FJ 1701->

c) Kánonok mindkét tanításhoz

Kánonok a bűnbánat szentségéről

{1071} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyházban a bűnbánat nem valódi és szoros értelemben vett szentség a hívek számára, ahányszor a keresztség után bűnbe esnek, hogy az Istennel kibéküljenek, és nem Krisztus Urunk alapította: legyen kiközösítve (vö. az 1668 skk. pontokkal).

{1702} 2. Kánon. Ha valaki a szentségeket összekeverné, s magát a keresztséget tartaná a bűnbánatnak, mintha e két szentség nem volna világosan megkülönböztetve, és emiatt a bűnbánatot helytelenül már nem „a lélek hajótörés utáni második mentődeszkájának” nevezné: legyen kiközösítve (vö. az 1671 sk, 1542. pontokkal).

{1703} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Megváltó Urunk ama szavai: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, azé bocsánatot nyernek, akinek pedig megtartjátok, azé megmaradnak”(Jn 20,22, sk.) nem a bűnök megbocsátásának és megtartásának hatalmára értendők a bűnbánat szentségében, amint a katolikus Egyház kezdettől fogva mindig is értette; hanem kiforgatná ezeket a szavakat, a bűnbánat szentségének rendeltetésével ellentétben, az evangélium hirdetésének tekintélyére értve: legyen kiközösítve (vö. az 1670. ponttal).

{1704} 4. Kánon. Ha valaki tagadná, hogy a bűnök teljes és tökéletes megbocsátására a gyónó három dolgot köteles teljesíteni, és ez egyben „mintegy anyaga” is e szentségnek, ti.: bánatot, gyónást és elégtételt, melyek a szentség három részét alkotják; vagy azt állítaná, hogy csupán kettő a bűnbánat része: a lelkiismeret gyötrődése a bűn felismerésétől, és az a hit, ami az evangéliumból fogant, vagy a feloldozásból, amellyel hiszi mindenki, hogy Krisztus megbocsátotta bűneit: legyen kiközösítve (vö. az 1673, 1675. pontokkal).

{1705} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az a bánat, amely a bűnök boncolgatásában, összegyűjtésében és elutasításában áll, amellyel valaki újra átgondolja éveit lelke keserűségében (Iz 38,15), mérlegelve bűnei súlyát, sokaságát, rútságát, az örök boldogság elveszítését, az örök kár-hozat kiérdemelését, valamint elhatározást tesz élete megjavítására, – ez nem igaz és hasznos fájdalom, és nem is készít elő a kegyelemre, sőt az embert képmutatóvá és még bűnösebbé teszi; sőt ez egy kikényszerített sajnálkozás, nem szabad, és nem önkéntes: legyen kiközösítve (vö. az 1676, 1456. pontokkal).

{1706} 6. Kánon. Ha valaki tagadná, hogy a szentségi gyónás isteni jogú intézmény, és isteni jogon szükséges az üdvösségre, vagy azt állítaná, hogy titokban, egyedül csak a papnak gyónni, amit az Egyház kezdettől fogva gyakorolt, és meg is tart, ellenkezik Krisztus intézkedésével, parancsaival, és csak emberi találmány: legyen kiközösítve (vö. az 1679 skk. pontokkal).

{1707} 7. Kánon. Ha valaki tagadná, hogy a bűnbánat szentségében nem szükséges isteni jogon meggyónni minden egyes halálos bűnt, amelyre illő és szorgalmas lelkiismeret-vizsgálattal visszaemlékezni bírunk, a titkosakat is, és amelyek a tízparancs két utolsó törvénye ellen történtek, továbbá a körülményeket, amelyek a bűn fajtáját megváltoztatják, hanem az a gyónás csak arra használ, hogy oktatja és vigasztalja a gyónót, és egykor csak a kánoni elégtétel feladására szolgált; vagy valaki azt mondaná, hogy aki minden bűn megvallására törekszik, már nem is hagy helyet az isteni irgalom megbocsátásának, vagy végül nem szabad a bocsánatos bűnöket meggyónni: legyen kiközösítve (vö. mint fent).

{1708} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy minden bűn meggyónása, ahogy az Egyház megtartja, lehetetlen, csak emberi hagyomány, amelyet a jámboroknak el kell törölniük; vagy erre nem lehet kötelezni minden egyes, mindkét nembeli Krisztushívőt, a nagy Lateráni Zsinat döntése szerint, évente egyszer, és hogy azt kell ajánlani emiatt minden kereszténynek, hogy ne gyónjanak a Nagyböjt idején: legyen kiközösítve (vö. az 1682 sk. pontokkal). {1709} 9. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a paptól kapott szentségi fel-oldozás nem bírói cselekmény, hanem csupán szolgálat annak megállapítására és kinyilvánítására, hogy a bűnbánó bűne meg van bocsátva, föltéve, hogy hiszi magáról, hogy fel van oldozva, még ha a pap nem komolyan, hanem tréfából oldozta is fel; vagy azt állítaná, hogy nincs is szükség a bűnbánó gyónására ahhoz, hogy a pap feloldozhassa: legyen kiközösítve (vö. az 1685, 1462. pontokkal).

{1710} 10. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy azok a papok, akik halálos bűnben vannak, elvesztik a megkötés és feloldozás hatalmát; vagy nem egyedül a papok a feloldozás kiszolgáltatói, hanem minden egyes Krisztushívőre vonatkoznak Krisztusnak eme szavai, hogy: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, és amit feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”, „Akiknek megbocsátjátok bűneit, azoké bocsánatot nyernek, akiknek megtartjátok, azoké meg vannak tartva” (Mt 18,18 és Jn 20,23) és ezen igék erejével bárki feloldozhatja a bűnöket, a nyilvánosakat csak feddéssel, ha a megfeddett belenyugszik, a titkosakat pedig az önkéntes gyónással: legyen kiközösítve (vö. az 1684. ponttal).

{1711} 11. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a püspököknek nincs joguk arra, hogy maguknak tartsanak fenn egyes bűneseteket, ezekre nézve csak külső hatalommal bírnak, és ezért egyes bűnök fenntartásánál nem tilthatják meg, hogy ezeket a pap is valóságosan feloldozza: legyen kiközösítve (vö. az 1687. ponttal).

{1712} 12. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az egész büntetést a bűnnel együtt Isten mindig elengedi, s ezzel a bűnös elégtétele semmi más, mint a hit, amelynek középpontjában Krisztus elégtétele áll: legyen ki-közösítve (vö. az 1689. ponttal).

{1713} 13. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnökért járó ideig tartó büntetésekért legkevésbé sem lehet Krisztus érdemei által Istennek eleget tenni az általa adott kellemetlenségek türelmes elviselésével, de a pap által kiszabott elégtétellel sem, sőt az önként elvállalt böjtökkel, imákkal, alamizsnákkal, és a jámborság egyéb tetteivel sem, s ezért a legjobb bűnbánat csak a megújított élet: legyen kiközösítve (vö. az 1690. skk. pontokkal).

{1714} 14. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az elégtételek, amelyekkel a bűnbánók Jézus Krisztus által megváltják bűneiket, nem alkotják Isten tiszteletét, hanem az merő emberi hagyomány, amely még el is homályosítja a kegyelemről szóló tant és Isten igaz tiszteletét, vagy még magának a krisztusi halálnak a jótéteményét is: legyen kiközösítve (vö. az 1692. ponttal).

{1715} 15. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Egyház a kulcsokat csakis a feloldozásra kapta, de nem a megkötésre is, s emiatt a papok, ha a gyónókra büntetéseket szabnak ki, a kulcsok célja ellen cselekszenek, sőt Krisztus rendelése ellenére, és üres föltételezés, hogy miután a kulcsok erejével az örök büntetés eltörlődött, a letöltendő ideig tartó büntetés többnyire még marad: legyen kiközösítve (vö. az 1692. ponttal).

Kánonok az utolsó kenetről

{1716} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az utolsó kenet nem a mi Krisztus Urunk által alapított igazi és valódi szentség (Mk 6,13), amelyet Szent Jakab apostol hirdetett  ki (5,14), hanem csak az atyáktól bevett szertartás vagy emberi koholmány: legyen kiközösítve (vö. az 1695, 1699. pontokkal).

{1717} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a betegek szent kenete nem közöl kegyelmet, sem a bűnöket meg nem bocsátja, sőt a betegeket sem könnyíti meg, hanem egy már megszűnt és csak azelőtt dívott gyógyító karizma: legyen kiközösítve (vö. az 1699, 1696. pontokkal).

{1718} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az utolsó kenet szertartása és gyakorlata, melyet a Római Katolikus Anyaszentegyház tart, ütközne Szent Jakab apostol véleményével, ezért azt meg kell változtatni, s ezért a keresztények bűn nélkül meg is vethetik: legyen kiközösítve (vö. az 1699. ponttal).

{1719} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ne az Egyház papjait , akikről Szent Jakab a buzdítást írta, hívják csak el a betegek megkenésére, hogy ne csak a püspök által felszentelt papokat, hanem bármilyen a közösség élén lévő, életkor szerinti véneket, s ennek következtében az utolsó kenet sajátos kiszolgáltatója nem egyedül a pap: legyen kiközösítve (vö. az 1697. ponttal).
[Lásd még az 1880. pontban foglalt dokumentumot, amely ugyan zsinaton kívüli, de oda helyezik, nehogy a trienti dokumentumok sorozata megszakadjon.]

A Trienti Zsinat folytatása és befejezése IV. Pius idején:

IV. Pius pápa, 1559-1565

1725-1734: XXI. ülés, 1562. július 16.: Tanítás és kánonok a mindkét szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról.

[1562. június 6-án kezdték el a vitát az egy szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról. A XXI. ülésszakon hozott határozat még nem döntötte el az egyházfegyelmi kérdést a kehely megengedéséről. További tárgyalás után végül is a XXII. ülésszakon megengedték, függővé téve a pápa bölcs belátásától, lásd még az 1760. pontot.]

Előszó

{1725}  … Minthogy a legszentebb Oltáriszentségről, amely előtt remegnünk kell, a különböző vidékeken a leggonoszabb démon mesterkedésére változatos szörnyűségeket terjesztettek, amelyek miatt néhány tartományban sokan eltávolodtak a katolikus Egyház hitétől és a neki való engedelmességtől, a szentséges, egyetemes és általános Trienti Zsinat úgy ítélte meg, hogy azokat a dolgokat, amelyek a mindkét szín alatti és a kisgyermekek áldozására tartoznak, ezen a helyen kell kifejteni. Ezért az összes krisztushívőknek megtiltja, hogy ezután ezekről a dolgokról akár mást hinni, akár másképpen tanítani vagy igét hirdetni merjenek, mint azt nekik a zsinati határozatok kifejtik és meghatározzák.

1. fejezet. „A laikusok és a nem miséző klerikusok nincsenek isteni jogon arra kötelezve, hogy mindkét szín alatt áldozzanak”

{1726} Maga a szent Zsinat, a Szentlélek által – aki a bölcsesség és értelem lelke, a jó tanács és jámborság lelke (Iz 11,2) – felvilágosítva, továbbá követve magának az Anyaszentegyháznak a megítélését és szokásait, kinyilvánítja és tanítja, hogy semmiféle isteni parancs nincs arra, hogy mindkét szín alatt kellene vennie az Oltáriszentséget a laikusoknak és azon klerikusoknak, akik nem miséznek. Semmiféle jogcímen igaz hittel nem lehet kételkedni abban, hogy az egyik szín vétele is elég számukra az üdvösséghez.

{1727} Mert igaz ugyan, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán ezt a tiszteletreméltó szentséget a kenyér és bor színeiben alapította és hagyományozta át az apostoloknak (Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24), ennek az alapításnak és hagyománynak mégsem az volt a célja, hogy minden egyes keresztény hívő köteles legyen az Úr parancsára mind a két színt venni. De még a János evangélium 6. fejezetéből sem lehet levezetni, hogy a mindkét szín alatti áldozást előírta volna az Úr, ahogy ezt a szent atyák és doktorok magyarázatából is értelmezzük. Mert, aki azt mondta, hogy „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” (Jn 6,53), azt is mondta: „Ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké él” (Jn 6,51). És aki azt mondta, hogy „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54) azt is mondta: „a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (uo. 6,51). Továbbá aki azt mondta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56), mindazonáltal azt is mondta: „Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” (Jn 6,58)

2. fejezet: „Az Egyház hatalma az Oltáriszentség kiszolgáltatásánál”

{1728} Ezeken kívül a szent Zsinat kinyilvánítja, hogy az Egyházban mindig is megvolt a hatalom arra, hogy a szentségek kiszolgáltatásánál, természetesen lényegük megváltoztatása nélkül, olyat vezessen be vagy változtasson, amik a felvevők hasznára vagy maguknak a szentségeknek a tiszteletére a dolgok, helyek és idők különfélesége szerint hasznosabbnak ítél. Világosan látszik, hogy ebbe még az apostol is beleegyezett: „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait” (1Kor 4,1).

Hogy pedig maga élt is ezzel a hatalmával, az eléggé igazolható abból, hogy több másik ügy között ennek a szentségnek az ügyében is használati rendelkezést hozott: „A többit majd megérkezésem után rendezem el.” (1Kor 11,34) Amiért is az Anyaszentegyház, felismerve a szentségek kiszolgáltatási ügyében való joghatóságát, jóllehet a keresztény vallás kezdete óta gyakori volt a mindkét szín alatti áldozás használata, mégis mivel az idők múlásával már széles területen megváltozott a szokás, súlyos és jogos okok vezették arra, hogy a szokást csak egy szín alatti áldozásként hagyta jóvá, sőt törvényként határozta el, amelyet visszavetni, vagy magának az Egyháznak a tekintélye nélkül tetszés szerint megváltoztatni nem szabad (2. kánon).

3. fejezet. „Bármelyik szín alatt az egész és teljes Krisztust,és igazi szentséget veszünk magunkhoz”

{1729} Ezen felül kihirdetjük, hogy ámbár a mi Megváltónk – amint már mondtuk – az utolsó vacsorán e szentséget két szín alatt alapította, s adta át az apostoloknak, mégis azt kell vallani, hogy egyetlen szín alatt is az egész és teljes Krisztus van jelen, és igazi szentséget veszünk magunkhoz így is. Ezen okból a gyümölcsében sem csalódik, és semmi szükséges kegyelem nem hiányzik az üdvösségéhez annak, aki csak egy színt vesz magához (3. kánon).

4. fejezet. „A kisgyermekek nincsenek kötelezve a szentáldozásra”

{1730} Azt is tanítja e szent Zsinat, hogy az értelmük használatára még el nem jutott kisgyermekeket semmi sem kényszeríti a szentségi áldozásra, hiszen a keresztség „vizében újjászületve” (Tit 3,5) és Krisztusba testesülve az istenfiúság kegyelmét elnyerték, s ebben a korban ezt el sem veszíthetik. Ezzel mégsem ítéljük el az ősidők e szokását, ha azt egyes helyeken valamikor így tartották meg. A szent atyáknak saját koruknak megfelelő, helyeselhető okuk volt erre a szokásra, ma viszont ellentmondás nélkül hinni kell, hogy semmilyen szükségessége az üdvösségre nézve nincs ennek a szokásnak.

Kánonok a mindkét szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról

{1731} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten parancsából vagy az üdvösség szükségszerűségével minden egyes krisztushívő köteles a legméltóságosabb Oltáriszentséget mindkét szín alatt venni: legyen kiközösítve (vö. az 1726 sk. pontokkal).

{1732} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Anyaszentegyház nem jogos és ésszerű okoktól vezetve áldoztatja a laikusokat és a nem-miséző klerikusokat csakis a kenyér színe alatt, vagy hogy e dologban tévedett: legyen kiközösítve (vö. az 1728. ponttal).

{1733} 3. Kánon. Ha valaki tagadná, hogy az egész és teljes Krisztust, aki minden kegyelem forrása és szerzője, elég csak a kenyér színe alatt venni, mert mint egyesek hamisan állítják, Krisztus alapítási parancsából mindkét szín alatt kell vennünk: legyen kiközösítve (vö. az 1726 sk. pontokkal).

{1734} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a gyermekeknek, mielőtt a megkülönböztetni tudás idejéhez érkeznének, szükséges az Oltáriszentség vétele, legyen kiközösítve (vö. az 1730. ponttal).

1738-1760: XXII. Ülés, 1562. szeptember 17.:

a) Tanítás és kánonok a legszentebb miseáldozatról

[A zsinati teológusok már Bolognában, 1547 augusztusában elkezdtek vizsgálódni a miséről s vele együtt az egyházirend szentségéről vallott eretnek cikkelyek tárgyában; a fő forrásokat már az 1600. pont bevezetésében megjelöltük. Trientben 1551 decemberében folytatták ugyanezt a munkát. 1552. január folyamán mind a kánonok, mind a tanító rész tervezetét elkészítették a mise és az egyházirend tárgyában, mindezt azonban nem lehetett véglegesíteni, minthogy a zsinatot felfüggesztették. Végül 1562 júliusában újra felvették ennek az ügynek a fonalát, és 13 cikkelyt terjesztettek elő a miséről; augusztus 6-án és szeptember 5-én új tervezeteket készítettek elő. A fejezetek címeit, amelyek a XXII. és a XXIII. ülés eredeti aktáiban hiányoznak, először Philippus Chiffletius vezette be 1640-ben, antwerpeni kiadásában.]

Előszó

{1738} A szentséges és általános Trienti Egyetemes Zsinat … az igaz és egyetlen áldozat tanára a Szentlélek megvilágosítása által kioktatva tanítja, kinyilvánítja, és a hívő népnek hirdetni rendeli mindazt, ami alább következik, hogy az Oltáriszentség nagy misztériumának a katolikus Anyaszentegyházban meglévő ősi, kiforrott és minden részletében tökéletes hitét és tanítását megtartsuk, és – elhárítva a tévedéseket és az eretnekséget – a maga tisztaságában megőrizzük.

{1739} Mivel (Pál apostol tanúsága szerint) az Ószövetség alatt a Lévi-féle papság gyarlósága miatt nem volt tökéletes áldozat, kellett az Atyaisten irgalmas rendeléséből egy másik papnak érkeznie „Melkizedek rendje szerint” (Gen 14,18; Zsolt 109,4; Zsid 7,11). Ez lett Jézus Krisztus, a mi Urunk, aki képes mindent, amit csak megszentelni kell, tökéletessé is tenni (Zsid 10,14) és beteljesíteni.

{1740} Ő ugyanis Istenünk és Urunk, aki noha a kereszt oltárán a halál árán az Atyaistennek önmagát egyszer ajánlotta fel, azért, hogy másoknak az örök megváltást megszerezze, de mivel a halála nem szüntette meg papságát, (Zsid 7,24-27), az utolsó vacsorán, „elárultatásának éjszakáján” (1Kor 11,23), hogy Egyházának, szeretett Jegyesének, látható áldozatot (ahogy az emberi természet is igényli) hagyjon hátra, hogy azzal jelenítse meg a kereszten ama egyszer véresen megtörténtet, és az Ő emléke a világ végéig fennmaradjon, és annak az áldozatnak az üdvösségszerző ereje a tőlünk naponta elkövetett bűnök megbocsátására legyen alkalmazva, „önmagát mindörökké Melkizedek rendje szerinti papnak” (Zsolt 109,4) nyilvánítva, testét-vérét a kenyér és a bor színe alatt az Atyaistennek fölajánlotta, és ugyanazon dolgok színei alatt az apostoloknak nyújtotta, hogy magukhoz vegyék: őket akkor az Újszövetség papjaivá tette, és ezen szavaival megparancsolta nekik és a papságban utódaiknak, hogy ők is ajánlják föl: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19; 1Kor 11,24), amint ezt a katolikus Egyház mindig is így értette és tanította (2. kánon).

{1741} Ugyanis miközben a régi Húsvétot megünnepelte, mely az Egyiptomból való kivonulás emlékére Izrael fiai sokaságának áldozata volt (Kiv 12,1), új Húsvétot alapított, hogy önmagát majd az Egyház által feláldozhassa, éspedig a papok által, látható jelek alatt, ebből a világból az Atyához történő átmenetének emlékére, amikor saját vérének kiontásával megváltott minket és „kiragadott minket a sötétség hatalmából és áthelyezett minket az Ő országába” (Kol 1,13).

{1742} Éppen ez a tiszta áldozat az, amelyet az áldozatbemutatók semmilyen méltatlansága vagy rosszasága sem szennyezhet be; erről az Úr Malakiás által (1,11) előre megmondta, hogy minden helyen tisztán fogják feláldozni az Ő nevének, mely nagy lesz a nemzetek között. Az apostol is világosan megerősíti ezt a korintusiaknak írva, hogy akik a démonok asztalának részeseiként bemocskolódtak, nem lehetnek részesei az Úr asztalának, (1Kor 10,21) az oltárt értve mindkét helyen asztalon. Ez végül azon áldozat, melyet a természet és a Törvény időszakának különféle áldozatai (Ter 4,4; 8,20; 12,8; 22; Kiv: különböző helyein) hasonlatokban ábrázoltak. Így a szentmise azon javakat, melyet azok jeleztek, mint mindazoknak összegzése és tökéletessége foglalja magába.

2. fejezet. A látható áldozat engesztelő jellegű élőkért és holtakért

{1743} Mivel a misében történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magában, s áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán „egyszer saját magát adta vérontásával áldozatul” (Zsid 9,14;27), ezért a szent Zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő. Így már megtörténhet, hogy ha igaz szívvel és helyes hittel, félelemmel és tisztelettel, töredelmesen és bűnbánóan járulunk Istenhez, „irgalmat találunk és kegyelmet kapunk, amikor segítségre szorulunk” (Zsid 4,16). Ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelmet és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is. Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által – mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség. Eme (valóban véres) fölajánlás gyümölcsét mi e vértelen áldozatban nagyon termékenyen kapjuk meg, s nagyon is távol esik hitünktől, hogy a vértelen által a kereszt értéke bármi módon is csökkennék (4. kánon). Épp ezért nem csupán az élő hívek bűneiért, büntetéseiért, elégtételeiért, s más szükségleteiért, de a Krisztusban elhunytakért is, ha még teljesen meg nem tisztultak volna, az apostolok hagyományai szerint szabály szerint föl lehet ajánlani (3. kánon).

3. fejezet. Misék a szentek tiszteletére

{1744} Ámbár a szentek tiszteletére és emlékére az évszázadok alatt az Egyház szokása volt számtalan mise bemutatása, de tanítása szerint sohasem őnekik mutatták be az áldozatot, hanem egyedül Istennek, aki őket megkoronázta (5.kánon). Ezért „még a pap sem azt szokta mondani, hogy: Péter, Pál, most áldozatot ajánlok fel néked”, hanem, Istennek az ő győzelmeikért hálát adva, az ő védelmükért esedezik, hogy „érettünk az égben közbenjárni méltóztassanak azok, akiknek emlékét üljük a földön.” (Ordo Missae).

4. fejezet. A mise kánonja

{1745} Minthogy a szent dolgokat szentül is kell kiszolgáltatni, és ez mindenki legszentebb áldozata, a katolikus Egyház, hogy méltón és tisztelettel mutassa be az áldozatot és vegye gyümölcseit, már sok évszázaddal ezelőtt összeállította szent kánonját, minden tévedéstől tisztán (6. kánon). Nincs is abban semmi, ami ne legfelső fokban mutatná a szentséget és jámborságot, és a felajánlók lelkét Istenhez ne emelné. E kánon ugyanis magának az Úrnak a szavaiból, az apostoli hagyományokból és a szent pápák kegyes intézkedéseiből áll.

5. fejezet. A miseáldozat ünnepélyes szertartásai

{1746} Ám az emberi természet olyan, hogy nem egykönnyen tud külső segédeszközök nélkül az isteni dolgok megfontolására fölemelkedni, ezért a kegyes Anyaszentegyház egyes szertartásokról azt rendelte el, hogy csendes szavakkal ejtsék a misében (9. kánon), másokat hangosabban. Használt szertartásokat is (7. kánon), mint megszentelő áldásokat, gyertyákat, tömjénezéseket, ruhákat, és sok más efféléket, melyek apostoli tanításból és hagyományból származnak, hogy ezáltal e nagy áldozat fenségesebben hasson, és a hívek elméjét a vallásosság és jámborság e látható jelei az ezen áldozatban láthatatlanul rejlő legmélyebb dolgok megfontolására serkentsék.

6. fejezet. Mise, amelyben egyedül a pap áldozik

{1747} Azt óhajtaná a szentséges Zsinat, hogy minden egyes szentmisénél az ott álló hívek nemcsak lelki érzülettel, hanem szentségi vétellel is áldozzanak. Így e legszentebb áldozat gyümölcse bővebben teremne számukra. Ha ez mégsem mindig lehetséges, azért még azon miséket, melyekben szentségileg egyedül a pap áldozik, mint magánmiséket és tilosakat mégsem ítéli el (8. kánon), inkább helyesli és ajánlja, föltéve, hogy e misék is tulajdonképpen közöseknek minősíthetők, részben, mivel azokban a nép lelkileg áldozik, részben mivel az egyházi közösség szolgája nemcsak magáért, hanem minden hívőért mutatja be, akik Krisztus testéhez tartoznak.

7. fejezet. A víz, amelyet a kehelyben a felajánlandó borhoz elegyítenek

{1748} Ezenfelül a szent Zsinat figyelmeztet arra is, hogy a papok számára Egyháztól való parancs, hogy a kehelyben feláldozandó borral vizet is keverjenek egybe (9. kánon). Egyfelől, mert hisszük, hogy Krisztus Urunk is így tette, másrészt mert az oldalából vér és víz együtt folyt ki (Jn 19,34), amire e szentségben a vegyítés visszaemlékeztet. Szent János továbbá a Jelenések Könyvében (Jel 17,1,15) a „vizek” szót a népekre érti, ezáltal a hívő népnek Krisztussal, a fővel való egysége jelenítődik meg.

8. fejezet. A misét ne végezzék szerte mindenhol népnyelven; misztériumait magyarázni kell a népnek

{1749} Jóllehet a szentmise a hívő nép nagy oktatója, mégsem látták hasznosnak az atyák, hogy mindenhol népnyelven mutassák be (9. kánon). Ezért mindenütt, minden egyháznak megtartva ősi szertartását, amelyet a Római Szentegyház, minden Egyház anyja és tanítómestere jóváhagyott, mégis, nehogy Krisztus juhai éhezzenek, sőt nehogy „a kisdedek kenyeret kérjenek és nincs, aki megtörje nekik” (Siral 4,4) előírja a szent Zsinat minden egyes lelkipásztornak és lelki vezetőnek, hogy a misézés közben maguk, esetleg mások által gyakran ki is fejtsenek valamit azokból, amelyek a misében elhangzanak, s többek között e szent áldozat titkaiból is mindig magyarázzanak el valamit, különösen az Úr napján és az ünnepeken.

9. fejezet. Bevezető a következő kánonokhoz

{1750} Mivel ezen ősi hit ellen, amely a legszentebb evangéliumon, az apostoli hagyományokon és a szent atyák tanrendszerén alapul, a mostani időkben sokfelé hintettek szét tévtanokat, és sokan sokféleképpen tanítják és vitatják, ezért a szent Zsinat, miután ezen ügyekről sok éretten megfontolt és komoly értekezletet tartott, az atyák egyhangú beleegyezésével elhatározta, hogy mindazt, ami ezzel a legtisztább hittel és a szent tanítással ellenkezik, elítéli, és az Anyaszentegyházból a most következő kánonok által kiküszöböli.

Kánonok a legszentebb miseáldozatról

{1751} 1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy hogy e szertartás nem más, mint hogy magunknak Krisztust vesszük táplálékul: legyen kiközösítve.

{1752} 2. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ezen szavakkal: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19; 1Kor 11,24) Krisztus nem tette az apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi papok is átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve (vö. az 1740. ponttal).

{1753} 3. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat; vagy hogy csak annak használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért, büntetései-kért, elégtételükért, és más szükségleteikért nem szabad felajánlani: legyen kiközösítve (vö. az 1743. ponttal).

{1754} 4. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozat káromkodással becsmérli Krisztus legszentebb áldozatát, amelyet a kereszten hozott meg, vagy hogy annak értékét csorbítja: legyen kiközösítve (vö. az 1743. ponttal).

{1755} 5. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy csalás a szentek tiszteletére misét bemutatni, és hogy elnyerjük közbenjárásukat Istennél, amint az Egyház szándékában áll: legyen kiközösítve (vö. az 1744. ponttal).

{1756} 6. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a mise kánonja tévedéseket tartalmaz, és emiatt meg kell szüntetni: legyen kiközösítve (vö. az 1745. ponttal).

{1757} 7. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy azok a szertartások, ruházatok és külső jelek, amelyekkel a szentmise bemutatásánál a katolikus Egyház él, nem annyira kegyes szolgáltatások, mint inkább az istentelenség ingerlő megnyilvánulásai: legyen kiközösítve (vö. az 1746. ponttal).

{1758} 8. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy azon szentmiséket, ahol csak a pap egymaga áldozik szentségileg, be kell szüntetni, mert tilosak: legyen kiközösítve (vö. az 1747. ponttal).

{1759} 9. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a Római Katolikus Egyház azon szertartását, hogy a kánont és átváltoztatást halk szavakkal végzik, el kell ítélni, vagy a misét csak népnyelven szabad végezni, vagy hogy a vizet nem kell keverni a kehelyben felajánlandó borba, mert ez Krisztus szándéka ellen van: legyen kiközösítve (vö. az 1746, 1748 sk. pontokkal).

b) Határozat a kehely megengedésének kéréséről

{1760} Ezen felül, minthogy ugyanez a szent Zsinat az elmúlt ülésszakon két, máshol előadott, és akkor még meg nem vitatott szakaszt más időre tartogatott azzal, hogy ha alkalom kínálkozik, megvizsgálja ezeket és határozatot hoz róluk, vagyis:
– Vajon azokat az érveket, amelyeket a szent katolikus Egyház felsorakoztatott amellett, hogy a világiakat és az éppen nem celebráló papokat is a kenyér egyetlen színe alatt áldoztassa meg, úgy kell-e fenntartani, hogy semmilyen meggondolásból senkinek ne legyen megengedhető a kehely használata; és:
– Ha tisztességes és a keresztény szeretettel egybehangzó indokok alapján kitűnik, hogy valamelyik nemzet vagy ország számára meg kell engedni a kehely használatát, vajon bizonyos feltételekkel megengedhető-e ez, és melyek legyenek azok; most azoknak az üdvére, akikért szól a kérés, a legjobb végzést óhajtva azt határozta, hogy az ügyet a maga teljességében a Szentséges Atya elé kell terjeszteni, amint a jelen határozattal beterjeszti a Zsinat; ő a saját egyéni belátása szerint úgy fogja az ügyet eligazítani, ahogyan ítélete szerint a kehely használata hasznos lesz a keresztény közösségnek, és üdvös a kérelmezőknek.

Reklámok