FJ 550 ->

VI. egyetemes zsinat, III. Konstantinápolyi Zsinat,  680. november 7. – 681. szeptember 16.

[A császár hívta össze. Elítélte a monothelétákat és Honorius pápát. A császári palota kupolatermében, a Trullos-ban üléseztek. Ezért ezt a zsinatot I. Trullói Zsinatnak is szokták nevezni. II. Leó pápa (682-683) több levelében is elismerte e zsinat határozatait. Azt akarta, hogy Honorius pápát csupán hanyagságért és nem voltaképpeni eretnekségért ítéljék el (l. az 561, 563. pontokat). De nem kevésbé rettenthetetlenül és őszintén szerepel Honorius elítélése a „pápa hite” című iratban: a zsinati Atyák „az új hittétel szerzőit, Sergiust, Pyrrhust … Honoriusszal együtt, aki eltévelyedett állításaikat még csak tüzelte,… az örökös kiközösítés kötelékével kötözték meg”.]

550-552: XIII. Ülés, 681. március 28.

A monotheléták és I. Honorius pápa elítélése

{550} Újból elolvastuk azokat a dogmatikai leveleket, nevezetesen, amelyeket egykor Sergius, egykor ennek a királyi városnak – amelyet az Isten tartson meg – a pátriárkája írt mind Cyrusnak, aki akkor Phasisban volt püspök, mind Honoriusnak, az ősi Róma egykori pápájának, de hasonlóképpen azt a levelet is, amelyet ő, azaz Honorius válaszképpen írt ugyanennek a Sergiusnak. És azt találtuk, hogy ezek a levelek teljesen idegenek az apostoli hitletéteménytől és a szent zsinatok és az összes hitelt érdemlő Atyák meghatározásaitól, viszont követik az eretnekek hamis tanait: tehát azokat teljesen elvetjük és mint a lélekre kártékonyakat utálattal elutasítjuk.

{551} Úgy ítéltük, hogy akiknek átokkal sújtjuk istentelen tételeit, ugyanazoknak a nevét is száműzni kell az Isten szent Egyházából, azaz Sergiusét …, aki vállalkozott rá, hogy erről az istentelen tételről írjon, Alexandriai Cyrusét, Pyrrusét, Pálét és Péterét, akik maguk is elöljárói tisztet töltöttek be ennek a városnak –, amelyet az Isten tartson meg – a székében, és amazokhoz hasonlóan vélekedtek; mindezekhez Theodorusét is, az egykori pharani püspökét; a felsorolt személyek mindegyikéről említést tett Agathon, az ősi Róma legszentebb és háromszorosan boldog pápája abban a tanácsadó levélben, amelyet a legkegyelmesebb… császárhoz intézett [lásd a FJ 542 skk. pontokat], és elvetette őket, nyilván igaz hitünkkel ellentétes vélekedésük miatt; ezért úgy határozunk, hogy kiközösítésnek kell alávetve lenniük.

{552} Beláttuk, hogy velük együtt ki kell vetni az Isten szent katolikus Egyházából és ki kell közösíteni Honoriust is, aki egykor az ősi Róma pápája volt azért, mert rájöttünk, hogy a Sergiushoz intézett írásaiban minden tekintetben annak felfogását követte, és istentelen tételeit megerősítette.

553-559: XVIII. Ülés, 681. szeptember 16.

Dogmatikus határozat Krisztus két akaratáról és két tevékenységéről

{553} A jelen szent és egyetemes zsinat híven fogadva és kitárt kezekkel üdvözölve az öreg Róma szent és boldog pápájának, Agathónak, a mi istenfélő és hívő császárunkhoz, Constantinushoz intézett előterjesztését, amely név szerint elveti azokat, akik egy akaratot és egy tevékenységet hirdetnek és tanítanak Krisztusnak, a mi valóságos Istenünknek testi üdvrendjében, amint előbb bemutattuk [vö. FJ 548] Ugyanúgy elfogadja a másik zsinati előterjesztést is, az ugyanazon szent pápa alatt a 150, mind Istennek kedves püspök által tartott szent zsinattól, az ő isteni dolgokban jártas fenségéhez szólót, mint amelyek egybehangzanak a szent Khalkedoni zsinattal [vö. FJ 300 skk] és ugyanazon ősi Róma szent és boldog pápájának, Leónak, Flavianushoz küldött könyvével [vö. FJ 290 skk], aki a szentek között van, akit az ortodoxia oszlopának is nevezett ez a zsinat.

{554} Azonkívül a zsinati levelekkel is, amelyeket a boldog Cirill írt az istentelen Nestorius ellen kelet püspökeihez; a Zsinat követi az öt szent és egyetemes zsinatot és a szent és elismert Atyákat, és egybehangzóan határozva megvallja a mi Urunkat, Jézus Krisztust, a mi valóságos Istenünket, a szent, egyszubsztanciájú és az életet szerző Háromság egyikét, aki tökéletes istenségben, és ugyanő tökéletes emberségben, valóban Isten és valóban ember, értelmes lélekből és testből, egyszubsztanciájú az Atyával az istenség szerint, és ugyanő egyszubsztanciájú velünk az emberség szerint, mindenben hasonló hozzánk, a bűnt kivéve [vö. Zsid 4,15].

{555} Aki az idők előtt az Atyától született az istenség szerint, a végső napokban pedig ugyanő értünk és a mi üdvösségünkért a Szentlélek erejéből és Szűz Máriától, a sajátosan és valóban Istenszülőtől az emberség szerint; egy és ugyanazt a Krisztust, az Úr Egyszülött Fiát, akiről ismeretes, hogy két természetben keveredés nélkül, változatlanul, elválaszthatatlanul, osztatlanul van, miközben a természetek különbsége sohasem szűnik meg az egység miatt, hanem inkább megmarad mindkét természet sajátsága és egy személyben és egy hüposztaziszban egyesülve, nem két személyre van osztva vagy választva, hanem egy és ugyanaz az Egyszülött Fiú, Isten Igéje, az Úr Jézus Krisztus, ahogyan kezdettől a próféták tanították róla, és maga Jézus Krisztus tanított minket, és a szent Atyák hitvallása ránk hagyta.

{556} Őbenne, Krisztusban két természetes akaratot és két természetes tevékenységet osztatlanul, változatlanul, elválaszthatatlanul és keveredés nélkül valónak tanítjuk hasonlóképpen a szent Atyák tanításához, két természetes akaratot, amelyek nem ellenkeznek egymással – távol legyen ez a felfogás attól, ahogyan ezt az istentelen eretnekek állították, hanem úgy, hogy az ő emberi akarata nem áll ellent az ő mindenható és isteni akaratának, nem tusakodik ellene, hanem inkább követi és alája veti magát. Úgy kellett ugyanis, hogy a test akarata felinduljon, de alá legyen rendelve az isteni akaratnak, a nagyon bölcs Athanasius kifejezése szerint. Amiként ugyanis az Ő testét az isteni Ige testének mondjuk, és az is, az Ő természetes testi akarását az isteni Ige saját akaratának mondjuk, és az is, ahogyan Ő maga mondotta: „Mert leszállottam az égből, nem azért, hogy a saját akaratomat tegyem, hanem az Atyáét, aki engem küldött” (Jn 6,38). És ezzel a sajátjának mondotta azt az akaratát, amely a test szerint való volt. Mert hiszen a teste is sajátjaként volt teremtve. Amiképpen ugyanis az ő szentséges és szeplőtelenül lélekkel átjárt teste, mint megistenült test, nem semmisült meg, hanem megmaradt a saját állapotában és minőségében, így az ő emberi megistenült akarata sem semmisült meg, hanem inkább megőrződött, a teológus Nazianzi Gergely szerint, aki ezt mondja: „minthogy az ő akarása, amit az Üdvözítőben lévő akarásnak kell értenünk, nem ellenkezik Istennel, hanem egészen megistenült”.

{557} A két természetes tevékenységet pedig osztatlanul, változatlanul, keveredés nélkül és elválaszthatatlanul dicsőítjük ugyanazon Urunkban és igaz Istenünkben, Jézus Krisztusban, tehát az isteni tevékenységet és az emberi tevékenységet, az isteni igehirdető Leó egészen világos állítása szerint: „Mind a két forma ugyanis közösségben cselekszi a másikkal azt, ami sajátlagos, ti. abban az értelemben, hogy az Ige azt teszi, ami az Ige (szándéka), és a test végbeviszi azt, ami a test dolga” [vö. FJ 294]. Mert mi egyetlen esetben sem fogjuk egy tevékenységnek tulajdonítani az Isten természetének megfelelőt és a teremtménynek megfelelőt, mint ahogyan, ami teremtett dolog, azt nem emeljük az isteni lényeg szintjére, de azt sem, ami az isteni természet rendkívülisége, másrészt nem fokozzuk le a teremtményeket megillető helyre. Egy és ugyanazon valaki ugyanis az, akinek egyrészt csodáiról, másrészt kínszenvedéseiről tudunk, azon természetek, amelyekből van, más és más sajátsága szerint, és amely természetekben a létezést birtokolja, ahogyan ezt a csodálatos Cirill kifejezte.

{558} Minden oldalról tehát megőrizve a keveredésnélküliséget és az oszthatatlanságot, az eddigieket röviden így fogalmazzuk meg: egy Istennek hisszük a Szentháromságot, és a megtestesülés után a mi Urunk, Jézus Krisztust a mi igaz Istenünknek, és azt állítjuk, hogy az Ő két természete sugárzik reánk az ő üdvtörténeti súlyú egyetlen szubzisztenciájában, amelyben csodáit is és a saját, életvitelének megfelelő szenvedéseit is nem szemfényvesztéssel, hanem való igazában mutatta meg a természetében rejlő különbözőséggel, amelyet egyazon szubzisztenciájában kell fölismernünk, minthogy egyiknek a másikkal való közösségében mind a két természet osztatlanul és keveredés nélkül a sajátját akarta és vitte végbe: amely okból kifolyólag valljuk az Ő két természetének akaratát és tevékenységét is úgy, ahogyan ez a kettő az emberi nem üdvösségére Őbenne megfelelően együttműködött.

{559} Ezeket tehát minden oldalról teljes pontossággal és összhanggal kialakítva elrendeljük, hogy senkinek sem szabad más hitet hirdetni vagy akár leírni vagy összeállítani vagy gondolni vagy másképp tanítani; akik pedig más hitet merészelnek összeállítani, vagy előadni, vagy tanítani, vagy más hitvallást átadni azoknak, akik meg akarnak térni az igazság ismeretére a pogányságból vagy a zsidóságból, vagy bármelyik eretnekségből; vagy akik új kifejezést, vagy kitalált szólásmódot vezetnek be azok felforgatására, amelyeket most meghatároztunk, azok, ha püspökök vagy papok, legyenek megfosztva a püspökségtől és a papok a papságtól, ha pedig szerzetesek vagy laikusok, legyenek kiközösítve.

Szent II. Leó pápa, 682-683

561-563: A „Regi Regum” kezdetű levél IV. Konstantin császárnak, kb. 682 augusztusában

[Miután a római pápa követei visszatértek Konstantinápolyból Rómába, II. Leó pápa a most következő levélen kívül Hispániába is küldött két levelet, egyet a püspököknek, a másikat Ervigius hispániai királynak; ezekben jóváhagyja a III. Konstantinápolyi Zsinatot, és Honorius pápát sem kíméli és visszaidézi elítéltetését: „… Honoriusszal, aki az eretnek dogma tüzét nem oltotta ki, ahogy illett volna az apostoli tekintélyhez még kezdetben, hanem azzal, hogy elhanyagolta, inkább ápolta”; „velük együtt a római Honorius, aki beleegyezett abba, hogy az apostoli hagyomány szeplőtelen szabályát, amelyet elődeitől kapott, beszennyezzék”.]

A III. Konstantinápolyi Zsinaton a monotheléták és I. Honorius pápa ellen hozott határozatok megerősítése

{561} Tudjuk ugyanis, hogy a szent és egyetemes és nagy hatodik Zsinat [a III. Konstantinápolyi] ugyanazokat a nézeteket vallotta, amelyeket az emellett a Szent Apostoli Szék mellett ülésező általános zsinat [a Római, 680-ban] is… és velünk egyetértésben megvallotta:

A mi Urunk Jézus Krisztus egy a szent és szétválaszthatatlan Háromságból; ő két természetből áll és két természetben létezik, elegyítetlenül, elválaszthatatlanul, osztatlanul, mint valóban tökéletes Isten, és ugyanő tökéletes ember, és a benne összetalálkozó természetek bármelyikének sajátságát megtartva épen, ugyanő isteni dolgokat cselekszik mint Isten, és emberieket cselekszik elválaszthatatlanul mint ember, egyedül a bűnt kivéve: és igaz szóval hirdette a zsinat, hogy ezért neki két természetes akarata és két természetes tevékenysége van; ezek által az ő természeteinek az igazsága is alapvetően be van bizonyítva, valóban egészen annak a különbségnek a megismeréséig, hogy melyek a természetei, mely természetekből áll, és mely természetekben létezik egy és ugyanazon Urunk Jézus Krisztus; ezek által valóságosan igazoltuk, hogy ez a szent … hatodik zsinat … az apostoli igehirdetést meg nem botló lábbal követte, és az öt szent és egyetemes zsinat határozataival mindenben egyetért, az igaz hitből fakadó határozatokat nem nagyobbítja és nem kisebbíti, hanem a legegyenesebben az evangélium királyi ösvényén halad, és ezekben és általuk a szent dogmák kicsiszoltsága és a katolikus Egyházban elismert Atyák tanítása megőriztetett …

{562} És mivel [a Konstantinápolyi Zsinat] a hit helyes meghatározását … a maga teljességében kihirdette, amit Szent Péter apostol apostoli Széke is … tisztelettel elfogadott, ezért mi is, és a mi hivatalunk révén ez a tisztelendő Apostoli Szék egy szívvel egy és lélekkel egyetért azokkal, amiket a zsinat határozatként hozott, és azokat Szent Péter tekintélyével megerősíti …

{563} Egyszersmind kiközösítjük az új eltévelyedés kitalálóit, nevezetesen Theodorus Pharanitanus püspököt, Cyrus Alexandrinust, Sergiust, Pyrrhust… nemkülönben Honoriust is, aki ezt az apostoli Egyházat nem az apostoli hagyomány tanításával tette tisztává, hanem istentelen hűtlenséggel megengedte, hogy a szeplőtelen hitet beszennyezzék.

Szent II. Benedek pápa, 684-685

564: XIV. Toledói Zsinat, 684. november 14-20.

[Ervigius hispaniai király, II. Leó pápa kívánságának eleget téve, összehívta ezt a zsinatot, hogy a III. Konstantinápolyi Zsinaton a monotheléták ellen hozott rendelkezéseket aláírja.]

A Krisztusban lévő mindkét természet tulajdonságai

{564} (8. fejezet) Ám most mi… kihirdetjük (a hívőknek), nagyon rövid meghatározásban összefoglalva, hogy megismerjék: Krisztusnak, az Isten Fiának, az egy személyében két természetnek a tulajdonságai, amint osztatlanoknak és elválaszthatatlanoknak, úgy elegyítetleneknek és megváltozhatatlanoknak maradnak meg állandóan, az egyik természet az istenségé, a másik az emberségé, az egyik, ami szerint az Atya Istentől született, a másik, ami szerint Szűz Máriától született. Mindkét születés tehát részére teljes, mindkettő tökéletes, semmit sem birtokolván kevésbé az istenségből, semmit sem véve fel tökéletlenül az emberségből, nincs megosztva a természetek megkettőzése miatt, személyét tekintve nincs megkettőzve, hanem teljes Istenként és teljes emberként – kivéve minden bűnt –, a személy egyszeriségében egy a Krisztus.

Tehát egyként létezik a két természetben; az istenség jeleivel felragyog, de az emberi szenvedéseknek alá van vetve. És nem egyik az Atyától, másik egy anyától született, bár mégis másképpen az Atyától, másképpen az anyától: ő maga azonban mindkét fajta természetben nem megosztott, hanem az Istennek is, embernek is egy és ugyanazon fia; ő él meghalván, ő meghal élvén; ő nem szenvedhet szenvedvén; ő nincs a szenvedés hatalma alatt, és istenségét tekintve nem veti alá magát, sem embersége szerint nem húzza ki magát a szenvedés alól; az istenség természetéből eredő tulajdonsága, hogy nem halhat meg; az emberség szubsztanciájából eredő tulajdonsága, hogy nem akar, de meg tud halni; egyrészt halhatatlanság a birtoka, másrészt a halandók állapota erejétől megfosztja; az istenség örök akaratában az áll, hogy egy felvett embert vegyen magához, a felvett ember akaratában az áll, hogy az emberi akarat Istennek alá legyen vetve. Ezért maga így szól az Atyához: „Atyám, ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg” (Lk 22,42), ti. az istenség részéről egyik akaratát mutatja meg, amely felvette az embert, és az ember részéről a másikat, amely szerint engedelmeskedni kell Istennek. – (9. fejezet) És ezért ezen két természet különbsége szerint kell a két elválaszthatatlan akaratnak és cselekvésnek a tulajdonságait is hirdetni. – (10. fejezet)… Ha valaki tehát Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának, aki Szűz Mária méhéből született, akár valamivel kisebbíti istenségét, akár elvesz valamit a felvett emberségéből, kivéve egyedül a bűn törvényét, és nem azt hiszi a legőszintébben, hogy ő egy személyben létező igaz Isten és tökéletes ember, az legyen kiközösítve.

Szent I. Sergius pápa, 687-701

566-567: XV. Toledói Zsinat, kezdete 688. május 11.: Julianus védőirata

[A XIV. Toledói Zsinat elfogadta Julianus toledói érsek és Hispánia prímása egy művét, amelynek az a címe: Az igaz hit védőirata; amely a monotheléták ellen íródott. Ebben a könyvben előfordult két olyan mondat, amelyet II. Benedek feddésben részesített; nevezetesen (1) „Az akarat nemzette az akaratot, amiként a bölcsesség is a bölcsességet”, és (2) Három szubsztancia van Krisztusban. Julianus azonban kitartott véleménye mellett és egy másik védőiratot írt: A hitbéli felelet könyve címmel; hogy ezt a XV. Toledói Zsinat iratai közé beiktassák ezt ő, mint annak elnöke, könnyen elérte. – Megjegyzendő, hogy logikailag egy teljes szubsztanciát (= isteni természet) nem lehet két nem teljes szubsztanciával (= az emberi természetben lévő test, ill. lélek) egyszerűen egybeszámolni.]

Tanúságtétel az isteni Háromságról és a megtestesülésről

{566} (1)… Úgy találjuk, hogy a Hitünkről való felelet című könyvben, amelyet Petrus területi megbízott útján elküldtünk a Római Egyháznak, már a nevezett pápa [II. Benedek] úgy látta, hogy mi az első fejezetet vigyázatlanul hoztuk nyilvánosságra; ott mi az isteni lényegről ezt mondtuk: „Az akarat nemzette az akaratot, amiként a bölcsesség is a bölcsességet”; ama férfiú hanyagul olvasta el, futólag gondolta át a lényeget, és az elkerülte a figyelmét, ezért azt vélte, hogy mi a nevezetteket viszonylagosság szerint, vagy az emberi gondolkodás szerint hasonlítottuk össze; és ezért meghagyta feljegyzésében, hogy imígyen figyelmeztessenek minket, ahogyan ő mondja: „A természetes rendből megismertük, hogy a szó az értelemből veszi eredetét, amint a megfontolás és az akarat; és nem lehet felcserélni, hogy azt mondjuk: mivel amint a szó és az akarat a szellemi értelemből származik, úgy az értelem is szóból vagy akaratból; és ebből az összehasonlításból úgy látja a római pápa, hogy nem lehet azt mondani, hogy az akarat az akaratból jön”. Mi azonban nem az emberi értelmet érintő ezen összehasonlítás szerint, és nem viszonylagosság szerint, hanem a lényeg szerint mondtuk: az akarat az akaratból, amint a bölcsesség is a bölcsességből. Az ugyanis az Isten részére a létezés, ami az akarás: az az akarás, ami a belátás. Ezt ugyan az emberről nem lehet elmondani. Hiszen más dolog az embernek az, ami akarás nélkül van, és más az akarás is belátás nélkül. Istenben azonban nem így van, mivel ily egyszerű természetű, és ezért az neki a létezés, ami az akarás, ami a belátás. …

{567} 4) Rátérünk a második visszavonásra ítélt fejezetre is; ugyanazon pápa úgy vélte, ebben is óvatlanul mondtuk, hogy Krisztusban, az Isten Fiában három szubsztanciát vallunk: amiként mi nem szégyelljük, hogy megvédjük azokat a dolgokat, amelyek igazak, ugyanúgy egyesek talán szégyellik, hogy amelyek igazak, azokat nem ismerik. Ki az ugyanis, aki nem tudja, hogy minden egyes ember két szubsztanciából áll, ti. a lélekéből és a testéből? [Hivatkozás történik 2Kor 4,16-ra és a Zsolt 62,2-re]. … (5) Ez ellen a szabály ellen azt találjuk ugyancsak a Szentírásban, hogy többnyire vagy a test megnevezésével az egész embert lehet érteni, vagy néha egyedül a lélek megnevezésével az egész ember tökéletessége ismerszik meg. Emiatt az isteni természet, társulva az emberi természethez, egyrészt sajátosan három, másrészt szónoki alakzattal két szubsztanciának nevezhető együttesen. De más dolog az, amikor tulajdonságán keresztül az egész embert fejezzük ki, más, amikor a részben az egészet értjük. Van ugyanis egy bizonyos beszédmód, amelyet sűrűn megtalálunk alkalmazva a Szentírásban, amely jelzi a részben az egészet: éspedig ezt az alakzatot a grammatikusok „synecdoché”-nak mondják.

568-575: XVI. Toledói Zsinat, kezdete 693. május 2. : Hitvallás

[Ez a hitvallás nagymértékben függ a XI. Toledói Zsinat hitvallásától. A jelen hitvallás megvédi toledói Julianus véleményét.]

Az isteni Háromság

{568} (1. cikkely) Hisszük és valljuk, hogy az összes teremtményeknek, amelyeket a dolgok hármas mesterfogása tart össze, a szerzője és a fenntartója az oszthatatlan Háromság: (2) azaz az Atya, aki az egész istenség forrása és eredete; a Fiú, aki az Isten teljes képe, az atyai világosság benne kifejezett egysége miatt, és aki az idők összes eseményei előtt az Atya legbelsejéből kimondhatatlanul született; a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól bármilyen kezdet nélkül származik.

{569} (3) Ők hárman, noha a személyek különbsége miatt meg vannak különböztetve, hatalmuk felségében mégis soha sincsenek elválasztva: hiszen bele van oltva az ő istenségük szétválaszthatatlan egyenlősége. És mégis, bár az Atya nemzette a Fiút, és ezért a Fiú nem ugyanaz, mint aki az Atya, és az Atya sem az, aki a Fiú, de a Szentlélek sem az Atya és a Fiú, hanem csak az Atyának és a Fiúnak a Lelke, aki ugyanazzal az Atyával és a Fiúval együtt maga is egyformán egyenlő. (4) Egyáltalán nem illik, hogy azt higgyük, van ebben a Szentháromságban egy valaki teremtett szolga, és nem illik állítani, hogy valamikor egy kívülről jövő vagy mintegy alattomban becsempészett dolog előadódott volna benne, amiről bizonyosan tudni, hogy az soha a legkevésbé sem volt a Háromságé. … (6) Mégis ezekben a személyekben, noha abban a tekintetben, ami a saját létüket illeti, semmilyen elválaszthatóság nem található, abban pedig, ami a megkülönböztetést illeti, vannak bizonyos jegyek, amelyek egy-egy személyhez sajátosabban tartozhatnak: ti., hogy az Atya senkitől sem veszi eredetét, a Fiú úgy származik, hogy az Atya nemzi, a Szentlélek is az Atyának és a Fiúnak az együttességéből származik. … (10) És ezeket mondva nem keverjük össze a személyek tulajdonságait, sem a szubsztancia egyes mivoltát nem választjuk külön; és nem kell hinnünk, hogy ugyanabban a Szentháromságban is valami nagyobb vagy kisebb, és valami tökéletlen és változékony. …

{570} (12) Ezért azt kell vallanunk, hogy vannak bizonyos tények, amelyek ebben a Szentháromságban megkülönböztetés nélkül valók. Abban ugyanis, ahogy egymáshoz viszonyulnak az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az Atyát a Fiúval és a Szentlélekkel elválasztás nélkül egy Istennek kell hinnünk. Ami pedig a vonatkozásokat illeti, megkülönböztetetten kell hirdetni a három személy tulajdonságait, ahogyan az evangélista hirdet: Menjetek el, tanítsátok az összes népeket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében [vö. Mt 28,19].

Vonatkozónak mondjuk ugyanis, hogy egyik személy a másik személyhez viszonyul; mert amikor azt mondjuk: Atya, a Fiú személye semmivel sem kevésbé van jelezve, és amikor azt mondjuk: Fiú, rámutatunk, hogy ebben az Atya kétség nélkül benne van. (13) Ámde most, mivel a Szentlélek megnevezés, amely nem az egész Háromságot jelenti, hanem a Háromságban lévő harmadik személyt, hogy hogyan viszonyul az Atyának és a Fiúnak a személyéhez, mármint a vonatkoztatás rendjében, ez egyáltalán nem a legáttekinthetőbben nyilvánvaló; a tekintetben ti., mivel miként azt mondjuk: az Atya Szentlelke, ennek következményeképpen mégsem mondjuk azt: a Szentlélek Atyja, nehogy úgy értsék, hogy a Szentlélek a Fia; más szavakban, amelyek ugyanannak a Szentléleknek a személyét jelölik, mindazonáltal felismerjük, hogy a viszonyításra tartoznak. (14) Tehát „ajándékként” sajátosan a Szentlelket kapjuk, akiről előzetes ismeretünk van, hogy a Háromságban a harmadik személy; erre az a magyarázat, hogy az Atya és a Fiú – akikkel őt minden tekintetben egylényegűnek hisszük – Vele a hívőket megajándékozza: ezért amikor azt mondjuk: „az ajándékozó ajándéka” és „az ajándék ajándékozója”, nem kétséges, hogy egy viszonylagosságot nevezünk meg: amit magát a „Szentlélek” megnevezést illetően is meg nem feddhetően hinnünk kell.

Krisztus, az Isten megtestesült Fia

{571} (16) Ezért, noha szétválaszthatatlanok a Háromság művei, mégis őszintén valljuk …, hogy nem az egész Háromság vett fel testet, hanem egyedül az Isten Fia, aki az idők előtt az Atya Isten szubsztanciájából született, az idők végén az evangélium tanúsága szerint, amely azt mondja: „Az Ige testté lett s miköztünk lakozott” (Jn 1,14), a Szűz Mária vajúdásának gyümölcse lett. … (18)… Az Angyal jövendölése (Máriának), midőn azt mondja, hogy a Szentlélek száll rá, és előre megmondta, hogy a Magasságbeli ereje beborítja őt árnyékával, aki az Istennek, az Atyának fia [vö. Lk 1,35], megmutatta, hogy ugyanannak a Fiúnak a testi léte érdekében az egész Háromság együttműködött. (19) Ő, ti. a Szűz, amint a fogantatás előtt birtokolta szemérmes szüzességet, úgy szülés után sem érzékelte épségének semmilyen megromlását; mert szűzként fogant, szűzként szült, és szülés után a romlatlan szüzességet megszakítatlanul megtartotta. …

{572} (22) Maga pedig az Isten Fia, aki született a nem-született Atyától, igaz az igaztól, tökéletes a tökéletestől, egy az egytől, egész az egésztől, aki Isten kezdet nélkül, tiszta jelét adta, hogy a szent és sértetlen mindig Szűz Máriától tökéletes embert vett magára. (23) Amiként emberi tökéletességet tulajdonítunk neki, semmivel sem kevésbé hisszük, hogy másrészt két akarat van benne, az egyik az ő istenségéé, a másik a mi emberségünké: (24) amit a négy evangélista elbeszélése szerint ugyanezen Üdvözítőnk felkiáltása is a legérthetőbben világossá tesz; így szólt ugyanis: „Atyám, ha lehetséges, múljék el e kehely tőlem. Mégse úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” akarod (Mt 26,39); és ismét: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (vö. Jn 6,38). … (25) Ezekkel a megnyilatkozásokkal is megmutatja, hogy a saját akaratát a felvett emberhez viszonyította, az Atyáét az isteni mivolthoz, amelyben ugyanő egy és egyenlő az Atyával: éppen ami az istenség egységét illeti, nincs más akarata az Atyának, más a Fiúnak; egy ugyanis ott az akarat, ahol egyként áll fenn az istenség. A felvett emberi természetet illetően pedig más az ő istenségének az akarata, és megint más a mi emberségünké. (26) Ennélfogva abban, amit mond: „Nem amint én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39), nyíltan megmutatja: nem akarja, hogy megtörténjék, amit emberi indulatból fakadó akarata szerint mondott, de végül is ami miatt az Atya akaratából a földre leszállott; mégis, az Atya akarata egyáltalán nem mutatkozik ellentétesnek a Fiú akaratával, mivel akiknek az isteni mivolta egy, nem lehet az akaratuk különböző; és ahol a természetben semmi különbözőség nem adódhat, ott mindazonáltal felsorolunk az egészet illetően általánosságban egyvalami számlálhatót.

{573} (27) Tehát ez a szent akarat mint főnév, bár a Háromságot egyenként egymás mellé állító hasonlat szerint, úgymint: emlékezet, megértés és akarat, a Szentlélek személyére vonatkozik, aszerint viszont, hogy önmagában beszélünk róla, a szubsztanciának az állítmánya. (28) Mert akarat az Atya, akarat a Fiú, akarat a Szentlélek, ahogyan Isten, az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek, és sok más hasonló, amelyeket a szubsztancia szerint mondanak – ez semmilyen szempontból nem kétséges – azoknak, akik a katolikus hitnek igazmondó tisztelői. (29) És amiként a katolikust jellemzi azt mondani, hogy Isten az Istentől, világosság a világosságtól, fény a fénytől, ugyanúgy az igaz hit próbáját kiálló kijelentés azt mondani, hogy akarat az akarattól, amint bölcsesség a bölcsességtől, lényeg a lényegtől; és amiként az Atya Isten nemzette a Fiú Istent, ugyanúgy az Atya mint akarat nemzette a Fiút, mint akaratot. (30) Tehát bár a lényeg szerint akarat az Atya, akarat a Fiú, akarat a Szentlélek, mégsem kell azt hinnünk, hogy a viszonyítás rendjében ők egyek, mivel más személy az Atya, aki viszonyul a Fiúhoz, más személy a Fiú, aki viszonyul az Atyához, más személy a Szentlélek, aki amiatt, hogy az Atyától és a Fiútól származik, az Atyához és a Fiúhoz viszonyul; nem más dolog, hanem más személy; mivel ők ugyan egyek az istenség természetében, de nekik a személyes különbség alapján megvan a sajátos tulajdonságuk is. …

A holtak feltámadása

{574} (35) Példát mutatott nekünk a saját feltámadásával; mindenütt higgyük, hogy amint ő minket élővé téve két nap után a harmadikon élőként feltámadt a holtak közül, így mi is ennek a világnak a végén fel fogunk támadni. Nem légszerű vagy a fantázia látomásának árnyékszerű megjelenésében, ahogyan egyesek elvetendő véleménye előrevetíti, hanem az igazi test szubsztanciájában, amelyben most vagyunk és élünk, és az ítélet idején Krisztus és az ő szent angyalai elé állva ki-ki számot fog adni a test életében elkövetett saját cselekedeteiről, ahogyan az akár jó volt, akár rossz, és meg fogja kapni tőle vagy a saját cselekedeteiért a véget nem érő boldogság országát, vagy bűneiért az örök kárhozat pusztulását.

Krisztus Egyházának kiválósága és szükségessége

{575} (36) Ennek a hitnek ugyanis a szent katolikus Egyháza, amelyet a keresztség vize lemosott, Krisztus drága vére megváltott, amelynek sem a hit terén nincs ránca, sem nem kell elszenvednie bemocskoló tett bélyegét [vö. Ef 5,23-27], kitüntető jegyekben bővelkedik, erényekkel híres, és a Szentlélek ajándékaival egészen eltelve ragyog. (37) Az Egyház Jézus Krisztussal is, a mi Urunkkal, az ő fejével – mert egyáltalán nem kételkedünk abban, hogy az Egyház Krisztus teste, – örökké uralkodni fog; és mindazok, akik most semmiképpen sem állnak helyt, vagy nem állottak helyt benne, vagy eltávoznak tőle, vagy majd eltávoztak, vagy hogy a bűnök benne csillapodnak, gyarló kétkedéssel tagadták, hacsak a megbánás segítségével vissza nem tértek hozzá –, és mindazt, amit a Niceai Zsinat …, a Konstantinápolyi gyülekezet …, az első Efezusi Zsinat tekintélye megbecsülésre méltónak nyilvánított, és Khalkedonban a szentek egyetértése vagy a többi zsinatoknak, továbbá az összes tiszteletreméltó, az egészséges hitben helyesen élő Atyáknak a hivatalos hirdetményei előírnak, hogy meg kell tartani: hacsak mindazt a kétség bármilyen jele nélkül nem hiszik, az örök kárhozatra való ítélés álljon rajtuk bosszút, és a világ végén a sátánnal és társaival együtt tűzokádó máglyákon fognak égni.

Szent II. Gergely pápa, 715-731

580: A „Desiderabilem mihi” kezdetű levél Szent Bonifatiusnak, 726. november 22.

A keresztség formája és kiszolgáltatója

{580} Vallomásod szerint egyeseket a hitvallás kikérdezése nélkül házasságtörő és méltatlan papok kereszteltek meg. Ezekben a dolgokban, szeretett testvérem, tartsd meg az Egyház ősi szokását: miszerint, bárkit megkereszteltek az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, azt egyáltalán nem szabad újrakeresztelni; ugyanis nem a keresztelő személynek a nevében, hanem a Háromságnak a nevében kapta meg ennek a kegyelemnek az ajándékát. És tartsuk meg, amit az apostol mond: Egy az Isten, egy a hit, egy a keresztség [vö. Ef 4,5]. Ajánljuk, hogy az ilyeneket még nagyobb igyekezettel részesítsd lelki tanításban.

581: A « Τά γράμματα » kezdetű levél III. Leó császárnak, 726 és 730 között

[Ez a levél, legalábbis lényeges részeiben, hiteles. III. Izauriai Leó császárnak íródott, aki „a képromboló” díszes melléknevet kapta.]

A szentek képeinek tisztelete

{581} És azt mondod, hogy mi köveket és falfelületeket és táblaképeket imádunk. Nem úgy van, ahogy mondod, császár; hanem hogy emlékezetünk felfrissüljön, és hogy a bezártságból és a tudatlanságból nehézkes lelkünk felemelkedjék, és a magasba ragadtassék általuk, akiké ezek a nevek, akiket megszólítunk és akiké ezek a képek; és nem mint isteneket imádjuk, ahogy te mondod; távol legyen! Ugyanis nem ezekben van a reménységünk. És ha éppen az Úrnak a képéről van szó, azt mondjuk: Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia, siess segítségünkre és ments meg minket! Ha pedig az ő szent Anyjáé, azt mondjuk: Szent Istenszülő, az Úr Anyja, járj közben Fiadnál, a mi igaz Istenünknél, hogy mentse meg lelkünket! Ha pedig vértanúé: Szent István első vértanú, aki véredet ontottad Krisztusért, aki mint első vértanú legerősebb bizalommal beszélhetsz, járj közben értünk. És az összes mártíromságot szenvedett vértanúkról így beszélünk, általuk ugyanilyen kéréseket terjesztünk fel. És nem úgy van, ahogy mondod császár, mintha a vértanúkat isteneknek neveznénk.

Szent III. Gergely pápa, 731-741

582-583: A „Magna nos habuit” kezdetű levél Szent Bonifatius püspöknek, 732 körül

A kétesen érvényes keresztség

{582} Akikről azt állítottad, hogy a pogányok keresztelték meg őket, ha úgy áll a dolog, hogy újból megkereszteled őket a Háromság nevében, az ő ügyüket rád bízzuk. … Mert azokra vonatkozóan is, akik maguk bizonytalanok abban, hogy meg voltak-e keresztelve vagy sem, vagy akiket Jupiternek állatot áldozó és az áldozati hússal táplálkozó presbiter (keresztelt meg), előírjuk, hogy kereszteljék meg őket.

A mise felajánlása az elhunytakért

{583} Kivehető, hogy te éppen az elhunytak ügyében kértél tanácsot, vajon szabad-e értük áldozatot felajánlani. Úgy tartja a szent Egyház, hogy mindenki az igazán keresztény halottaiért ajánljon fel áldozatokat, és az áldozópap emlékezzék meg róluk. És bár mindannyian bűnöknek vagyunk alávetve, illő, hogy a pap a katolikus halottakról megemlékezzék és közbejárjon értük. Mégis, az istentelenekért, bár keresztények voltak, ilyesmit nem szabad cselekedni.

Szent Zakariás pápa, 741-752

586: A „Suscipientes sanctissimae fraternitatis” kezdetű levél Szent Bonifatius mainzi érseknek, 744. november 5.

[Válaszlevél Bonifatiusnak egy elveszett levelére.]

A simónia

{586} Arról értesültünk [ti. Bonifatiusnak a pápához írt leveléből]…, hogy olyan dolgokat jelentesz nekünk, mintha Mi a kánonok megrontói lennénk, és azt keresnénk, hogyan töröljük el az Atyák hagyományait, és ezáltal, ami távol legyen, egyházi férfiainkkal együtt a simónia eretnekségébe esnénk, elfogadva és kikényszerítve azoktól, akiknek főpapi jelvényeket juttattunk, hogy nekünk bőven adjanak jutalomdíjakat, ti. pénzt kívánva tőlük. … [Figyelmeztetést kap Bonifatius, nehogy ilyesmit írjon ismét], mivel gáncsoskodásnak és sértőnek találjuk magunkra nézve, hogy azt fogják ránk, amit Mi teljességgel rossznak tartunk. Távol legyen ugyanis Tőlünk és a mi egyházainktól, hogy az ajándékot, amit mi is a Szentlélek kegyelme révén fogadtunk be, mi pénzért adjuk… mert kiközösítünk mindenkit, akárki merészelte a Szentlélek ajándékát pénzért eladni.

587: Római Zsinat: III. Ülés, 745. október 25.

[Bonifatius Rómában bevádolta a skót nemzetiségű Clemens papot: „A judaizmust bevezeti és igazságosnak tartja, hogy egy keresztény, ha akarja, vegye feleségül elhunyt fivére özvegyét. Ő a szent Atyák hitével ellentétesen állítja amit mond, hogy Krisztus, az Isten Fia leszállván a poklokra, mindenkit kiszabadított onnan, akiket az alvilági börtön fogva tartott, hívőket és hitetleneket, az Istent dicsérőkkel együtt a bálványimádókat. És sok más rettenetes dolgot állít Isten előrerendeléséről, amelyek a katolikus hittel ellentétesek.” – Hasonló, de mérsékelt tévedést, ti. Krisztus a poklokra leszállva, mindenkit, aki ott őt Istennek vallotta, megmentett – ezt már I. Gergely elvetette, tagadva az üdvösséget azok részére, akiknek csak halott hitük volt.]

Krisztus leszállása a poklokra

{587} … Clemens, aki ostobaságában a szent Atyák írásait megveti, vagy minden zsinati iratot kevésre becsül, a kereszténységbe is bevezeti a judaizmust, amikor azt hirdeti, hogy az elhunyt fivér feleségével házassági köteléket lehet létesíteni, ezenkívül azt is hirdeti, hogy az Úr Jézus Krisztus, amikor leszállt a poklokra, minden jámbort és istentelent egyaránt kihozott onnan –, minden papi tisztségétől legyen megfosztva és a kiközösítés kötelékével megkötve.

588: A „Virgilius et Sedonius” kezdetű levél Szent Bonifatiusnak, 746. július 1.

A keresztséghez megkívánt szándék és forma

{588} Jelentették pedig, hogy volt ugyanabban a tartományban egy pap, aki a latin nyelvet teljességgel nem ismerte, és míg keresztelt, nem tudván a latin beszédet és törve a nyelvet, azt mondta: „ Baptizo te in nomine Patria et Filia et Spiritus Sancti”. És emiatt te, tisztelendő testvérem, fontolgattad az újrakeresztelést. De… ha az, aki keresztelt, nem egy tévedést vagy eretnekséget vezetve be, hanem egyedül a római beszédmód nemismerése miatt törte a nyelvet, amint fentebb már szóltunk erről, amikor ilyen kiejtéssel keresztelt –, nem tudunk egyetérteni azzal, hogy újból meg legyenek keresztelve …

589: A „Sacris liminibus” kezdetű levél Szent Bonifatiusnak, 748. május 1.

A keresztséghez megkívánt szándék és forma

{589} Jól megismerhető, hogy azon (ti. az angolok zsinatán) olyan rendelet és végzés lett a legszilárdabban előírva és gondosan megmagyarázva, miszerint bárkit a Háromság megszólítása nélkül mostak meg (a keresztség vizében), az nem birtokolja az újjászületés szentségét. Ami teljességgel igaz; mivel ha valaki a Háromság megszólítása nélkül merítkezett meg a keresztség forrásában, az nem befejezett, hacsak nem volt az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelve… Arra is figyelemmel voltak a papok a fent nevezett zsinaton, hogy aki a keresztségben akár csak egy személyt nem nevezett meg a Háromságból, az a keresztség nem létezhet, ami bizonyosan igaz, mivel aki egyet a Szentháromságból nem vallott meg, egészen kész krisztushívő nem lehet.

II. (III.) István pápa, 752-757

592: Válaszok Quiercy-ből, 754-ben

[Egy bizonyos, Galliában fekvő monostor számára; ekkor a pápa a Quiercy-i villában tartózkodott.]

A keresztség formája

{592} (XIV. válasz.) Arról az áldozópapról, aki a következő módon keresztelt, így ügyetlenül: megmerítelek az Atyának, megmerítelek a Fiúnak és megmerítelek a Szentléleknek a nevében: és maga az áldozópap nem tudja, vajon püspök volt-e, aki őt felszentelte; őt, aki a saját felszentelésével nincs tisztában, mindenképpen el kell távolítani …; azok a kisdedek pedig, akiket megkeresztelt, bár ügyetlenül, mivel a Szentháromság nevében vannak megkeresztelve, maradjanak meg ebben a keresztségben.

I. Hadrianus pápa, 772-795

595-596: Az „Institutio universalis” kezdetű levél Hispánia püspökeinek, 785-791 között

Az adopciánusok tévedése

{595} … A ti vidéketekről eljutott hozzánk egy gyászos művecske, hogy egyes ott élő püspökök, ti. Eliphandus és Ascaricus más velük egyetértőkkel nem szégyellik azt vallani, hogy az Isten Fia fogadott fiú; bármennyire fő eretnek is volt, senki sem merészelt ilyen káromlást csaholni, csak ama hitszegő Nestorius, aki azt vallotta, hogy az Isten Fia pusztán ember …

Az eleve elrendelés

{596} Arra pedig, amit mások közülük mondanak, hogy az eleve elrendelés az életre vagy a halálra az Isten hatalmában van és nem a miénkben – ezek azt mondják: „Ugyan mire törekszünk élni, ami úgyis Isten hatalmában van?”; mások meg azt mondják: „Ugyan minek kérjük Istent, hogy a kísértés ne győzzön le minket; ez a mi hatalmunkban van, mintegy az akaratszabadságban?”

Mert valóban nem képesek számot adni vagy számot vetni azok, akik nem ismerik Szent Fulgentius püspök Eugipius presbiternek írt, egy bizonyos pelagiánus beszéde ellen irányuló kis írását: „Isten tehát előkészítette változhatatlan örökkévalóságában az irgalmasság és az igazságosság cselekedeteit …; előkészítette tehát azoknak az embereknek az érdemeit, akik megigazulnak; előkészítette ugyanezeknek, akik a dicsőségbe jutnak, a jutalmat is; a rosszaknak azonban nem készítette elő a rossz akaratot vagy a rossz cselekedeteket, hanem igazságos és örök büntetést készített elő nekik. Ez az Isten örök eleve elrendelése a jövő cselekedeteit illetően, amelyet ahogyan ismerünk, ahogyan azt a mindenkori apostoli tanítás belénk plántálta, ugyanúgy teljes bizalommal hirdetünk is.”

Reklámok