbezni, mint a római pápánál felsőbb tekintélyhez.

Büntető záradék.
{3064} (Kánon) Ha tehát valaki azt mondja, hogy a római pápának csak felügyelői vagy eligazítói hivatala van, nem pedig az egyetemes Egyházra kiterjedő teljes és legfőbb joghatósági hatalma, nemcsak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem azokban is, amelyek az egész világon az Egyház fegyelmét és kormányzását érintik; vagy hogy ő csak a fontosabb részeit, nem pedig az egész teljességét bírja ennek a legfelsőbb hatalomnak; vagy hogy ez az ő hatalma nem rendes hatalom és közvetlen akár az összes és az egyenkénti egyházak, akár az összes, és egyenkénti pásztorok és hívők tekintetében: legyen kiközösítve.

4. Fejezet. A római püspökök tévedhetetlen tanítói hivatala

Az egyetemes Zsinatok tanúságtételei.
{3065} A Szentszék mindig így tartotta, az Egyház folytonos gyakorlata igazolja, és maguk az egyetemes Zsinatok, elsősorban azok, amelyeken a Kelet a Nyugattal a hit és a szeretet egységében egyetértett, kinyilvánították, hogy magában az apostoli primátusban, amelyet a római pápa mint Péternek, az apostolok fejedelmének az utóda az egyetemes Egyházra kiterjedőleg birtokol, a legfőbb tanítói hivatali hatalom is benne foglaltatik.

{3066} A IV. Konstantinápolyi Zsinat atyái ugyanis, elődeik nyomdokát követve, ezt az ünnepélyes hitvallást bocsátották ki: „Az üdvösség kezdete: az igaz hit szabályát megtartani… És mivel nem lehet a mi Urunk Jézus Krisztus kijelentését mellőzni, aki azt mondta: „Te Péter vagy, és ezen a sziklán fogom felépíteni Egyházamat” (Mt 16,18), ezeket, amelyeket mondott, a dolgok foganatja igazolja, mivel az Apostoli Szék által a katolikus vallás mindig meg lett őrizve szeplőtelenül, és mindig szent volt a tanítás gyakorlata. Tehát hitétől és tanításától a legkevésbé sem kívánunk elszakadni,… hanem reménykedünk abban, hogy érdemesek vagyunk egy közösségben lenni, amelyet az Apostoli Szék hirdet, amelyben épségben van és valódi a keresztény vallás osztatlan egésze” (vö. a 363. sk. pontokkal).

{3067} A II. Lyoni Zsinat jóváhagyásával pedig a görögök ezt a hitvallást tették: „Őszintén és alázatosan újból felismeri, hogy a szent Római Egyház van a birtokában a fő és teljes primátusnak és uralkodásnak az egyetemes katolikus Egyház felett, ő a primátust magától az Úrtól kapta a hatalom teljességével együtt Szent Péterben, az apostolok fejedelmében és fejében, akinek a római püspök az utódja; és amiként a többieknél inkább tartozik a hit igazságát megvédeni, úgy, ha a hit körül észrevétlenül kérdések ütik fel a fejüket, azokat is az ő ítélete szerint kell megszabni” (l. a 861. pontot).

{3068} Végül a Firenzei Zsinat a következőt szögezte le: „A Római püspök Krisztus valódi helytartója és az egész Egyház feje, és az összes keresztények atyja és tanítója; és neki Szent Péter személyében Urunk Jézus Krisztus átadta az egyetemes Egyház lelki táplálásának, igazgatásának és kormányzásának tejhatalmát” (l. a 1307. pontot).

A Tanítóhivatal gyakorlatilag elismert tévedhetetlensége.
{3069} Hogy ennek a lelkipásztori feladatnak eleget tegyenek, elődeink mindig fáradhatatlanul munkálkodtak, hogy Krisztus üdvöthozó tanítását a Föld minden népére kiterjesszék, és ugyanolyan gonddal őrködtek azon, hogy ahol befogadták, hamisítatlanul és tisztán megőrizzék. Ezért az egész világ püspökei, hol egyenként, hol egy zsinaton összegyűlve, a régóta meglévő egyházi szokást és az ősi szabály példáját követve, főként azokat a veszélyeket, amelyek a hit nehézségeiben felmerültek, jelentették ennek az Apostoli Széknek, hogy főként ott állítsák helyre a hitet ért károkat, ahol a hit nem tudja érzékelni a hiányt (Szent Bernát). A római püspökök pedig, aszerint, amint az idők állása és a dolgok állapota ezt sugallta, hol az egyetemes Zsinatok egybehívása révén, vagy kipuhatolva az egész világon szétszéledt Egyház véleményét, hol részleges helyi zsinatok révén, hol más segítség felhasználásával, melyet az isteni gondviselés nyújtott, határozták meg, hogy azok a dolgok köteleznek, amelyeket Isten segítségével úgy ismertek meg, mint a szent Írásokkal és az apostoli hagyományokkal megegyezőeket.

A római pápa tévedhetetlenségének jellege, tárgya, célja.
{3070} Ugyanis Péter utódainak nem avégett lett megígérve Szentlélek, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem hogy miközben ő mellettük áll, az apostolok révén átadott kinyilatkoztatást vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék és helyesen magyarázzák. Az ő apostoli tanításukat pedig az összes tiszteletreméltó Atyák megbecsülték, és az igazhitű szent Tanítók tisztelték és követték; teljes mértékben tudva, hogy Szent Péternek ez a Széke mindig minden tévedéstől mentes marad, Urunk Üdvözítőnk isteni ígérete szerint, amelyet tanítványai legjelesebbjének tett: „Én imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben. S amikor majd megtérsz, te erősítsd meg testvéreidet” (Lk 22,32).

{3071} Tehát a sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek ezt a kegyelmét az Isten adta meg Péternek és utódainak ebben a püspöki székben, hogy magasztos feladatukat mindenki üdvösségére teljesítsék, hogy ők elfordítsák Krisztus egész nyáját a tévedés mérgező ételétől, és az égi tanítás eledelével táplálják, hogy eltávolítva a szakadás alkalmait, az egész Egyházat egynek őrizzék meg, és az Egyház alapjára támaszkodva erősen helytálljon a pokol kapui ellen.

A tan meghatározása.
{3072} Ám minthogy ebben a korban, amelyben a legnagyobb mértékben szükség van az apostoli hivatal üdvöthozó hatékonyságára, nem keveset találni, akik az apostoli hivatal fontosságát kisebbítik, mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy azt az előjogot, amelyet az Isten egyszülött Fia méltóztatott összekapcsolni a legfőbb pásztori hivatallal, ünnepélyesen kinyilvánítsuk.

{3073} Tehát mi híven ragaszkodva a keresztény hit kezdetétől kapott hagyományhoz, Üdvözítő Istenünk dicsőségére, a katolikus vallás felmagasztalására és a keresztény népek üdvösségére, a szent Zsinat helyeslésével tanítjuk, és mint Istentől kinyilatkoztatott hitigazságot határozzuk meg:

{3074} A római pápa, amikor tanítói székéről beszél, azaz, amikor az összes keresztények pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egyetemes Egyháznak tartania kell, minthogy Isten mellette áll, amint ezt neki Szent Péter személyén át megígérte, azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukban megmásíthatatlanok.

Büntető záradék.
{3075} (Kánon) Ha pedig valaki ezen határozatunknak ellentmondani mer, amit Isten ne engedjen: az legyen kiközösítve.