FJ 1763->

1763-1778: XXIII. ülés, 1563. július 15.: Tanítás és kánonok az egyházirend szentségéről

[Az eretnek cikkelyek vizsgálata és a kánonok tervezetének szerkesztése már Bolognában 1547-ben, és azután ismét Trientben, 1551. végén, 1552. elején megtörtént. A zsinati atyák visszanyúltak a kezdetekhez 1562. szeptember 18-án, és kidolgozták a kánonok új tervezetét, eléje helyezvén a tanító részt is, október 13-án és november 13-án.]

{1763} Az igaz és katolikus tanítás az egyházirend szentségéről, a mi időnk tévedéseinek az elítélésére, amelyet a szent Trienti Zsinat határozott és hozott nyilvánosságra a IV. Pius alatti hetedik ülésen.

1. fejezet. Az újszövetségi papság alapítása

{1764} Isten rendeléséből az áldozat és papság úgy össze van kötve, hogy mindkettő megvolt mind a két szövetségben. Ha tehát az Újszövetségben az Oltáriszentség szent áldozatát a katolikus Egyház az Úr rendelése szerint mint látható áldozatot kapta meg, akkor azt is vallani kell, hogy abban egy új, látható és külső papság létezik (1. kánon), amelybe a régi papság átalakult (Zsid 7,12). Igazolja a Szentírás, és ezt mindig tanította a katolikus Egyház hagyománya, hogy ugyanaz az Üdvözítő Urunk alapította ezt is (3. kánon), és az apostoloknak és utódaiknak a papságban átadta a hatalmat teste és vére átváltoztatására, felajánlására és kiosztására, ugyancsak a bűnök megbocsátására vagy megtartására is. (1. kánon).

2. fejezet. Az egyházirend hét fokozata

{1765} Minthogy pedig isteni dolog az ennyire szent papság szolgálata, illő volt, hogy az Egyház legrendezettebb elosztásában több és különféle foka legyen a szolgálatnak, hogy ezáltal annál méltóbban és nagyobb tisztelettel gyakorolják azt (Mt 16,19; Lk 20,22 sk.). Akik a papság hivatalában szolgálnak, úgy vannak elosztva, hogy akit már a tonzúrával megjelöltek, a kisebb rendekből lépjen a nagyobbakba (2. kánon). Mert a Szentírás nemcsak a papokról, de a szerpapokról is nyílt említést tesz (ApCsel 6,5; 1Tim 3,8 skk; Fil 1,1). Sőt súlyos szavakkal ki is oktat, hogy leginkább mire kell figyelni az ő szentelésüknél. Már az Egyház kezdetétől ismeretesek a következő rendek nevei, sőt mindegyik sajátos rész-szolgálata is, tehát az alszerpapé, gyertyavivőé, az ördögűzőé, a felolvasóé, az ajtónállóé volt gyakorlatban, bár nem egyenlő fokon. Mert az alszerpapságot az atyák és a szent Zsinatok a nagyobb rendekhez számítják, de náluk még a többi alacsonyabbról is gyakran olvashatunk.

3. fejezet. Az egyházirend valóban szentség

{1766} Mivel nyilvánvaló a Szentírás tanúságából, az apostoli hagyományból és az atyák egyhangú megegyezéséből, hogy a szent rendek fölvétele, amely szavakkal és külső jelekkel történik, kegyelmet ad át, ezért senki sem kételkedhet abban, hogy az egyházirend igazi és szoros értelemben vett szentség, egy az Egyház hét szentsége közül (3. kánon). Így szólt ugyanis az apostol: „Figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él. Hisz Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1,6-7; vö. 1Tim 4,14)

4. fejezet. Az egyházi hierarchia és a felszentelés

{1767} Mivel az egyházi rend szentségében, mint a keresztségben és a bérmálásban is, eltörölhetetlen jegyet kap az ember (4. kánon), amelyet sem kitörölni, sem elvenni már nem lehet, joggal ítéli el a szent Zsinat azok véleményét, kik azt állítják, hogy az Újszövetség papjai csak valami idő-szakos hatalommal bírnak, és hogy az egyszer szabályszerűen fölszenteltek újból laikussá lehetnek, ha nem gyakorolják Isten igéjének hivatalát (1. kánon). Hogyha valaki azt állítja, hogy minden keresztény egyformán az Újszövetség papja, vagy mindenki egyenlő lelki hatalommal van ellátva, akkor semmi egyebet nem tenne, mint hogy az egyházi hierarchiát is összekeverné (6. kánon), amely pedig „rendezett hadseregek élcsapata” (Én 6,3). Így Szent Pál tana ellenére mintha mindenki apostol, mindenki próféta, mindenki evangélista, mindenki pásztor, mindenki doktor lenne. (vö. 1Kor 12,29; Ef 4,11)

{1768} Emiatt a szent Zsinat kijelenti, hogy az összes egyéb egyházi fokozatok fölött áll a püspök. Ők léptek az apostolok helyére, s az egyházi rend szerinti hierarchiába elsősorban ők tartoznak, őket helyezte (amint ugyanaz az apostol mondja) „a Szentlélek elöljárókul az Egyház élére” (ApCsel 20,28); ők a papoknál feljebb valók, kiszolgáltatják a bérmálás szentségét, az Egyház új szolgáit fölszentelik, s egyéb szenteléseket is végezhetnek, amely funkciók ellátására a többi alacsonyabb rendnek nincs hatalma (7. kánon).

{1769} Tanítja még a szent Zsinat, hogy egy püspök, pap vagy más egyházi rendű felszenteléséhez sem a népnek, sem bármiféle világi hatalomnak és hivatalnak a beleegyezése, meghívása vagy tekintélye nem szükséges olyan módon, hogy e nélkül érvénytelen lenne a szentelés. Sőt inkább elhatározza, hogy mindazokat, akik csupán a néptől vagy világi hatalomtól és hivataltól meghívva és képesítve akarják gyakorolni ezeket a szolgálatokat, és akik ezeket saját vakmerőségükkel teszik magukévá, nem az Egyház szolgájának kell tartani, hanem „tolvajnak és rablónak, aki nem az ajtón lép be” (Jn 10,1).(8. kánon).

{1770} Ezek voltak az elvek, amelyeket a szent Zsinat fontosnak tartott a keresztényeknek az egyházirend szentségéről megtanítani. Az ellenkező tanításokat biztos és a tárgyat illető kánonokkal az itt következő módon rendelte elítélni, hogy mindenki, Krisztus segítségével a hit szabályaival élve, könnyebben felismerhesse és megtarthassa a katolikus igazságot a tévtanok oly nagy sötétségében.

Kánonok az egyházirend szentségéről

{1771} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetségben nincs lát-ható és külső papság, vagy hatalom arra, hogy felajánlják és átváltoztassák az Úr testét és vérét, vagy a bűnök megbocsátására és megtartására, hanem csak egy hivatal és egy puszta szolgálat az evangélium hirdetésé-re, vagy akik nem szoktak prédikálni, egyáltalán nem is papok: legyen kiközösítve (vö. az 1764, 1767. pontokkal).

{1772} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a papság mellett nincsenek a katolikus Egyházban más nagyobb és kisebb rendek, amelyek révén mint lépcsőfokokon lehet a papság felé közeledni: legyen kiközösítve (vö. az 1765. ponttal).

{1773} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az egyházirend, vagyis a fel-szentelés nem is igazi, szoros értelemben vett szentség, amelyet Krisztus alapított, hanem csak emberi kitalálás, egyházi dolgokban tudatlan emberek kigondolása, vagy hogy ez csak egy olyan szertartás, amellyel kiválasztanak valakit az Isten igéjének és szentségeinek szolgálatára: legyen kiközösítve (vö. az 1766. ponttal).

{1774} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a fölszentelésben nem adatik a Szentlélek, s emiatt a püspök hiába mondja: „Vedd a Szentlelket”, vagy hogy nem nyom eltörölhetetlen jegyet a lélekbe, vagy hogy az, aki egy-szer már pap volt, ismét laikussá lehet: legyen kiközösítve (vö. az 1767. ponttal).

{1775} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szent fölkenésre, amivel az Egyház a papszentelő szertartásban él, nemcsak hogy nincs szükség, de megvetendő és veszélyes dolog, hasonlóan a többi szertartáshoz: legyen kiközösítve.

{1776} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyházban nincs hierarchia, melyet isteni rendelés állított fel, s amely három fokból áll: püspökök, áldozópapok és szerpapok: legyen kiközösítve (vö. az 1768. ponttal).

{1777} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a püspökök nem feljebbvalók a papoknál, vagy hogy nincs hatalmuk bérmálni és papot szentelni, vagy hogy hatalmuk közös az áldozópapokéval, vagy hogy az általuk közölt rendek érvénytelenek a nép, esetleg a világi hatóság hozzájárulása, vagy meghívása nélkül; vagy hogy azok is lehetnek az igének és a szentségeknek törvényes szolgái, akiket se az egyházi és kánoni hatalom szabály-szerűen se föl nem szentelt, se nem küldött, hanem máshonnan érkeznek: legyen kiközösítve (vö. az 1768 sk. pontokkal).

{1778} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a püspökök, akiket a római pápa tekintélye szemel ki, nem is igazi és törvényes püspökök, hanem ez emberi találmány: legyen kiközösítve.

1797-1816: XXIV. Ülés, 1563. november 11.

[A mostani ülés határozatait Bolognában kezdték el előkészíteni: 1547. április 26-tól a házasságról szóló tanításról, 1547. augusztus 29-től szeptember 6-ig a titokban kötött házasságokról; a kánonok tervezetét szeptember 9-től kezdve vitatták meg. Végül 14 évvel később ezt az ügyet ismét felvállalták: Trientben 1562. december 6-án az ellenfelek cikkelyeit terjesztették elő megvizsgálásra a már említett könyvek alapján. A tervezetek mind a kánonokról, mind a jövendő „Tametsi” kezdetű határozatról 1563. július 20-án, augusztus 7-én és szeptember 5-én láttak napvilágot.]

a) Tanítás a házasság szentségéről

{1797} Hogy a házasság örök és felbonthatatlan kapocs, azt először az emberi nem ősapja, mégpedig az isteni Lélek ihletésében, így fejezte ki szavakban: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból, ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz”. (Ter 2,23 sk.; vö. Ef 5,31)

{1798} E kötelékkel csakis két embernek lehet összekapcsolódni és össze-fűződni, amit Krisztus Urunk még világosabban tanított, midőn a fenti, mintegy az Istentől kimondott szavakat is megismételte, de meg is magyarázta: „Így már nem kettő, hanem egy test”. (Mt 19,6) Ennek a köteléknek, amiről annyival előtte Ádám beszélt, rögtön új erőt is adott e paranccsal: „Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6; Mk 10,9).

{1799} Azt a kegyelmet, amely ezt a természetes szerelmet tökéletesíti, fel-bonthatatlan egységgé erősíti, s a hitveseket megszenteli, maga Krisztus, a tiszteletreméltó szentségek alapítója és tökéletesítője, saját szenvedésével számunkra kiérdemelte. Ezt Szent Pál is tanúsítja: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette Egyházát, és föláldozta magát érte” (Ef 5,25), majd hozzáteszi: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32).

{1800} Mivel tehát az evangéliumi törvényben szereplő házasság az ősi élet-közösséget kegyelemben Krisztus által felülmúlja, ezért méltán tanították mindig szent atyáink, a Zsinatok és az egész Egyház hagyománya, hogy az Újszövetség szentségeihez kell sorolni. Csakis jelen századunk esztelen és istentelen emberei vannak ellene, akik nemcsak tévesen értelmezik e tiszteletreméltó szentséget, de annak erkölcsi vonatkozásairól – az evangélium ürügyén a test szabadságát bevezetve – írásban és élő-szóban több olyan tanítást terjesztenek a keresztény nép nagy lelki kárára, amelyek a katolikus Egyház szellemétől és az apostoli időktől kipróbált hagyományától idegenek. Az ő vakmerőségükkel kíván e szent és egyetemes Zsinat szembeszegülni, amikor az említett szakadárok főbb eretnekségeit és tévedéseit ki akarja irtani, nehogy veszedelmes ragályuk még többeket megfertőzzön. Ezért az eretnekek és tévtanításaik ellen elhatározta a következő kiközösítéseket:

Kánonok a házasság szentségéről

{1801} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a házasság nem valódi, szoros értelmében vett és Krisztustól alapított szentség, egy az evangéliumi Törvény hét szentségéből, hanem csak az Egyházon belüli emberek találmánya, amely kegyelmet nem is közöl: legyen kiközösítve (vö. az 1800. ponttal).

{1802} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy egy kereszténynek szabad egyidejűleg több feleséget is venni, s ettől semmi isteni törvény nem tilt (Mt 19,9 skk.): legyen kiközösítve (vö. az 1798. ponttal).

{1803} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy csakis az lehet a házasság akadálya, amit a vérrokonság és sógorság fokairól a Leviták könyve (18,6 sk.) kifejt, és ez bontja fel a már megkötötteket is; vagy hogy nem áll az Egyház hatalmában, hogy azok közül egyes akadályoktól fölmentsen, újakat meg felállítson, hogy azok is akadályozzanak vagy érvénytelenítsenek: legyen kiközösítve (vö. az 1559. ponttal).

{1804} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Egyház nincs felhatalmazva, hogy érvénytelenítő akadályokat állítson fel, vagy hogy ezeknek meghozásában tévedett: legyen kiközösítve.

{1805} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy eretnekségbe-eséskor vagy kínzóvá fajuló együttélés idején, vagy ha valaki vágyódik távol élni a hit-vesétől, már fel is lehet a házassági köteléket bontani: legyen kiközösítve.

{1806} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkötött, de el nem hált házasságot a házasfelek egyikének szerzetesrendben tett ünnepélyes fogadalma nem érvényteleníti: legyen kiközösítve.

{1807} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház, amikor azt tanította és tanítja evangéliumi és apostoli tan folyományaként (Mk 10; 1Kor 7), hogy az egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre), köthet a másik hitves életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, meg az is, aki elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve.

{1808} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Egyház téved, amikor számos okból lehetségesnek mondja a házasfelek közt az ágytól való elválást, vagyis az együttlakás kötelezettségének megszűnését meghatározott vagy bizonytalan időre: legyen kiközösítve.

{1809} 9. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szent rendekben fölszentelt klerikusok, vagy az ünnepélyes tisztasági fogadalmat tett szerzetesek köthetnek házasságot, és ez érvényes lesz, nem áll útjában az Egyház törvénye, sem a fogadalom, s az ellenkezője nem más, mint a házasság megvetése; vagy hogy mindenki köthet házasságot, aki nem érzi, hogy az önmegtartóztatás (még ha tett is erre fogadalmat) ajándékát bírja: legyen kiközösítve, mert az Isten azt a helyesen kérőknek nem tagadja meg, s „erőnkön felül nem hagy megkísérteni” (1Kor 10,13).

{1810} 10. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a házas állapotot a szüzesség vagy nőtlenség elé kell helyezni, és nem jobb és boldogabb a szüzességben vagy nőtlenségben megmaradni, mint házasságot kötni (vö. Mt 19,11 sk.; 1Kor 7,25 sk., 38 és 40): legyen kiközösítve. (vö. 3911-3912 ponttal)

{1811} 11. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ünnepélyes esküvő megtiltása az év meghatározott időszakjaiban zsarnoki babona, amely a pogány babonák lecsapódása, vagy elítélné az áldásokat és a többi szertartásokat, amelyekkel ilyenkor az Egyház élni szokott: legyen kiközösítve.

{1812} 12. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a házassági ügyek nem tartoznak az egyházi bírák elé: legyen kiközösítve (vö. a 2598, 2659. pontokkal).

b) Kánonok a házasság ügyének megújításáról:

A „Tametsi” kezdetű rendelet

{1813} 1. Fejezet. [A törvény indítéka és tartalma] Noha nem kell kételkednünk, hogy a titkos házasságok, amelyeket a házasságot kötők szabad beleegyezése hoz létre, érvényes és valódi házasságok, ameddig azokat az Egyház nem érvénytelenítette, és ezért joggal elítélendők azok – ahogyan őket a Szent Zsinat kiközösítésre is ítéli – akik tagadják azok valódiságát és érvényességét, és akik hamisan azt állítják, hogy azok a házasságok, amelyeket a család gyermekei a szülők beleegyezése nélkül kötöttek, érvénytelenek, és a szülők azokat érvényessé vagy érvénytelenné tudják tenni, de mindazonáltal az Isten szent Egyháza nagyon igazságos okokból azok ellen mindig tiltakozott és tiltotta azokat.

{1814} De minthogy a szent Zsinat figyelembe veszi, hogy a régi tilalmak az emberek engedetlensége miatt már nem használnak, és mérlegeli a súlyos bűnöket,  amelyek ugyanezekből a titkos házasságokból keletkeznek, különösképpen azon személyek esetében, akik az ítélet állapotában tartósan megmaradnak, mivel az előző feleséget elhagyva, akivel titokban házasodtak, a másikkal nyilvánosan lépnek frigyre, és azzal folyamatos házasságtörésben élnek; és minthogy az Egyház, amely a rejtett dolgokról nem ítél, ezen a bajon nem tud segíteni, hacsak valami hatékonyabb gyógyeszközt nem alkalmaz, ezért a III. Ince uralkodása idején megtartott szent Lateráni Zsinat nyomdokain haladva előírja, hogy ezután, mielőtt megkötnék a házasságot, három, folyamatosan következő ünnepnapon a templomban a mise közben a házasulandók saját plébánosa háromszor hirdesse ki nyilvánosan, kik akarnak házasságot kötni. Miután ezek a hirdetések megtörténtek, ha semmi törvényes akadály nem merült fel, a házasság megünneplésére az Egyház színe előtt gyülekezzenek össze, ahol a plébános, miután megkérdezte a férfit és a nőt, és azok közös beleegyezését megértette, vagy mondja azt: „Én titeket összekötlek a házasságra, az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek a nevében”, vagy más szavakat használjon, minden egyes tartomány elfogadott rítusa szerint.

{1815} [A törvény megszorítása] Hogy ha valamikor felmerül a gyanú, hogy a házasságot rosszakaratúan megakadályozhatják, ha annyi kihirdetés előzi meg, akkor vagy csak egy hirdetés legyen, vagy legalább a plébános és kettő vagy három tanú jelenlétében kössék meg a házasságot; azután ennek elhálása előtt történjenek meg a kihirdetések a templomban, hogy ha még lappang valamilyen akadály, könnyebben fel lehessen fedni, hacsak maga a főpásztor nem ítélte úgy, hogy enyhíti a nehézséget, ha a mondott hirdetéseket elhagyják; ezt a szent Zsinat az ő belátására és ítéletére bízza.

{1816} [Büntető záradék] Akik másképpen kísérelnek meg házasságot kötni, mint vagy a plébános, vagy magának a plébánosnak vagy a főpásztornak az engedélyével más pap, és két vagy három tanú jelenlétében, azokat a szent Zsinat az ilyen házasodásra teljesen alkalmatlanná teszi, és kijelenti, hogy az ilyen kötések érvénytelenek és semmisek, amint azokat a jelen rendelkezéssel érvénytelenné is teszi és megsemmisíti.

Reklámok