A mise klasszikus katolikus felfogása

Ez a szócikk egy papi levelezőlistán jelent meg onnan lett részben átemelve:

“… Egyes (katolikus) teológusok ’protestantizáló’ tanítása gyakorlatilag teljesen kiirtotta a magánmiséket, meggyengítette a miseintenciók rendszerét és teljesen kioltotta a papokból azt a tudatot, hogy ő áldozópap, tehát legszemélyesebb és legfontosabb napi feladata a szentmise bemutatása (és a zsolozsma elmondása), ami csak a legsúlyosabb és teljesen rendkívüli akadályok fellépése esetén maradhat el.

Ugyanis a protestáns felfogás a keresztáldozat egyszeriségét és elégséges mivoltát úgy hangsúlyozza, hogy minden emberi közreműködés szükségességét és hatékonyságát kizárja. Az ember nem tud hozzájárulni saját üdvösségéhez, csak hittel elfogadhatja, amit Krisztus tett érte a kereszten. Ezt az áldozatot nem kell sem megújítani, sem megjeleníteni, hiszen egyszer s mindenkorra hatékonyan megváltott minden hívőt.

Ezért nincs is különbség halálos és bocsánatos bűn között (hiszen az ember minden tette halálos bűn, csak a hite miatt Isten nem számítja be neki Krisztus érdemeiért), nincs különbség segítő és megszentelő kegyelem között (mert csak megszentelő kegyelem van, ami ha egyszer megszerzik, soha többé el nem veszíthető, még a bűn által sem) és a kegyelem adott kategóriáján belül sincsenek fokozatok, pl. a kegyelem nem csökkenhet és nem is növelhető. Ebből következik, hogy a halál után is csak mennyország van (a hívőknek) és kárhozat (a hitetleneknek), nincs tisztítóhely és nincsenek fokozatok sem a mennyei boldogság vagy a pokoli kínok intenzitásában, mert semmi sem függ az emberi érdemektől, ill. bűnöktől).

Ezzel szemben a katolikus tanítás szerint az ember közreműködése is szükséges ahhoz, hogy a Krisztus által objektíven megszerzett megváltás szubjektív üdvösséggé váljon, ez a közreműködés pedig minden embernél más és más intenzitású, így a hatása és a gyümölcsi is mások. Vagyis az objektíve végtelen értékű keresztáldozat szubjektíve mégis véges hatást eredményez és korlátozott befogadást nyer. Ezért kell, hogy a szentmise, mely Krisztus keresztáldozatának a megjelenítése és folytatása, de egyúttal az Egyház áldozata is, minél gyakrabban bemutatásra kerüljön, és a pap valamint a hívek minél felkészültebben, bűntől minél inkább mentesen vegyenek részt rajta, ill. mutassák be azt.

Tehát a szentmise, mint a Fő, Krisztus áldozata mindig kedves és elfogadott az Atya előtt, de mint a tagok, a pap és a hívek áldozata nem mindig az, nem mindig egyforma mértékben, hanem a pap ill. hívek lelki, erkölcsi állapotának, odaadásának megfelelő mértékben. …

Ezért fontos, hogy a papok igyekezzenek szentül élni és szenteket nevelni. De a mise bemutatásának gyakorisága ill. a misék száma is fontos, mert a végtelen kegyelmet mi emberek csak véges módon tudjuk befogadni, így a kegyelem véges “mennyiség egységekre” korlátozódik, és a több mise több kegyelmet eredményez. Így érthető pl. a gregorián misesorozat értelme és értéke a halottért bemutatott egyetlen szentmisével szemben. De így érthető az is, miért jobb ha tíz pap tíz külön misét mind, mint ha tízen ugyanazt az egy misét koncelebrálnák. Mivel ezt a felfogást sokan idegennek érzik és elutasítják a papok között is, így ma sokkal kevesebb misét mutatnak be mint régen (nincs magánmise, részben a koncelebrálás, részben a napi misézés szokásának eltűnése miatt), így következésképpen sokkal kevesebb kegyelmet fogad be az Egyház egésze, csökken a hit ereje, szaporodnak a bűnök és botrányok. …”

Reklámok

A vallás kultúra vagy kapcsolat?

RM prof

Érdemes odafigyelni azokra a történészekre és történésekre, akik (amik) képesek a globális történelmi folyamatokról szólni és figyelembe veszik  a vallás dogmatikai alapelmeit is. Ilyen pl. Roberto de Mattei, az olasz konzervatív katolikus történész, író, a Római Európai Egyetem professzora is.

Így nyilatkozik a professzor egy magyar médiának:
“… a nyugati civilizáció … nem csak a keresztény vallásból áll, mert (annak) része a római jog és a görög filozófia is, de úgy gondolom, hogy az egyetlen helyes definíció mégis a kereszténység.”

A keresztényeknek komolyan kell venni a jelenlegi helyzetüket, hiszen nagyjából húsz év múlva már nem így fog kinézni Európa vallási térképe.

Lásd pl. a dzsihádfigyelő médiumot, vagy Geert Wilders – holland politikus – véleményét pl. Európa jövőjéről. „Meggyőződésem, hogy a zsidó-keresztény gyökereinkből származik a szabadságunk, demokráciánk és minden értékünk.”

Vagy a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja véleménye is erre hívja fel a figyelmet, amiről Incze Nikoletta előadására érdemes odafigyelni, amit a Polgárok Házában tartott 2018 áprilisában.

Roberto de Mattei professzor figyelmezteti az európaikat, hogy  “nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek a kultúrának természetfeletti eredete van.”  Valamint szerinte “a szekuláris állam felelős az iszlám előretöréséért.

Nem az a baj ha üldöznek minket, hanem, ha feladjuk az alapelveinket!

Mi lesz belőlünk kereszt(y)ének? (2.)

A szakadásokról a szólva “… ebben az emberek mindkét részről vétkesek” (UR 3) kifejezést használja a zsinati dokumentum.

Turay Alfréd három történelmi szakadást tárgyal:

  1. az 1054-es kelet-nyugati egyházszakadást, melyet 1965-ben I. Athénagorász pátriárka és VI. Pál pápa találkozásakor állítanak helyre (azaz jelenleg nincs kölcsönös kiátkozás, de a gyakorlati egység sem működik).
  2. az 1378-1417 közötti időszak, amikor az itáliai és francia politikai érdekek miatt három pápa is regnált. Ezt a Konstanzi Zsinat (1414-1417) hozta helyre.
  3. Az 1517-es “reformáció” néven ismert szakadás, melyben a reformált rész rövid időn belül legalább három (Luher-Zwingli-Kálvin) formában indult el. Ezt II. János Pál bocsánatkéréssel és Ferenc pápa pozitív értékelő nyilatkozattal igyekszik orvosolni, amikor 2016. június 26-án kijelentette, hogy  “… Luther szándékai nem voltak tévesek …”.

“… ezek a különvált egyházak és közösségek, ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, nem jelentéktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában.” (UR 3) írja a dokumentum.

Bővebben…

Mi lesz belőlünk kereszt(y)ének? (1.)

Névtelen

A kereszt(y)énség sorsáról és jövőjéről – rendkívüli módon és különös figyelemmel – szükséges gondolkodnunk. Erről olvashatunk Turay Alfréd 2017-ben megjelent “Az egyház egysége és egyetlensége” című írásában.  Ennek a műnek az alapja a váci Credo-házban 2017. május 3-án tartott előadása.

Az előadó mottóként állítja fel Loyolai szt. Ignácnak azt az állítását, hogy a keresztény  embernek “ … készebbnek kell lenni arra, hogy (mások) állítást jól értelmezze, mint elítélje” (Lelkigyakorlatok, 22) Az előadás alapját az Unitatis Redintegratio  a  II. Vatikáni Zsinat dokumentuma adja.

Ez a dokumentum megállapítja az alapevidenciákat. Az első jelentős megállapítás: “Az Úr Krisztus ugyanis egy és egyetlen Egyházat alapított, mégis több keresztény közösség mutatkozik úgy az emberek előtt, mint Jézus Krisztus igazi öröksége.” (UR 1.) Ezt az állítást nem vonta kétségbe sem az Ágostai hitvallás, sem a Heidelbergi Káté, sem a Magyarországi Baptista Közösségek Hitvallása sem.

Bővebben…

Mi lehet az ökumenizmus jövője?

Ezt a kérdést Roberto de Mattei-nak tették fel, aki olasz konzervatív katolikus történész, író, a Római Európai Egyetem professzora:

Nem gondolom, hogy lenne jövője.
A probléma gyökere ott keresendő, hogy nincs egységes protestáns hitrendszer, szemben a katolikus egyházéval, ami kétezer éve változatlan. A katolikus hit alapvető jellemzője az állandóság. A protestáns reformáció pont ennek az ellenkezője. Luther után jött Zwingli, aztán Kálvin, majd az anabaptisták, s őket azóta is követték csoportok ezrei.
A protestantizmus története a változások története. A francia püspök és kiváló teológus Bousset már a tizenhetedik században könyvet írt ezzel a címmel: A protestáns egyházak változásainak története.
A protestantizmus ilyen szempontból hasonló az iszlámhoz. Egységes iszlám se létezik. Nincs egységes tanítás, csak csoportok és irányzatok. Az egyedüli helyes párbeszéd a protestánsokkal éppen úgy, mint az ortodoxiával vagy az iszlámmal ezért csak az egység megtestesítője, a pápaság mentén folytatható. Ezzel azonban megérkezünk egy másik húsbavágó témához, miszerint napjainkra az egyházban tapasztalható válság az egység középpontját, a pápaságot is érinti.

Teljes interju:  ITT

Refomáció alapötletét a halál utáni élet megítélése adta

Erről láthatunk egy dokumentum filmet ITT
Készítette: Diarmaid MacCulloch az egyháztörténelem professzora.

A kérdés gyökere, a hálál utáni történések, – merthogy ez a kérdés minden eddigi kultúrában igen jelentős. Pontosítsunk, az volt a fő kérdés, hogy az Egyháznak (értsd: a katolikus) van-e befolyása az ember túlvilági sorsa alakításában. A protestánsok szerint nincs, a katolikusok szerint van. A protestánsok szerint csak a hit üdvözít, a katolikusok szerint a hiten túl a földi jó-cselekedetek is beszámítanak a túlvilági jövendő sorsba.

Bővebben…