FJ 3350->

3350­-3353: Az „Annum sacrum” kezdetű körlevél, 1899. május 25.

[XIII. Leó ezt a körlevelét nyitánynak szánta ahhoz az ünnepélyes eseményhez, amikor 1900-ban az egész földön élő emberiséget Jézus Legszentebb Szívének ajánlotta fel.]

Krisztus királyi hatalma

{3350} Az alávetésnek és a vallásosságnak az a legnagyszerűbb és legnagyobb tanúsága (ti. az emberi nem Jézus Legszentebb Szívének való felajánlása) mindenképpen illik Jézus Krisztushoz, mert ő a legelső és ő a legfőbb Úr. Ugyanis az ő birodalma nemcsak a katolikusnak nevezett népekre terjed ki, vagy csak azokra, akiket a szent keresztség előírás szerint lemosott, és ezért a jogot tekintve nyilván az Egyházhoz tartoznak, noha vagy téves vélekedések térítik le őket a helyes útról, vagy viszály szakítja el őket a szeretettől; de felöleli azokat is, akik híjával vannak a keresztény hitnek, akárhányat is számlálnak körükben. Úgy hogy a legigazibb módon Krisztus hatalma kiterjed az egyetemes emberi nemre. Mert aki az Atya Isten Egyszülötte és ugyanaz a szubsztanciája, lévén „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3), annak az Atyával mindenben közösködnie kell, és ezen a címen övé az összes dolgok feletti főhatalom is. Emiatt az Isten Fia kijelenti magáról a Prófétánál: „Én pedig királlyá lettem Sionon, az ő szent hegyén. – Az Úr azt mondta nekem: az én Fiam vagy, én ma szültelek. Kérd tőlem, és neked adom a nemzeteket örökségedül, és a föld határait birtokodul” (Zsolt 2,6 sk.). Ezekkel a szavakkal kinyilvánítja, hogy az Istentől kapta a hatalmat mind az egész Egyház fölött, amelyet Sion hegyeként értelmezünk, mind a földkerekség többi része fölött, amilyen szélesen annak határai kiterjednek. Hogy pedig ez a főhatalom milyen alapra támaszkodik, elégséges tanítást adnak erre a következő szavak: „az én Fiam vagy”. Azzal a ténnyel magával ugyanis, hogy a mindenek Királyának a Fia, a teljes hatalomnak az örököse: erre utalnak ezek a szavak: „Neked adom a nemzeteket örökségedül”. Ezekhez a mondatokhoz hasonló kijelentés van Pál apostolnál: „…akit a mindenség örökösévé tett” (Zsid 1,2).

{3351} Azt is nagyon meg kell fontolnunk, amit Jézus Krisztus saját szavaival … birodalmáról állított. A Római helytartó kérdésére ugyanis: „Tehát te király vagy?”, habozás nélkül ezt felelte: „Te mondod, hogy én király vagyok” (Jn 18,37). És ennek a hatalomnak a nagyságát és az országnak a végtelenségét még világosabban megerősítik az apostolokhoz intézett szavak: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18). Ha Krisztusnak adatott minden hatalom, ebből szükségszerűen következik, az ő hatalmának a legfőbbnek kell lennie, függetlennek, senki döntése iránt el nem kötelezettnek, hogy semmi ne legyen sem vele egyenlő, sem hozzá hasonló; és minthogy az égen és a földön adatott, alá kell, hogy vetve legyen neki az ég és a föld. Ezt a maga nemében egyedüli jogot, amely csak az övé, valóságosan gyakorolta is, hiszen meghagyta az apostoloknak, hogy terjesszék tanítását, gyűjtsék össze az embereket az üdvösség fürdője által az Egyház egy testévé, végül hozzanak törvényeket, amelyeket senki sem utasíthat el úgy, hogy örök üdvössége veszélybe ne kerüljön.

{3352} És ez mégsem minden. Krisztus nemcsak vele született jogon uralkodik, mint aki Isten Egyszülötte, hanem szerzett jogon is. Ő ugyanis „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,13), és ugyanő „váltságdíjul adta magát mindenkiért” (1Tim 2,6). Tehát neki „tulajdonul kiválasztott nép” (1Pt 2,9) lett nemcsak a katolikusok és ahányan a krisztusi keresztséget szabályosan felvették, hanem az emberek egyenként és összességükben. … Hogy pedig miért tartja hatalma és urasága alatt Jézus Krisztus magukat a nem-hívőket is, annak okát és elméletét Szent Tamás egy részletes fejtegetésben magyarázza meg. Amikor ugyanis felállítja a kérdést az ő bírói hatalmáról, vajon kiterjed-e az összes emberekre, és azt állítja, hogy „a bírói hatalom a királyi hatalomból következik”, egyenesen úgy következtet: „Minden alá van vetve Krisztusnak a hatalmát tekintve, noha még nincs minden neki alávetve a hatalom végrehajtását tekintve”. Krisztus ezt a hatalmat és uralkodást az emberek fölött az igazság, az igazságosság, leginkább a szeretet által gyakorolja.

Jézus Legszentebb Szíve mint vallásos tisztelet tárgya

{3353} És mivel a Szent Szívben van Jézus Krisztus végtelen szeretetének a jelképe és képi kifejezése, szeretetéé, amely maga indít minket a kölcsönös szeretetre, ezért helyes dolog, hogy egészen odaadjuk magunkat az ő legfölségesebb Szívének: ez mindazonáltal semmi más, mint magunkat Jézus Krisztusnak átadni és lekötelezni, mert ami tiszteletet, készséget, istenfélelmet tanúsítunk az isteni Szív iránt, azt igazából és sajátosan maga Krisztus iránt tanúsítjuk.

3356: A Szent Offícium válasza az utrechti érseknek, 1901. augusztus 21.

A keresztség anyaga

{3356} Előterjesztés: Több orvos kórházakban vagy másutt szükség esetén meg szokta keresztelni a csecsemőket, különösen az anyaméhben, mégpedig víz-szublimát keverékkel. Ennek a víznek az összetétele körülbelül: a szublimátból egy rész feloldva ezer rész vízben; ebből az oldatból inni mérgezést okoz. Hogy miért használják ezt a keveréket, annak az az indoka, nehogy az anyaméhet betegség fertőzze meg.

Kérdés:1. Vajon az ilyen vízzel kiszolgáltatott keresztség biztosan vagy kétesen érvényes?
2. Meg van-e engedve minden betegségveszély elkerülésére a keresztség szentségének ilyen vízzel való kiszolgáltatása?
3. Meg van-e engedve akkor is ennek a víznek a használata, amikor minden betegség veszélye nélkül tiszta vizet is lehetne alkalmazni?

Válasz (a Pápától megerősítve augusztus 23-án):
Ad 1. Intézkedés a 2. pontban.
Ad 2. Meg van engedve, amikor valóban fennáll a betegség veszélye.
Ad 3. Nemleges.

3358: A Szent Offícium válasza a Montreáli Egyetem Teológiai Fakultásának, 1902. március 5.

A magzat extrakciójának a módszerei

{3358} Kérdés: Vajon olykor szabad-e az anya öléből eltávolítani a még koraszülött, nem a szokott helyen fogant, idegen helyen lévő magzatokat, akik a hatodik hónapot még nem töltötték be a fogantatás után?

Válasz: Nemleges, az 1898. május 4-i határozat értelmében, amelynek a törvényereje szerint a magzat és az anya életére, amennyire lehetséges, komolyan és alkalmas módszerekkel vigyázni kell; az időt illetően pedig, ugyanazon rendelet szerint, a Szószóló emlékezzék rá, a szülés semmilyen siettetése nincs megengedve, hacsak nem olyan időben és módszerekkel hajtják végre, amelyek ha a rend megtartásával történnek meg, biztosítják a gondoskodást az anya és a magzat életéről.

3360-3364: A „Mirae caritatis” kezdetű körlevél, 1902. május 28.

[A levél a Legszentebb Oltáriszentségről értekezik. – NB. A mostani szövegrészben az Oltáriszentségről szólván mindig megtartjuk az Eucharisztia szót (= hálaadás).]

Az eucharisztikus Krisztus mint az emberek élete

{3360} Aki megfontolja … az Eucharisztiából kiáradó jótéteményeket, meg fogja érteni, hogy bizony az áll az élen és emelkedik ki, amely a többit is, bármiről legyen szó, tartalmazza: belőle árad ugyanis az élet az emberekbe, amely valóságosan élet: „A kenyér, amelyet én fogok adni, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51). Krisztus nem egy módon élet…: mert rögtön, hogy a földön … megjelent, senki nincs, aki ne tudná, hogy rögtön valami erő tört fel, a dolgok egészen új rendjének nemzője, és az az erő a társadalmi és a családi közösség összes véredényeibe beáramlott…; ami pedig főleg fontos, az emberek lelkét a vallási igazságokra és az erkölcsök feddhetetlenségére való törekvésre formálta át, sőt az emberrel egyenesen az égi és isteni életet közölte. …
Ám, mivel ez az élet, amelyről szó van, kifejezett hasonlóságot mutat az ember természetes életével, amint az egyiket eledel táplálja és úgy van életereje, ugyanígy a másikat is fenn kell tartani, és növekedéshez kell segíteni a maga ételével. Ez az étel alkalmat ad arra, hogy megismételjük, milyen időben és módon gyakorolt hatást Krisztus az emberek lelkére, és arra indította őket, hogy az élő kenyeret, amelyet adni akart, … elfogadják. … „Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él…” (Jn 6,51). A parancs komolyságáról pedig maga így győz meg: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” (Jn 6,53).

{3361} Távol legyen tehát az az igen elterjedt és nagyon veszedelmes tévedés, amennyiben egyesek úgy vélekednek, hogy az Eucharisztia használatát többnyire azokra kell ráhagyni, akik gondoktól mentesen és törpe lélekkel eltökélik magukban, hogy intenzívebb vallásos életmódban lelik meg a nyugalom állapotát. Hiszen az a dolog, amelynél kétségkívül semmi sem kiválóbb és nem üdvösebb, általánosságban mindenkit érint, végül is bármilyen feladatot látnak el, vagy bármilyen kiváló személyek is, akármennyien is akarják (és egy valakinek sem szabad nem akarnia) önmagukban ápolni az isteni kegyelemből fakadó életet, amelynek az utolsó állomása az Istennel való boldog élet elnyerése.

Az Eucharisztia kapcsolata az Egyházzal és a Szentek közösségével

{3362} … Sőt maguk a jelek, amelyekkel összehangzik ez a szentség, az összekapcsolódásnak nagyon alkalmas ösztönzői. Erről a dologról azt mondja Szent Cyprianus: „… Amikor az Úr saját testét kenyérnek nevezi, amely sok gabonaszem összegyűjtése révén van egybefoglalva, azt jelzi, hogy népünk, amelyet együvé hordozott, összegyűjtve van; és amikor vérét bornak nevezi, amely igen sok szőlőfürtből és szőlőszemből van kisajtolva és egybegyűjtve, ugyancsak a közösségünket jelenti, amely egyesült sokaság elegyedve és összekapcsolva”. Hasonlóképpen az Angyali Doktor Ágoston véleménye alapján: „Urunk testét és vérét olyan dolgokban adta nekünk, amelyek sok dologból lesznek egy valamivé; mert az egyik, ti. a kenyér, sok gabonaszemből áll össze eggyé, a másik, ti. a bor, sok szőlőszemből folyik össze –, és ezért Ágoston másutt azt mondja: Ó, kegyelet szentsége, ó, egység jele, ó, szeretet köteléke”. Mindezt megerősíti a Trienti Zsinat ítélete, miszerint Krisztus az Eucharisztiát az Egyházra hagyta „mint az ő egységének és szeretetének a jelképét, amelynek segítségével azt akarta, hogy az összes keresztények egymást között össze legyenek kötve és egybekapcsolódjanak… jelképe legyen az ő egy testének, amelynek ő maga a feje…” (vö. az 1635, 1638. pontokkal). És ezt mondta ki Pál is: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből eszünk” (1Kor 10,17). …

{3363} Ezen kívül az élők közötti kölcsönös szeretet kegyelme, amelyhez az eucharisztikus szentség oly nagy erővel és gyarapítással járul hozzá, főképpen eme áldozat erejével árad szét mindenkire, akik a Szentek közösségéhez számíttatnak. Semmi más ugyanis a Szentek közössége,… mint kölcsönös segítségnyújtás, az engesztelés, az imádságok, a jótétemények kölcsönös közlése a hívők, vagy az égi hazát elnyertek, vagy az engesztelőtűzben raboskodók, vagy a még a földön vándorlók között, akik egy néppé egyesülnek, amelynek a feje Krisztus, s amelyet a szeretet alakít ki. Ez pedig a hitben nyeri el érvényességét, noha egyedül Istennek szabad ezt a fölséges áldozatot felajánlani, mégis az égben az Istennel uralkodó Szentek tiszteletére is –, akiket Isten koronázott meg –, be lehet mutatni pártfogásuk megnyerésére számunkra, sőt ahogy az apostolok tanítják, azon testvérek szégyenfoltjának az eltörlésére, akik már meghaltak az Úrban, de még nem teljes a bűn következményeitől való megtisztulásuk. …

{3364} Az Eucharisztia szentsége végül is mintegy az Egyház lelke; ahhoz igazodik a papság kegyelme, egész kiterjedtségében, az egyházi rend különböző fokozatai révén. És ugyaninnen meríti és birtokolja az Egyház minden erejét és dicsőségét, az isteni karizmák adta teljes felkészültséget, minden jót: az Egyház ezért a legfőbb gondot arra fordítja, hogy a hívők lelkét a Krisztussal való benső egyesülésre készítse fel, és vezesse rá az ő Testének és Vérének szentsége által.

Szent X. Pius pápa, 1903–1914

3370: Az „Ad diem illum” kezdetű körlevél, 1904. február 2.

[A körlevél Mária szeplőtelen fogantatása kimondásának 50 éves jubileumára jelent meg. Mindenekelőtt a Mária személyén át történő kegyelem-közvetítéssel foglalkozik.]

A Boldogságos Szűz Mária mint a kegyelmek közvetítője

{3370} A fájdalmaknak és az akaratnak ebből a közösségéből eredően, amely Krisztus és Mária között volt, ő „jogot nyert arra, hogy a legméltóbb módon az elveszett világ helyreállítójává váljék” (Eadmer), és ezért az összes adományoknak a szétosztójává, amelyeket nekünk Jézus az ő erőszakos halálával és vérével megszerzett. – Igaz, nem tagadjuk, ezeknek az adományoknak a kiosztása személyes és saját jogán Krisztust illeti meg; hiszen azokat egyrészt az ő egyetlen halála szerezte, másrészt hatalmánál fogva ő maga a közvetítő az Isten és az emberek között. Mégis, amint már mondtuk, az Anyának a Fiával a fájdalmakban és a bajokban való közösségvállalása szerint, a fölséges Szűznek megadatott az, hogy „a föld egész kerekségén egyszülött Fiánál a leghathatósabb közvetítő és közbenjáró legyen” (IX. Pius). A forrás tehát Krisztus; „és mi mindnyájan az ő teljességéből részesültünk” (Jn 1,16); „Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével… növeli a testet saját maga felépülésére a szeretetben” (Ef 4,16). Mária pedig… „vízvezető” (Szent Bernát), vagy mondjuk nyak, amely a testet és a fejet összekapcsolja (Szent Bernardin). Tehát nyilvánvaló, hogy valóban a legnagyobb mértékben távol van tőlünk, hogy az Istenszülőnek a természetfeletti kegyelem létrehozásának az erejét tulajdonítsuk, amely egyedül Istené.
* Ő mégis, mivel szentség tekintetében és a Krisztussal való összeköttetést nézve mindenkit megelőz, és Krisztus az ember üdvössége művébe is felvette, „illendőség szerint”, ahogy mondják, kiérdemli nekünk, amit Krisztus „érdeme szerint” érdemelt ki, és a kegyelmek kiosztásában az első helyen szolgál.

3372: A Biblikus Bizottság válasza, 1905. február 13.

„Bennfoglalt idézetek” a Szentírásban

{3372} Vajon azoknak a nehézségeknek a megoldására, amelyek a Szentírás néhány szövegében előfordulnak, amelyek, úgy látszik, történeti tényekről tudósítanak, szabad-e katolikus szentírás-magyarázónak azt állítania, hogy ezekben hallgatólagos vagy bennfoglalt idézetről van szó, nem sugalmazott szerzőtől származó írásos tanúságból, akinek az összes állításait a sugalmazott szerző egyáltalán nem törekszik elfogadni vagy magáévá tenni, és amelyeket ezért nem tarthatunk a tévedéstől menteseknek?

Válasz (a Pápától megerősítve február 13-án): Nemleges, kivéve azt az esetet, amelyben – érintetlenül hagyva az Egyház felfogását és ítéletét – szilárd érvekkel bizonyítva van:
1. A szent író valóban másik szerző mondásait vagy írásos tanúságait idézi, és 2. azokat se el nem fogadja, se magáévá nem teszi, úgy, hogy joggal számít annak, aki nem a saját nevében beszél.

3373: A Biblikus Bizottság válasza, 1905. június 23.

A Szentírásnak csak látszatra történeti részletei

{3373} Kérdés: Vajon megengedhető-e, mint a helyes szentírás-magyarázat elve, az a vélemény, amely azt tartja, a Szentírás olyan könyvei, amelyeket történetiként tartanak számon, néha vagy egészében vagy részben nem sajátosan annak mondott és tárgyilagosan igaz történelmet adnak elő, hanem csak a történelem látszatát viselik, hogy valamit jelezzenek, ami a szavak sajátosan betű szerinti avagy történeti jelentésétől eltérő?

Válasz (a Pápától megerősítve): Nemleges, kivéve mégis azt az esetet – amelyet nem könnyen és nem meggondolatlanul kell elfogadni, amelyben – amennyiben az egyházias érzület ezt nem ellenzi, és érintetlenül hagyva az Egyház ítéletét – szilárd érvek bizonyítják, hogy a Szent író nem igazi és sajátosan annak mondott történelmet akart hagyományozni, hanem a történeti külső és műfaj köntösében példázatot, képes beszédet, vagy valamilyen, a szavak sajátosan betű szerinti avagy történeti jelentésétől eltérő értelmet ad elénk.

3375­-3383: A „Sacra Tridentina Synodus” kezdetű rendelet, 1905. december 16. (20.,)

[Erre a rendeletre a közvetlen okot azok az éles viták szolgáltatták, amelyek Belgiumban keletkeztek a gyakori áldozásról; ezek eldöntésére X. Piust kérték fel. Amit a december 16-i ülésen elhatároztak, azt 17-én a pápa megerősítette, és december 20-án közzétették. Ez a rendelet felsorolja a lényeges feltételeket, amelyek megkívántatnak a Szent Eucharisztiát mindennap magukhoz vevő hívőktől, ti. a kegyelmi állapot és a helyes szándék; a rendelet itt szembehelyezkedik azzal a merev véleménnyel, hogy a lélek legyen teljesen mentes a megfontolt bocsánatos bűn állapotától.]

A mindennapi szentáldozás

{3375} … Jézus Krisztusnak és az Egyháznak az az óhaja, hogy az összes krisztushívők mindennap a szent vendégséghez járuljanak, főleg abban van, hogy a krisztushívők, akik a szentség által Istennel összeköttetésbe kerültek, erőre kapjanak innen a vágy megszelídítésére, az enyhe bűnök lemosására, amelyek mindennap előfordulnak, és elejét venni a súlyosabb bűnöknek, amelyeknek az emberi gyarlóság ki van téve; de nem abban van főképpen, hogy az Isten iránti tiszteletről gondoskodjanak, sem abban, hogy akik magukhoz veszik, azok erényeinek mintegy a díja vagy jutalma legyen. Ezért a Szent Trienti Zsinat az Eucharisztiát „ellenszernek” nevezi, „amelynek révén megszabadulunk a mindennapi bűnöktől, és amely megelőzéssel óv a halálos bűnöktől” (l. az 1638. pontot).

{3376} Lecsendesedett közben a kegyeletesség és főképpen a mindenfelé szétterjedő janzenista ragály; vitázni kezdtek a készületi állapotról, amellyel a gyakori és mindennapi áldozáshoz kell járulni, és egyesek és mások egymást túlszárnyalva egyre nagyobb és nehezebb előfeltételeket követeltek, mint amelyek szükségesek. Ezek a vitatkozások arra az eredményre jutottak, hogy nagyon keveset tartottak arra méltónak, hogy a Legszentebb Eucharisztiát mindennap magukhoz vegyék, és ebből az oly üdvös szentségből gazdagabb hatást merítsenek, megelégedve azzal, hogy a többiek vagy egyszer egy évben, vagy minden hónapban, vagy legfeljebb minden egyes héten erősödnek meg tőle. Sőt, odáig ment el a szigorúság, hogy az égi asztal gyakori használatából egész gyülekezeteket zártak ki, mint a kereskedői kört, vagy azokat, akik házassági kötelékben élnek.

{3377} Némelyek mégis az ellenkező vélemény felé lengtek ki. Ezek úgy ítélték, hogy a mindennapi áldozás isteni jogon meg van parancsolva, nehogy egy nap is elmúljék szentáldozás nélkül,… úgy vélték, hogy az Eucharisztiát Nagypénteken is magunkhoz kell vennünk, és ki is szolgáltatták. (A most érvényben lévő, megújított Nagyheti Szertartási Rendbe az egykor megrovás alá került szokás ismét fel van véve, 1955 óta)

{3378} Ezeknél a dolgoknál a Szentszék, a kötelességét illetően, nem hiányzott (vö. a 2090 sk., 2323. pontokkal). … Mégis a janzeni méreg, amely a jók lelkét is megfertőzte, az Eucharisztiának kijáró köteles megbecsülés és tisztelet külszíne alatt, nem teljesen enyészett el. A kérdés a helyesen és törvényesen gyakori szentáldozáshoz szükséges felkészültségről a Szentszék nyilatkozatait is túlélte; emiatt történt, hogy néhány jó nevű teológus is úgy vélekedett, hogy ritkán és igen sok feltétel felállításával lehet megengedni a hívőknek a mindennapi szentáldozást.

[A pápa parancsára pedig a Szent Zsinati Kongregáció 1905. december 16-án a következő határozatokat hozta:]

{3379} 1. A gyakori és mindennapi szentáldozás… az összes, bármilyen rendű és állapotú krisztushívőknek elérhető legyen úgy, hogy senkit, aki a kegyelem állapotában van, és helyes és jámbor szándékkal járul a szent asztalhoz, attól visszatartani nem lehet.

{3380} 2. A helyes szándék pedig abban van, hogy aki a szent asztalhoz járul, nem szokásnak vagy hiúságnak vagy emberi meggondolásoknak kedvez, hanem eleget akar tenni Isten akaratának, vele a szeretet által szorosabb kapcsolatot akar kötni, és ezzel az isteni orvossággal segíteni akar gyengeségein és hiányosságain.

{3381} 3. Bár a legnagyobb mértékben üdvös, hogy akik a gyakori és a mindennapi áldozással élnek, azoknak ne legyenek bocsánatos bűneik, legalábbis teljes megfontoltsággal, és ne legyenek azokra maguk érzelmileg ráhangolva, mindazonáltal elégséges, hogy ne legyenek halálos bűneik, azzal az elhatározással, hogy a jövőben sohasem fognak vétkezni. …

{3382} 4. … Törődni kell vele, hogy a szentáldozást serény előkészület előzze meg, és azután illő hálaadás kövesse kinek-kinek erői, állapota és kötelezettségei szerint.

{3383} 5. … A gyóntató tanácsát ki kell kérni. Mégis őrizkedjenek attól a gyóntatók, hogy bárkit eltanácsoljanak a gyakori vagy mindennapi szentáldozástól, aki a kegyelem állapotában van és helyes szándékkal járul oda. …

3385­-3388: A „Provida sapientique cura” kezdetű rendelet, 1906. január 18.

[Aszerint, hogy a Trienti Zsinat „Tametsi” kezdetű rendeletét „Németország” egyes területein kihirdették-e vagy sem, nagy különbségek és bizonytalanság keletkezett a házassági törvényhozásban, és ez még növekedett is, miután megváltoztatták a fennhatósági határvonalakat. Ezen fáradoztak orvoslás céljából a német püspökök az Inkvizíciós Kongregációval együtt; ennek az eredménye a jelen rendelet.]

A rejtett házasságok trienti törvénye

{3385} …I. Az egész mai Német Birodalomban a Trienti Zsinat „Tametsi” fejezete (l. az 1813 sk. pontokat), bár a legtöbb helyen, akár kifejezett közzététel révén, akár törvényes megtartása által még nem volt biztosan közhírré téve és bevezetve, mégis Húsvét ünnepnapjától (azaz április 15. napjától ebben az évben, 1906-ban) az összes katolikusokat, még ha eddig mentesek is voltak a Trienti forma megtartásától, úgy kötelezi, hogy egymás között nem köthetnek érvényes házasságot másként, mint a plébános és két vagy három tanú előtt (vö. a 3468. sk. pontokkal).

{3386} II. A vegyesházasságok, amelyeket katolikusok kötnek eretnekekkel vagy szakadárokkal, nyomatékosan meg vannak tiltva, és azok is maradnak, hacsak, mivel jogos és súlyos kánoni ok forog fenn, és adva vannak részrehajlás nélkül, formailag és mindkét részről a törvényes biztosítékok, a katolikus fél nem kapta meg szabályosan a vegyes vallás akadálya alól a felmentést. Ezeket a házasságokat ugyanúgy, noha elnyerték a felmentést, egészen az Egyház színe előtt, a plébános és két vagy három tanú jelenlétében kell megkötni, annyira, hogy súlyosan vétkeznek, akik nem-katolikus segédkező előtt, vagy egyedül a polgári hatóság jelenlétében vagy bármilyen más rejtett módon kötik. Sőt, ha vannak katolikusok, akik ezeknek a vegyes házasságoknak a megkötéséhez nem-katolikus segédkező közreműködését kívánják, vagy megengedik, más bűnt követnek el, és kánoni büntetések alá esnek.

{3387} Mindazonáltal azokat a vegyesházasságokat a Német Birodalom akármelyik tartományában és vidékein, azokon is, amelyek a Római Kongregációk határozatai szerint a „Tametsi” fejezet érvénytelenítő erejének bizonyos, hogy alá voltak vetve, amelyeket a Trienti forma meg-nem-tartásával már megkötöttek, vagy (amitől Isten óvjon) a jövőben fognak megkötni, azzal a feltétellel, hogy más kánoni akadály ne forogjon fenn, és ennek az évnek a húsvéti ünnepnapja előtt nem hoztak törvényesen semmisségi ítéletet a házasság titkosságának akadálya miatt, és a házasfelek kölcsönös beleegyezése egészen a mondott napig állhatatosan kitartott –, azt akarjuk, hogy ezeket mindenképpen érvényesnek kell tartani; és ezt kifejezetten kinyilvánítjuk, rögzítjük és elrendeljük.

{3388} III. Hogy azonban az egyházi bíráknak egy biztos norma kéznél legyen, ugyanezt és ugyanezekkel a feltételekkel és megkötésekkel nyilvánítjuk ki, állapítjuk meg és rendeljük el a nem-katolikusok, akár eretnekek, akár szakadárok házasságairól is, amelyeket egymás között ugyanazokon a vidékeken a Trienti forma meg-nem-tartásával eddig megkötöttek, vagy a jövőben meg fognak kötni; úgy, hogy, ha a nem-katolikus házasfelek egyike vagy mind a kettő megtér a katolikus hitre, vagy az egyházi törvényhatóság előtt vita adná elő magát két nem-katolikus házasságának érvényességéről azzal a kérdéssel szoros összefüggésben, hogy érvényes-e egy házasság, amelyet egy katolikus valaki kötött meg, vagy akar megkötni –, ugyanezeket a házasságokat, ha egyéb dolgok megfelelnek, minden tekintetben éppen úgy érvényeseknek kell tartani. …

3391: A Szent Offícium rendelete, 1906. április 25.

[Ez a rendelet, amelyet X. Pius április 26-án megerősített, azok ellen a teológusok ellen irányul, akik úgy vélték, az utolsó kenet alakiságának lényegéhez tartozik az alább idézett szavakon kívül a megkenendő érzékek kifejezett említése, akár részletesen, akár legalább általánosságban. L. még az 1324. pontot; a teológusok erre hivatkoztak.]

Az Utolsó Kenet szükséges formája

{3391} Minthogy … megkérdezték, hogy egyetlen rövid formula van-e meghatározva az Utolsó Kenet szentségének kiszolgáltatásánál a fenyegető halál esetében, … (a vizsgálóbiztosok) így döntöttek:

A valódi szükség esetében elégséges ez a forma: „Ez által a szent kenet által legyen engedékeny irántad az Úr, bármit vétkeztél. Ámen.”

3394­-3397: A Biblikus Bizottság válaszai, 1906. június 27.

A Pentateuchus mózesi szerzősége

{3394} 1. Kérdés: Vajon a szövegkritikusok részéről összehalmozott érveknek, amelyek a Pentateuchus névvel megjelölt szent könyveknek a mózesi szerzőségét támadják, van-e akkora súlyuk, hogy figyelmen kívül hagyva mind a két Szövetség együttesen véve igen sok tanúbizonyságát, a zsidó nép folytonos közmegegyezését, és az Egyház állandó hagyományát is, és ugyanígy a belső ismertetőjegyeket is, amelyek magában a szövegben felfedezhetők, jogot adnak-e annak állítására, hogy ezeknek a könyveknek nem Mózes a szerzőjük, hanem legnagyobbrészt a mózesi kornál későbbi forrásokból lettek összeállítva?
Válasz: Nemleges.

{3395} 2. Kérdés: Vajon a Pentateuchus mózesi szerzősége szükségszerűen az egész mű olyan szerkesztését kívánja-e meg, hogy mindenképpen azt kell tartanunk, Mózes egyenként és összességében mindent saját kezűleg írt vagy írnokoknak diktált; vagy megengedhető azoknak a feltevése is, akik úgy vélekednek, ő magát a művet, amely isteni sugalmazás hatására fogamzott meg benne, másra vagy többekre bízta, hogy írják meg, mégis úgy, hogy az ő gondolatait adják vissza híven, semmit akarata ellenére ne írjanak, semmit el ne hagyjanak; és végül az ilyen módon elkészült művet, amelyet Mózes mint vezető és sugalmazott szerző jóváhagyott, az ő neve alatt terjesszék?
Válasz: Nemleges az első részre; igenlő a másodikra.

{3396} 3. Kérdés: Vajon meg lehet-e engedni, anélkül, hogy ezzel már előre elintézettnek tekintenénk a Pentateuchus mózesi szerzőségét, hogy Mózes ennek a műnek a megalkotásához forrásokat használt, úgymint írásos tanúságokat vagy szájhagyományt, amelyekből a maga elé tűzött különleges cél szerint és az isteni sugalmazás hatására néhányat kiválasztott, és azokat szó szerint vagy tartalmilag kivonatolva vagy kibővítve beleszőtte művébe?
Válasz: Igenlő.

{3397} 4. Kérdés: Vajon meg lehet-e engedni, nem sértve lényegileg a mózesi szerzőséget és a Pentateuchus épségben maradását, hogy a századok oly hosszú lefolyása alatt néhány módosulás történt rajta, mint: hozzátoldások Mózes halála után, vagy amelyeket sugalmazott szerző illesztett hozzá, vagy jegyzetek és magyarázatok, amelyeket a szövegbe betoldottak, bizonyos szavak és szóalakzatok, amelyeket az elavult beszédmodorból egy újabb beszédmódba tettek át, végül téves olvasások, amelyeket az írnokok hibájául kell felróni; természeténél fogva jogos-e ezekről a módosulásokról a szövegkritika mesterségbeli szabályai szerint vizsgálódni és ítélni?
Válasz: Igenlő, de az Egyház ítéletének sértetlennek kell maradnia.

3398­-3400: A Biblikus Bizottság válaszai, 1907. május 29.

A negyedik evangélium szerzője és történeti igazsága

{3398} 1. Kérdés: Vajon az Egyház állandó, egyetemes és ünnepélyes, már a II. század végétől tartó hagyománya, eltekintve a teológiai érveléstől, oly szilárd történeti következtetéssel bizonyítja-e be, hogy János apostolt és nem mást kell elismernünk a negyedik evangélium szerzőjének, hogy a kritikusok részéről az ellenkezőjére felhozott érvek ezt a hagyományt semmiképpen sem cáfolják meg?
Válasz: Igenlő.

Az említett hagyományt leginkább a következő tényekből merítjük:
a) a Szent Atyáknak, az egyházi íróknak, sőt még az eretnekeknek is a tanúságaiból és utalásaiból, amelyek – minthogy az apostolok tanítványaitól vagy első követőitől kellett leszármazniuk –, a könyv eredetével szükségszerű láncolatban függnek össze;
b) a negyedik evangélium szerzőjének a kánonban és a Szent Könyvek jegyzékeiben mindig és mindenütt elfogadott nevéből;
c) ugyanezeknek a könyveknek a legősibb kézirataiból, kódexeiből és különböző nyelvekre való fordításaiból;
d) egészen az Egyház kezdeteitől az egész világon tért nyerő nyilvános istenszolgálatból.

{3399} 2. Kérdés: Vajon a belső érveket is, amelyeket a negyedik evangélium szövegének külön megfontolásából, az író tanúságtételéből és magának az evangéliumnak a János apostol I. Levelével való nyilvánvaló rokonságából merítünk, úgy kell-e értékelni, hogy megerősítik a hagyományt, amely kétkedés nélkül ugyanennek az apostolnak tulajdonítja a negyedik evangéliumot? – És vajon azok a nehézségek, amelyek ennek az evangéliumnak a másik hárommal való összevetéséből vezethetők le, szem előtt tartva az időkülönbséget, a különböző célt és a különböző hallgatókat, akik érdekében vagy akik ellen írt a szerző, megoldhatók-e ésszerűen, úgy amint a Szent Atyák és a katolikus szentírás-magyarázók különbözőképpen véghezvitték?
Válasz: Igenlő, mind a két részt illetően.

{3400} 3. Kérdés: Vajon, a gyakorlat ellenére, amely az első időktől kezdve az egyetemes Egyházban a legállandóbban érvényben volt –, bemutatni valamit a negyedik evangéliumból mint sajátosan történeti dokumentumból, mindazonáltal megfontolva ennek az evangéliumnak a különleges jellegét, és a szerző nyilvánvaló szándékát, úgymint megvilágítani és védelembe venni Krisztus istenségét magukból az Úr tetteiből és beszédeiből –, mondható-e, hogy a negyedik evangéliumban elbeszélt tettek teljesen vagy részben költöttek, abból a célból, hogy tanításra szolgáló képes beszédek vagy jelképek legyenek, az Úr beszédei pedig nem sajátosan és valóban magának az Úrnak a beszédei, hanem az író teológiai összefoglalásai, amelyeket az Úr szájába adott?
Válasz: Nemleges.

Reklámok