FJ 300->

IV. egyetemes zsinat Khalkedoni Zsinat, 451. október 8. – november eleje

[A Marcianus császár összehívta zsinat a monofiziták tévedését megsemmisítően elvetette. Eutükhész konstantinápolyi archimandritát, a tan akkori fő terjesztőjét, már 448. nov.-ben a konstantinápolyi helyi zsinaton, Flavianus pátriárka idejében elítélték, de ügye az ún. efezusi „rablózsinaton”, 449. augusztusában újra visszanyerte érvényét. Az egyetemes zsinat végleg megpecsételte az ő és tanításának sorsát. Az egyetemes zsinat határozatait I. Leó pápa 453. március 21-én kelt leveleivel megerősítette, kivéve a konstantinápolyi pátriárkai szék előjogairól szóló határozatot.]

300-303: V. ülés, 451. október 22.: Khalkedoni Hitvallás

Krisztusban lévő két természet

{300} [Bevezetés a tan meghatározásához. A niceai és a konstantinápolyi hitvallások előrebocsátása után a következőket rögzítették:] Elegendő volna ugyan az istenfélő vallásosság megismerésére és megerősítésére az isteni kegyelemnek ez a bölcs és üdvös hitvallása; ugyanis az Atyáról és Fiúról és a Szentlélekről tökéletes tanítást ad, és az Úr emberré levését hűségesen adja elő azoknak, akik azt szívesen hallgatják. Ám, mivel azok, akik a meghirdetett igazságot megkísérlik elvetni, üres beszédekkel hozakodtak elő a saját eretnekségükből fakadóan, … és tagadják annak a tételnek a kinyilvánítását, hogy a Szűz: istenszülő; továbbá, mivel mások meg összevegyítést és összeolvasztást vezetnek be, és esztelenül kigondolják, hogy a testnek és az istenségnek egy a természete, és szemfényvesztést űznek és összekeverve a dolgokat azt mondják, hogy az Egyszülött isteni természete szenvedni képes: ezért, véget akarván vetni az ő igazság ellen való minden mesterkedésüknek, most a jelen szent és nagy és egyetemes zsinat azt tanítja, hogy ez az igehirdetés kezdettől fogva mozdíthatatlan, és határozatba hozta, hogy mindenekelőtt visszautasíthatatlan marad a háromszáztizennyolc szent atya hite; és megerősíti azt a tanítást, amelyet a százötven atya, akik később összegyűltek a császárvárosban, a Szentlélek lényegéről hagyott ránk, azok miatt, akik a Szentlélek ellen küzdöttek.

Ezt a tanítást ők mindenki számára ismertté tették, nem mintha hiányzott volna valami az előttük járók tudásából, hanem hogy felvilágosítsák az értelmüket az Írások tanúbizonyságai által a Szentlélekről, azok ellenében, akik megkísérelték, hogy a Szentlélek tekintélyét megvessék. Azok miatt pedig, akik megkísérlik a megtestesülés titkának meghamisítását, és szégyentelenül azt az esztelenséget állítják, hogy aki a Szent Szűz Máriától született, az csupán egy ember, a zsinat elfogadta Szent Cirillnek, az alexandriai Egyház egykori elöljárójának a Nestoriusnak és a keletieknek írt zsinati leveleit, amelyeket a zsinat alkalmasnak talált Nestorius eszelősségének megcáfolására. … Ezekhez nagyon következetesen hozzásorolta Róma városa legfőbb és rangidős elöljárójának, a boldog és legszentebb Leó főpüspöknek a levelét is, amelyet a szent emlékezetű Flavianus főpüspöknek írt Eutükhész rossz belátásának megsemmisítésére; hiszen az a levél megfelel ama nagy Szent Péter vallomásának is, és így közös támaszul szolgál számunkra a helytelen tantételek ellenében, a helyes tantételek megerősítésére. Mert a zsinat állást foglal azokkal szemben, akik a megtestesülés isteni titkát két fiúra törekszenek szétdarabolni, és azokat, akik azt merészelik mondani, hogy az Egyszülött isteni természete szenvedni képes, a szent gyülekezetből kiűzi; és azoknak, akik Krisztus két természetében összeolvasztást vagy összevegyítést fürkésznek, ellenáll; és azokat, akik éginek vagy valamilyen más szubsztanciájúnak mondják a szolgai alakot, amelyet tőlünk vett magára, mint bolondokat kikergeti, és azokat, akik ugyanarról fecsegnek, hogy az egyesülés előtt az Úrnak két természete volt, az egyesülés után pedig – ahogy kigondolják – csak egy, kiközösíti.

{301} [Határozat] A Szentatyák nyomdokait követve mindnyájan egy szívvel-szájjal valljuk és tanítjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus egy és ugyanaz a Fiú, ugyanő tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben, ugyanő valóban Isten és valóban értelmes lélekből és testből álló ember, ugyanő, az Atyával egylényegű istensége szerint és velünk egylényegű embersége szerint, „minden szempontból hasonló hozzánk, a bűnt kivéve” (Zsid 4,15). Aki az idő kezdete előtt az Atyától született istensége szerint, ugyanő született a végső kor napjaiban az Istenszülő Szűz Máriától embersége szerint, érettünk és a mi üdvösségünkért:

{302} Egy és ugyanazon egyszülött Fiú Úr Krisztust kell vallani két természetben össze-nem-elegyítve, változhatatlanul, meg-nem-osztva és szétválaszthatatlanul, anélkül, hogy az egyesülés által a két természet különbözősége bármi módon eltűnnék, hanem inkább úgy, hogy mindkét természet sajátossága épségben maradjon, amelyek egy személlyé kapcsolódnak össze, nem tagozódik és nem osztódik két személyre, hanem egy és ugyanaz az egyszülött Fiú, Isten, Ige, Úr Jézus Krisztus, ahogy azelőtt a próféták róla szóltak és ahogy minket maga Jézus Krisztus kioktatott s az atyák hitvallásban ránk hagyományoztak.

{303} [Büntetés] Mindezeket tehát, miután mi minden oldalról nagy gonddal és figyelemmel megvizsgáltunk, a szent és általános zsinat úgy döntött, hogy másféle hitet senkinek sem szabad előadnia, vagy leírnia, vagy összeállítania, vagy értelmeznie, vagy másképpen tanítania. …

304-305: VIII. (XV.) ülés: Kánonok

A simónia

{304} 2. Kánon. Ha egy püspök pénz révén jutott a felszenteléshez és adás-vétel tárgyává tette a kegyelmet, amely nem eladó, és pénzért felszentelt püspököt vagy falusi püspököt vagy áldozópapot vagy diakónust vagy bárkit azok közül, akiket a klérushoz számítanak, vagy álláshoz juttatott gondnokot vagy ügyészt vagy szállásadót vagy általában bárkit, aki kánon alá van vetve, a maga hasznára, amire becstelen bírvágya hajtja; annak, aki ezt a próbálkozást elfogadta, el kell majd viselnie, hogy az elért előmenetele veszélybe fog kerülni, és akit felszenteltek, ebből a felszentelésből vagy előléptetésből, amit üzérkedés révén ért el, semmi haszna ne legyen, de legyen eltiltva attól a méltóságtól vagy foglalkozástól, amit pénzen szerzett meg. Ha pedig valaki közvetítő volt az annyira csúfságos és gonosz adás-vételekben, ő is, ha klerikus volt, az elért rangjából bukjék ki, ha pedig laikus vagy szerzetes, közösítsék ki.

A vegyes házasság és az eretnekségben elnyert keresztség

{305} 14. Kánon. Mivel egyes tartományokban megengedték, hogy a lektoroknak [felolvasók] és a zenészeknek [Zsoltárt éneklők] feleségük legyen, a szent zsinat úgy rendelkezik, hogy senkinek sem szabad közülük máshitű feleséget elvennie. Akik pedig már gyermekeket nemzettek ilyen házasságból, ha ugyan már megelőzte, hogy a tőlük születetteket az eretnekeknél megkereszteljék, illő lesz, hogy őket a katolikus Egyház közösségének bemutassák; a meg nem keresztelteket azonban tovább már nem szabad az eretnekeknél megkereszteltetni; de a házasulandó nőnek nem is kell frigyre lépnie eretnekkel vagy zsidóval vagy pogánnyal, hacsak meg nem ígéri az igazhitűvel frigyre lépő személy, hogy megtér az igaz hitre. Ha pedig valaki a szent zsinat eme határozatát áthágja, kánoni feddésnek lesz alávetve.

306: A „Repletum est gaudio” kezdetű Zsinati levél I. Leó pápának, 451. november elején

A római pápa tanbeli és elsőségi tekintélye

{306} … Mi van a hit felett, hogy megörvendeztessen?… Ezt maga az Üdvözítő hagyta nekünk üdvösségünkre, onnan felülről, amikor azt mondta: elmenvén „tanítsatok minden nemzetet…” (Mt 28,19 sk); ezt te magad, mint egy arany láncocskát, annak a parancsára, aki hivatalodba helyezett, megőrizted és ránk származtattad, lévén Szent Péter szavának mindenki számára a tolmácsa, aki meghozza mindenki számára annak a hitnek a boldogságát. Ezért mi is, az igazság fiai, akik ezzel a jóval hasznosan éltünk, neked mint fejedelemnek megmutatjuk az Egyház sorsát, … miután egyetértéssel és egy szívvel a hitvallást megismertük. És közös ujjongással voltunk jelen mint egy császári ebéden, ahol lelki gyönyörűséggel lakomáztunk, ettük azokat az ételeket, amelyeket leveled által Krisztus a meghívottaknak előkészített, és úgy vettük észre, hogy látjuk a mennyei Jegyest, amint köztünk lakomázik. Ha [D 149] ugyanis ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott – mondja – ő a körükben van [vö. Mt 18,20], mekkora baráti meghittséget mutatott ötszázhúsz pap irányában, akik a hazájuknak is, az ő körülötte folyó munkájuknak is elébe helyezték a hitvallás tudását? Nekik te, mint a fő a tagoknak, az élén voltál s azok révén, akik a te képviseletedet ellátják, rámutatsz a helyes határozatra…

308-310: A „Sollicitudinis quidem tuae” kezdetű levél Theodorus fréjusi (Dél-Gallia) püspöknek, 452. június 11.

A bűnbánat szentsége

{308} (2. fejezet) Isten sokszoros igazságossága úgy siet segítségére az emberi bukásoknak, hogy nemcsak a keresztség kegyelme révén, hanem a bűnbocsánat orvossága által is meg lehet újítani az örök élet reményét, hogy akik az újjászületés ajándékait meggyalázták, a saját ítéletükkel önmagukat elítélve elnyerjék bűneik bocsánatát: de az isteni jóság segítségnyújtása úgy van megszervezve, hogy az Isten bűnbocsánatát nem lehet elnyerni, hacsak nem a papok Istenhez való könyörgései által. Ugyanis „a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5) azt a hatalmat adta át az Egyház elöljáróinak, hogy egyrészt a gyónóknak biztosítsák a penitenciatartás rendjét, másrészt az üdvös elégtétel által megtisztulva a szentségek vételéhez a kiengesztelődés kapuján át őket odabocsássák. …

{309} (4. fejezet) Azoknak pedig, akik a szükség idején és sürgető veszedelem közelségében, a bűnbánat segítő eszközét és nyomban a visszafogadást könyörögve kérik, sem az elégtételt nem szabad megtiltani, sem a visszafogadást megtagadni: mivel az Isten irgalmának sem a mértékét nem szabhatjuk meg, sem az idejét nem határozhatjuk meg; nála az igazi megtérésre a megbocsátás semmilyen késedelmet sem szenved. …

{310} (5. fejezet) Ezért szükséges, hogy minden egyes keresztény ítélkezzék önnön lelkiismerete fölött, nehogy az Istenhez való megtérést napról-napra elodázza, és nehogy az elégtétel idejét a maga számára élete végére tűzze ki, … és bár tudná bőségesebb elégtétellel is a bűnbocsánatra érdemesíteni magát, annak az időnek a rövidségét válassza, amelyben alig talál időközt akár a bűnbánó gyónása, akár a pap részéről a visszafogadás. De mégis, ahogyan mondtam, az ilyeneknek is úgy kell segíteni a szükségén, hogy tőlük sem a bűnbánati cselekményt, sem az áldozás kegyelmét ne tagadják meg, ha azt, még ha a szavak felmondták is a szolgálatot, ép érzékeik jelzései által kérik. Ám ha a betegség valamilyen hatására úgy súlyosbodnék az állapotuk, hogy amit kevéssel azelőtt kértek, a pap jelenlétében nem képesek kifejezésre juttatni, a körülálló hívek tanúságának kell a hasznukra lenni, hogy egyszersmind a bűnbocsánatnak is és a visszafogadásnak is a jótéteményét elnyerjék. …

311-316: A „Regressus ad nos” kezdetű levél Nikétász aquilejai püspöknek, 458. március 21.

A látszólagos özvegyek második házassága

{311} (1. fejezet) Minthogy tehát azt mondjátok, hogy a háború okozta szerencsétlenség és az igen súlyos ellenséges támadások következtében bizonyos házasságok annyira szétszakadtak, hogy miután fogságba hurcolták a férfiakat, asszonyaik magukra maradtak; minthogy ők vagy azt vélték, hogy saját férjük elpusztult, vagy azt hitték, hogy sohasem fogják azokat az önkényből kiszabadítani, a magánytól kényszerítve másokkal újabb házasságra léptek; és minthogy Isten segítségével a dolgok állapota jobbra fordult, és néhányan azok közül, akikről azt gondolták: elvesztek, most visszatértek, méltán látszol, kedves testvérem, tétovázni, hogy miként kellene rendelkeznünk ezekről az asszonyokról, akik más férfiakkal léptek házasságra. De mivel ismerjük az Írást, hogy az Isten köti össze az asszonyt a férfival [vö. Péld 19,14], és ismét: tudunk a parancsról, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza [Mt 19,6], szükséges, hogy higgyük: a törvényes házassági szövetségeket az eredeti állapotukba vissza kell állítani, és elmúlván a bajok, amelyeket az ellenségeskedés okozott, kinek-kinek azt, amije törvényesen volt, vissza kell adni, és minden igyekezettel törődni kell azzal, hogy ki-ki visszakapja, ami a sajátja.

{312} (2. fejezet) Mégse ítéljék büntetést érdemlőnek és tartsák mintegy a más jogát bitorlónak azt, aki annak a férjnek, akiről azt vélték, hogy már nincs, a szerepét magára vállalta. Így ugyanis sok dolog, amely azokat illette, akiket fogságba hurcoltak, a más jogos birtokába kerülhetett; de mégis a teljes igazságosság azt kívánja, hogy azoknak, miután visszatértek, a sajátjukat vissza kell adni. Ha ezt a birtokaik vagy a szántóföldjeik vagy még a házaik és a földbirtokaik tekintetében is szabályosan megtartjuk, mennyivel inkább meg kell ezt tenni a házasságok eredeti állapotba való visszaállítása terén, hogy amit a háború okozta elkerülhetetlen szükségszerűség megzavart, azt a béke orvosolja?

{313} (3. fejezet) És ezért, ha a hosszú fogság után visszatért férfiak annyira kitartanak a házastársuk iránti szeretetben, hogy azt kívánják, hogy azok visszatérjenek a velük való életközösségbe, büntetlennek kell ítélni azt, amit a szükség hozott magával, de fel kell vele hagyni és vissza kell állítani, amit a hűség sürgetve kíván.

{314} (4. fejezet) Ha azonban egyes asszonyokat úgy rabjává tett a későbbi férjük iránti szerelem, hogy inkább ezekkel akarnak kapcsolatban maradni, mintsem a törvényes életközösséghez visszatérni, őket méltán meg kell bélyegezni, úgy hogy még az egyházi közösségtől is meg kell őket fosztani: mert egy menthető dolog kapcsán azt választották, hogy bűn mocskolja be őket, és kimutatták, hogy önmegtartóztatásuk hiányában tetszelegtek; ettől a bűntől az igazságos megbocsátás feloldhatott volna.

A keresztséget nem kell megismételni

{315} (6. fejezet) Azok számára pedig …, akiket a keresztség megismétlésére megfélemlítéssel kényszeríttettek, vagy tévedés vezette őket félre, és most felismerik, hogy ők a katolikus hit szentsége ellen cselekedtek, azt a szabályozást kell követni, amely szerint a mi társaságunkban csakis a bűnbánat orvossága és a püspöki kézrátétel által nyerjék el a közösségben való egységet. …

(7. fejezet) Mert azokat, akik a keresztséget az eretnekektől kapták meg, minthogy azelőtt nem voltak megkeresztelve, egyedül a Szentlélek segítségül hívásával, kézrátétel révén meg kell erősíteni őket, mivel csak külsőleg vették fel a keresztséget, a megszentelés ereje nélkül. És, amint tudjátok, azt a megtartandó szabályt hirdetjük az összes egyházakban, hogy az egyszer már felvett keresztség fürdőjének becsületét semmiféle megismétlés ne sértse meg, hiszen az apostol azt mondja: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,5). A keresztségi lemosást semmilyen ismétlés ne szentségtelenítse meg, hanem, amint mondtuk, egyedül a megszentelő Szentlelket kell segítségül hívni: hogy amit az eretnekektől senki nem kap meg, a katolikus papoktól elnyerje.

317-318: A „Promisisse me memini” kezdetű levél I. Leó császárnak, 458. augusztus 17.

[Néha „Leó II. könyvé”-nek nevezik. A levél lényegi része, kevés változtatással, ugyanennek a pápának egy másik leveléből lett átvéve.]

Két természet Krisztusban

{317} (6. fejezet) Noha tehát az egy Úr Jézus Krisztusban, az igaz Isten-Fiában és az Emberfiában, az Ige és a test egy személyt alkot, akinek szétválaszthatatlanul és megosztatlanul közösek a cselekedetei, mégis értelmezni kell ezeknek a cselekedeteknek a minőségét, és őszinte hívő vizsgálódással meg kell különböztetni, milyen dolgok irányában emelkedik a test alacsonysága, és milyen dolgok irányába hajlik meg az istenség magassága; mi az, amit a test az Ige nélkül nem cselekszik, és mi az, amit az Ige a test nélkül nem tesz. … Tehát bár attól a kezdettől fogva, amelyben a Szűz méhében az Ige testté lett, soha semmi megosztás nem létezett a két forma között, és a testi növekedés egész ideje folyamán egy személytől származtak a cselekedetek, mégis ezeket a dolgokat, amelyek szétválaszthatatlanul történtek meg, nem zavarjuk össze semmilyen összeelegyítéssel, hanem azt, hogy mi melyik formához tartozik, azt a cselekedetek minőségéből érzékeljük. …

{318} (8. fejezet) Minthogy tehát egy az Úr Jézus Krisztus, és benne teljességgel egy és ugyanannak a személynek a sajátja az igaz istenség és az igaz emberség, mégis az a felmagasztaltatás, amellyel – amint a népek Tanítója mondja – Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek [vö. Fil 2,9 sk], értelmezésünk szerint ama megjelenési formáját illeti, amelynek gazdagodnia kellett ilyen nagy dicsőségre növekedvén. Hiszen a Fiú isteni alakjában egyenlő volt az Atyával, és a Szülő és az Egyszülött között semmi megkülönböztetés nem volt a lényeget tekintve, és semmi különbözőség a fenség tekintetében; a megtestesülés titka miatt sem csökkentette semmi az Igét, amit aztán az Atya ajándékképpen visszaadott volna neki. A szolga alakja pedig, – amelynek révén az amúgy szenvedést nem tudó istenség a nagy vallásosságának szakramentumát felragyogtatta, – az emberi alacsonyság, amely az isteni hatalom dicsőségébe felemeltetett. Benne olyan egységbe fonódott össze a Szűzben való fogantatás óta az istenség és az emberség, hogy sem isteni dolgok nem történnek ember nélkül, sem emberiek az Isten nélkül.

319-320: A „Frequenter quidem” kezdetű levél Neo ravennai püspöknek, 458. október 24.

A bizonytalan és az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség

{319} (1) … Egyes testvérek elmondása alapján tudomásunkra jutott, hogy bizonyos foglyok, akik szabadultak és visszatértek a lakhelyükre, akik ti. abban az életkorban kerültek fogságba, amikor semmilyen dologról nem lehetett még biztos ismeretük: tehát visszatérve könyörögve kérik a keresztség gyógyszerét, de hogy vajon részesültek-e ugyanennek a keresztségnek a misztériumában és szentségi jeleiben, erre a gyermekkori tudáshiány miatt nem képesek visszaemlékezni, ezért a rejtezkedő visszaemlékezés bizonytalansága okán lelkük veszélybe került, hiszen az óvatosság ürügyével megtagadják ezektől azt a kegyelmet, amelyet azért nem osztanak ki nekik, mert az a vélelem, hogy már megkapták. Mivel tehát egyes testvérek félelmükben méltán tétováznak, hogy ilyeneknek odaadják-e az Úr misztériumának szentségét, amint ezt mondtuk, egy testületi összejövetelen ilyen javaslatot fogadtunk el. …

Először is tehát gondoskodnunk kell arról, hogy míg az elővigyázatosságnak egy bizonyos külszínét fenntartjuk, kárt ne okozzunk az újjászületendő lelkeknek. Ki adná át magát ugyanígy a saját gyanakvásának annyira, hogy igaznak jelentse ki azt, amit, minden nyilvánvalóság híján, egy bizonytalan véleményre támaszkodva gyanít? Midőn tehát még az sem emlékszik arra, hogy őt megkeresztelték, aki az újjászületésre vágyik, és más sem tud tanúskodni arról, akinek nincs tudomása, hogy őt konszekrálták, akkor semmi sincs, amibe bűn tudna belopózni, minthogy itt saját testének tudását tekintve sem az nem bűnös, akit konszekrálnak, sem az, aki konszekrál. Tudjuk ugyan, hogy jóvátehetetlen az a gaztett, valahányszor az eretnekeknek a szent Atyák által elítélt szokása szerint valakit arra kényszerítenek, hogy a keresztséget, amely egy alkalommal adatik az újjászületésre, kétszer vegye fel; az apostoli tanítás ennek hangosan ellene mond, mert az nekünk egy istenséget hirdet a Háromságban, egy megvallását a hitnek, egy szentségét a keresztségnek [vö. Ef 4,5]. De itt semmi hasonlótól nem kell rettegni, mivel nem kerülhet az ismétlés bűnébe, amiről egyáltalán nincs tudomása senkinek, hogy megtörtént. …

{320} (2) Hogy ha valakiről biztosan kitudódott, hogy őt az eretnekek megkeresztelték, akkor semmiképpen ne ismételjék meg az újjászületés szentségét, hanem csak azt szolgáltassák ki, ami ott hiányzott: hogy a püspöki kézrátétel révén elnyerjék a Szentlélek erejét.

321-322: Az „Epistolas fraternitatis” kezdetű levél Rusticus narbonnei püspöknek, a 458. vagy a 459. évben

A szerzetesi fogadalmak kötelezettsége

{321} (14. Vizsgálódás.) Ha egy szerzetes saját elhatározásából és akaratából vállalta életmódját, azt nem lehet bűn nélkül elhagyni. Amit ugyanis valaki Istennek fogadott, meg is kell azt adnia [vö. MTörv 23,21; Zsolt 49,14]. Ezért aki elhagyva a magányos élet fogadalmát a katonasághoz vagy a házassághoz alacsonyodik le, nyilvános bűnbánó elégtétellel kell hogy megtisztuljon; mert bár a katonaság ártalmatlan lehet és a házasság tisztességes, a választott jobbat elhagyni: törvényszegés.

{322} (15. Vizsgálódás.) Azok a lányok, akik nem a szülők parancsától kényszerítve, hanem önként és megfontoltan tettek szüzességi fogadalmat és vették fel a szüzesség állapotát, ha ezután a házasságot választják, ügyüket elárulják, még ha a konszekrálás nem is párosult ehhez…

323: A „Magna indignatione” kezdetű levél az összes püspököknek Campania szerte és máshol, 459. március 6.

A titkos gyónás

{323} (2. fejezet) Azt az apostoli szabály ellen való merészséget is, amelyről a minap szereztem tudomást, hogy egyesek tiltott szokást követnek, minden módon azonnal meg kell szüntetni. Az olyan bűnbánat-tartásról van ti. szó, amellyel kapcsolatban a hívők azt követelik, hogy ne olvassák fel nyilvánosan az egyes bűnök fajtáiról egy könyvecskébe leírt bűnvallomást, minthogy amivel a lelkiismeret vádolt, azt elég egyedül a papoknak felfedni titkos gyónással. Bár ugyanis a teljes őszinteség dicséretesnek látszik, amely az istenfélelem miatt nem fél attól, hogy az emberek előtt pironkodnia kell, mégis mivel nem mindenkinek olyanok a bűnei, hogy akik kérik a bűnbocsánatot, ne féljenek azokat nyilvánosságra hozni, távolítsák el azt az oly elítélendő szokást, nehogy sokan elhárítsák a bűnbánat gyógyszerét, míg vagy szégyenkeznek vagy félnek, hogy ellenségeik előtt kinyilvánulnak azok a tettek, amelyek miatt törvényes intézkedéssel lehetetlenné tehetők. Elegendő ugyanis az a gyónás, amellyel először Istennek tárulkoznak ki, azután a papnak is, aki ott van, hogy közbenjáró legyen a bűnbánók bűneiért. Csak akkor lehet ugyanis több embert bűnbánatra felszólítani, ha a gyónó lelkiismeretét a nép füle hallatára nem teszik nyilvánossá.

325-329: Ősi Egyházi Határozatok, az V. század vége vagy közepe

[Ezeket a határozatokat Gallia Narbonensisben szerkesztették, és Gennadius Massiliensis Liber ecclesiasticorum dogmatum (= Egyházi tantételek kézikönyve) c. művére vezetik vissza. Elnevezésüket egy későbbi gyűjteménytől is kapták, amely a Statuta antigua Orientis (= Ősi keleti, ti. egyházi határozatok). A felsorakoztatott kánonok különböző zsinatokról származtathatók.]

A püspökszentelés elé iktatott hitvizsga

{325} Akit püspökké akarnak szentelni, előtte vizsgálatnak kell alávetni, vajon… az Írások értelmezésében elővigyázatos-e, vajon az egyházi tantételekben járatos-e, és mindenekelőtt, magáénak vallja-e egyszerű szavakkal a hit tanításait, azaz megerősíti-e, hogy az Atya és a Fiú és a Szentlélek egy Isten, és hirdeti-e, hogy a Háromságban a teljes istenség egylényegű és egyszubsztanciájú és együtt örök és együtt-mindenható; vajon minden egyes személy a Háromságban teljes Isten és a három egész személy egy Isten; vajon hiszi-e, hogy az isteni megtestesülés nem az Atyában, sem nem a Szentlélekben történt, hanem csak a Fiúban, hogy aki az istenségben az Atyaisten Fia volt, ő maga mint ember egy emberi anyának a fia legyen, valóságos Isten az Atyától, és valóságos ember egy anyától, teste van, amely az anya belső szerveiben alakult, és eszes emberi lelke van, két természet van benne együtt, azaz ember és Isten, egy személy, egy Fiú, egy Krisztus, egy Úr, mindennek, ami van, a teremtője, és alapítója és ura és teremtője az Atyával és a Szentlélekkel az összes teremtményeknek; aki valódi testi szenvedéssel szenvedett, testének valódi halálával halt meg, testének valódi feltámadásával és a lélek valódi visszavételével támadt fel, ebben a mivoltában fog eljönni ítélni élőket és holtakat.

Meg kell azt is kérdezni tőle, vajon hiszi-e, hogy az Új- és az Ószövetségnek, azaz a Törvénynek és a Prófétáknak és az apostoloknak a szerzője és Isten egy és ugyanaz; vajon az ördög nem állapotszerűen, hanem döntése folytán lett rossz. Azt is meg kell kérdezni tőle, vajon hiszi-e ennek a testnek, amelyet viselünk, és nem egy másik testnek a feltámadását; vajon hiszi-e az eljövendő ítéletet, és hogy minden egyes ember azon [tettek] szerint, amelyeket ebben a testben végbevitt, fogja elnyerni vagy a büntetéseket vagy a dicsőséget; vajon nem helyteleníti-e a házasságot; vajon nem ítéli-e el a második házasságokat; vajon nem rosszalja-e a hús fogyasztását; vajon áldozik-e együtt azokkal a bűnbánókkal, akiket visszafogadtak; vajon a keresztségben minden bűn, azaz mind ama eredetileg szerzett, mind azok, amelyeket akarattal követtek el, meg van bocsátva; vajon hiszi-e, hogy a katolikus Egyházon kívül lévők közül senki sem üdvözül. Amikor mindezeket megvizsgálva teljesen felkészültnek találtatott, akkor az egyháziak és a világiak egyetértésével s úgy, hogy az egész tartomány püspökei összejönnek… szenteljék püspökké.

A kézrátétel mint a szentelés anyaga

Az Egyház tisztségviselői felszentelésének az összefoglalása:

{326} 90. Kánon (2). Amikor püspököt szentelnek, két püspök tegye ki és tartsa az evangéliumos könyvet a nyaka felett, és miközben egy fölötte többszörösen áldást ad, az összes többi püspökök, akik jelen vannak, kezeikkel érintsék meg a fejét.
{327} 91. Kánon (3). Amikor áldozópapot szentelnek, miközben a püspök megáldja őt és kezeit a fején tartja, az összes áldozópapok is, akik jelen vannak, kezeiket a püspök kezei mellett tartsák a fején.
{328} 92. Kánon (4). Amikor diakónust szentelnek, egyedül az őt megáldó püspök tegye kezeit a fejére: mivel nem a papságra, hanem szolgálatra szentelődik. [A püspök vagy az áldozópap szolgálatára, amit már az 57. Kánon is kimond.]
{329} 93. Kánon (5). Amikor szubdiakónust szentelnek, mivel kézrátételben nem részesül, a püspök kezéből üres paténát és üres kelyhet vegyen át. A archidiakónus kezéből pedig kis vízzel megtöltött kancsót, tálcát és kéztörlőt vegyen át. [A jelenleg érvényes egyházjogi rendezés alapján érdemes régebbi szövegkiadás alapján ide iktatni a következőket.]
94. Kánon (6).  Amikor akolitust szentelnek, a püspöktől kapjon ta-nítást, hogyan kell neki tisztségében eljárnia: a archidiakónustól vegye át a gyertyatartót  gyertyákkal, hogy tudja, hogy ő a templom világítótesteinek fellobbantására kötelezett szolga. Vegyen át egy üres kis kancsót, hogy kézhez vigye a bort Krisztus vérének oltáriszentségéhez .
96. Kánon (8). Amikor lektort  szentelnek, szóljon róla egy-két szót a püspök a népnek, megemlítve hitét, életét és tehetségét. Ezek után a nép szeme láttára adja át neki a könyvet, amelyből fel fog olvasni, és mondja neki: „Fogadd, és légy az Isten igéjének közvetítője, akinek majd, ha hűségesen és hasznosan töltötted be hivatalodat, része lesz azokkal, akik Isten igéjét szolgálták”.

Szent Simplicius pápa, 468-483

330-342: Arles-i Zsinat, 473-ban: Lucidus áldozópap alávetési jegyzőkönyve

[Lucidus, predestinacianista áldozópap ügyében két zsinat is tárgyalt: az Arles-i Zsinat 473-ban és kevéssel utána a Lyoni Zsinat. A visszavonó nyilatkozatot Faustus reji püspök állította össze és a 30 galliai zsinati püspöknek elküldte; ezt Lucidusnak is alá kellett írnia.]

A kegyelem és az eleve elrendelés

{330} Korholástok közegészségre vall és ítéletetek gyógyszer. Ezért én is a legjobb orvosságot veszem be, hogy korábbi tévedéseimet vádolva magamat kimentsem, és üdvösségszerző bűnvallomással magamat tisztára mossam. Ezért közvetlenül a Zsinat prédikálásról szóló legfrissebb határozatai után veletek együtt elítélem azt a véleményt, amely azt mondja, hogy nem kell az isteni kegyelemhez hozzátenni az emberi engedelmesség fáradozását;
{331} amely azt mondja, hogy az első ember bukása után az akarat szabadsága teljesen megsemmisült;
{332} amely azt mondja, hogy Krisztus Urunk és Megváltónk nem minden ember üdvösségéért vállalta a halált;
{333} amely azt mondja, hogy Isten előretudása az embert erőszakkal a halálba küldi, vagy hogy Isten akaratából pusztulnak el akik elpusztulnak;
{334} amely azt mondja, hogy a törvényesen felvett keresztség után Ádámban hal meg aki vétkezett;
{335} amely azt mondja, hogy némelyek halálra vannak szánva, mások életre vannak eleve elrendelve;
{336} amely azt mondja, hogy Ádámtól Krisztusig a pogányok közül Isten első kegyelme, azaz a természet törvénye által, Krisztus eljöveteléig senki sem menekült meg, azért, mert a szabad akaratot teljesen elvesztették az ősszülőben;
{337} amely azt mondja, hogy a pátriárkák és a próféták és az összes főbb szentek már a megváltás ideje előtt is a paradicsomban éltek;
{338} amely azt mondja, hogy tűz és pokol nincsen.
{339} Mindezeket, mint vallástalanokat és szentségtöréssel teljeseket elítélem. Isten kegyelméről pedig azt tartom, hogy hozzá kell tennem az emberi fáradozást és a kegyelemre való törekvést, és kijelentem, hogy az emberi akarat szabadsága nem semmisült meg, csak csökkent és meg-gyengült; és veszélyben forgott, aki üdvözült, és az, aki elveszett, üdvözülhetett volna.
{340} Kijelentem, hogy Krisztus is, mint Istenünk és Szabadítónk, ami jóságának gazdagságát illeti, mindenkiért felajánlotta halálát, mint árat, és mivel azt akarja, hogy senki se vesszen el, hiszen ő minden emberek Üdvözítője, leginkább a hívőké, „bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják” (Róm 10,12). És mivel sok fontos dologban jóvá kell tennem lelkiismeretem, emlékszem, hogy ezelőtt azt mondtam, hogy Krisztus csak azokért jött el, akikről előre tudta, hogy hinni fognak.  Most pedig a szent tanúságtételek tekintélyével, amelyek bőségesen találhatók az isteni Írások különböző helyein, az idősebbek tanításából fakadó nyilvánvaló okból készségesen megvallom, hogy Krisztus a kárhozottakért is eljött, mivel ő nem akarta, hogy elvesszenek. Nem szabad ugyanis, hogy a mérhetetlen jóság gazdagsága és az isteni jótétemények körébe csak azokat értsük bele, akik, úgy látszik, üdvözültek. Mert ha azt mondjuk, hogy Krisztus csak azoknak hozott gyógyszert, akik elnyerték a megváltást, úgy tűnik majd, hogy felmentjük a meg-nem-váltottakat, akiket pedig a megváltás megvetése miatt nyilvánvalóan meg kell büntetni.
{341} Állítom továbbá, hogy a korszakok szabályszerű sorrendje szerint, egyesek a kegyelem törvénye, mások Mózes törvénye, ismét mások a természet törvénye által, amelyet Isten mindenkinek a szívébe írt (Róm 2,15), Krisztus eljövetelének reményében üdvözültek; mégis a világ kezdetétől senki sincs föloldva az eredeti adósság kötelezettségétől, ha-csak nem a szent vér közbenjárása által.
{342} Vallom továbbá, hogy a főbenjáró tettekért elő vannak készítve az örök tűz és a pokol lángjai, mert a megátalkodott emberi bűnöket méltán követi az isteni ítélet, amelyben jogosan részesülnek azok, akik mindezeket teljes szívükből nem hitték. Imádkozzatok értem, szent urak és apostoli atyák! Én, Lucidus áldozópap ezt a levelet saját kezemmel írtam alá, és amiket ez állít, magamévá teszem, és amiket elítél, elítélem.

343: A „Quantum presbyterorum” kezdetű levél Acacius konstantinápolyi püspöknek, 476. január 10.

[Utalás történik a Niceai, Efezusi, Khalkedoni zsinatokra azáltal, hogy megnevezi azokat a vezető eretnekeket, akik ellen az illető zsinaton küzdöttek. Az I. Konstantinápolyi Zsinatról szándékosan hallgat.]

A római pápák és az egyetemes zsinatok tekintélye

{343} (3. § (2. fejezet)) Mivel jelen van szent emlékezetű elődeink tanítása, amelyről vétek lenne vitatkozni; bárkiről meglátszik, hogy helyes belátása van, és az nem igényli, hogy új állításokkal kioktassák, hanem világos és tökéletes számára minden, amellyel részint az oktatható, akit az eretnekek rászedtek, részint az képezhető, akit az Úr szőlejében el kell ültetni; kérve a legkegyelmesebb uralkodó bizalmát, tedd, hogy az alakítandó zsinat szavát elvesse. … (6[3]) Buzdítalak tehát, igen szeretett testvérem, hogy az elhajlók készülő zsinata kísérleteinek minden módon ellen kell állni; ez egyébként csak akkor indokolt, amikor a rossz értelmezésben valami új dolog vagy a dogmák kifejtésében valami kétes elem merül fel: hogy azokat, akik általában tárgyalnak, ha van valami homályosság, azt a papi tanácskozás tekintélyével világítsák meg; amint ennek megtörténtét először Ariusnak, azután Nestoriusnak, végül Dioscorus-nak és Eutükhésznek az istentelensége kikényszeríttette. És meg kell érteni, utálatos dolog – amitől Krisztusnak, a mi megváltó Istenünknek irgalma mentsen meg – az elitélteket rehabilitálni az Úr egész világon levő papjainak és mindkét rendbéli fejedelmeinek döntése ellenére.

Szent II. (III.) Félix pápa, 483-492

345: A „Quoniam pietas” kezdetű levél Zeno császárnak, 484. augusztus 1.

Az Egyház szabadsága

{345} Minthogy még a barbár és magát az istenséget nem ismerő nemzeteknél is, még emberi ügyek elintézésénél is a népek joga alapján bármelyik küldöttségnek mindig megvan a szent és sérthetetlen szabadsága, amint jól tudott mindenki számára; hogy a római császárnak és keresztény fejedelemnek mennyivel inkább meg kellett volna ezt sértetlenül őriznie, különösen isteni dolgokban. … Úgy vélem azonban, hogy kegyességednek, – aki inkább azt akarja, hogy még a saját törvényei uralma alatt is legyen, mintsem ellenszegüljön, – az égi rendeleteknek engedelmeskednie kell, és tudnia kell, hogy az emberi dolgok feletti méltóság legfelső foka úgy van rábízva, hogy még azokat is, amelyek isteniek az Istentől kijelölt ügyintézőkön keresztül – ne tétovázzék a magáénak érezni; úgy vélem, hogy számotokra minden kétség nélkül hasznos, ha engeditek, hogy a katolikus Egyház uralkodástok idején használhatja törvényeit, és nem engeditek, hogy bárki is szemben álljon annak szabadságával, amely az ország feletti hatalmat számotokra is visszaállítja. Biztos ugyanis, hogy az a ti dolgaitok számára üdvös, hogy midőn az Isten ügyeiről van szó, az ő rendelkezése szerint a királyi akaratot Krisztus papjainak törekedtek alávetni, nem elébe helyezni, és a legszentebb dolgokat az ő elöljáróik révén megtanulni inkább, mint tanítani, az Egyházat mint mintát követni, nem kitűzni számára emberileg jogokat, hogy azokat kövesse, és nem akarni a megbüntetésével uralkodni rajta, akinek Isten úgy akarta, hogy kegyelmességed jámbor alázattal aláhajtsa a főket, nehogy túllépve az égi dolgok mértékét, ez a rendelkezőnek gyalázatára váljék.

Szent I. Gelasius pápa, 492-496

347: A „Famuli vestrae pietatis” kezdetű levél I. Anastasius császárnak, 494-ben

[Ez az ősegyház leghíresebb dokumentuma a két földi hatalomról.]

A kettős főhatalom a földön

{347} (2) Bizonyosan ketten vannak, császári felség, akik főképpen kormányozzák ezt a világot: a pápák megszentelt tekintélye és a királyi hatalom; közülük a nagyobb súly a papokra nehezedik, mivel ők magukért az emberek uralkodóiért is az isteni vizsgálaton számot fognak adni. Tudod ugyanis, legkegyelmesebb fiam, mert bár méltóságodnál fogva elöljárója vagy az emberi nemnek, az isteni dolgok elöljárói előtt mégis alázatosan meghajtod a nyakad, és üdvösséged érdekében tőlük vársz támogatást, és ezért megérted, hogy a vallás rendje szerint az égi szentségek vételét és azoknak megfelelő szétosztását illetően alá kell hogy vetve légy inkább, mint hogy vezéreljél, tehát ezeken belül te függsz az ő ítéletüktől, nem pedig ők akarnak a te akaratodnak alávetve lenni. Ha ugyanis megértik, hogy felsőbb rendelkezés juttatta neked az uralmat, amennyiben az a közrendre és fegyelemre tartozik, akkor maguk a vallás püspökei is engedelmeskednek törvényeidnek, nehogy akár a világi dolgokban is úgy lássék, hogy kirekesztik és ellenállnak a te hivatalos véleményednek; de kérdem tőled, milyen indulatból helyes, és illik hozzájuk, hogy engedelmeskedjenek, ők, akiknek elsőséggel bíró tiszteletreméltó misztériumok vannak a rendelkezésükre bízva?

Ennélfogva nem könnyű dolog a pápáknak hallgatni azokról a dolgokról, amelyek az istenség kultuszát megilletik és – ami távol legyen – nem kis veszedelemmel jár, hogy azoknak, akiknek engedelmeskedniük kellene, ezt megvetik. És ha illő, hogy általánosságban az összes papoknak, akik az isteni dolgokat helyesen intézik, a hívők a szívüket alávessék, mennyivel inkább egyetértéssel kell viseltetni annak a széknek az elöljárója iránt, akiről a felséges istenség úgy akarta, hogy kiemelkedjék az összes papok közül, s akit az őt követő egyetemes Egyház kegyelete folytonosan tisztel? Ahol kegyességed körülnéz, jól láthatóan észreveszi, hogy soha semmilyen csak teljesen emberi szándék révén senki fia sem tud annak a kiváltsága vagy hitvallása fölé emelkedni, akit Krisztus szava mindenki élére helyezett, és akit a tiszteletre méltó Egyház szüntelenül mint prímást megvall, tisztel és jámboran elismer. Meg lehet támadni emberi előítéletek alapján azokat a tényeket, amelyeket isteni végzés alapozott meg, de azokat legyőzni senkinek a hatalma sem képes.

348: A Római Zsinat: Misenus feloldozásának aktái, 495. május 13.

[Misenus pápai követ a szakadár Acaciushoz szegődött; ezért 485 októberében kiközösítésben részesült; ez alól a Római Zsinat oldotta fel 495-ben.]

Az Egyház bűnbocsátó hatalma

{348} … Minthogy a mindenható és irgalmas Isten azt akarta, hogy egyetlen lélektől sem tagadják meg az orvosszert, aki az Egyház jóindulatában bízva igényli azt, nem kétséges, hogy ez az igény isteni serkentésre és az Istentől felszított lelkifurdalás okán tör elő, és amikor tárgyalnak az ő [ti. Misenus] visszavételéről, akkor halaszthatatlan szükségesség hajt afelé, hogy a visszavételt mérlegeljék; emellett a mi Üdvözítőnk Szent Péter apostolra bízza rá, a többi apostolok fölé emelve őt: „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is” (Róm 10,12); és amint biztosan tudjuk, hogy ezek a szavak semmilyen kivételt nem rejtenek magukban, úgy az apostoli felügyelői tisztség hatáskörében az egészet általánosan meg is lehet kötni, de következésképpen fel is lehet oldani, főképpen hogy ez utóbbi révén inkább lehet mindenkinek az apostoli könyörületesség szükséges példáját nyújtani, hogy a feloldozás révén az elítéltek, ha mindnyájan észbe kapnak és a tévedésből magukat visszavonják, ne kételkedjenek, … hogy az elítéltetés kötelékeit le fogják venni róluk. …

Ezért, az Úr engedelmével, amennyire az emberi lehetőségek engedik, orvoslást nyújtunk annak, aki azt kívánja; az egészet illetően pedig, ami a lehetőségeink keretén kívül esik, az isteni ítéletre hagyatkozunk; hogy a törvényszegés sérelmét miért csak az élőknek bocsátjuk meg, amire az Egyház Isten bőkezűségéből képes, nem róhatják fel nekünk azok, akik azt kérik tőlünk, hogy adjunk bűnbocsánatot a halottaknak is, ami nyilvánvalóan nem lehetséges számunkra. Mert amikor az a mondat elhangzott, hogy „amit megkötsz a földön”, akikről tehát biztosan tudjuk, hogy már nincsenek a földön, azokat nem emberi, hanem a saját ítéletének tartotta meg, és az Egyház nem meri magának tulajdonítani azt, amiről látja, hogy maguknak a szent apostoloknak sem volt megengedve, mivel más az élők esete, és más a halottaké.

349: A „Ne forte” kezdetű értekezés az egyházi kiközösítés kötelékéről, 495-ben

A bűnbocsánat

{349} (5) Azt mondta az Úr, hogy a Szentlélek ellen vétkezőknek sem itt, sem az eljövendő életben nem lehet megbocsátani [vö. Mt 12,32]. Mégis hány olyat ismerünk, akik a Szentlélek ellen vétkeznek, mint a különböző eretnekek, … akik aztán a katolikus hitre visszatérnek, és itt elnyerték káromlásuk megbocsátását, és a jövőre nézve reményük van a büntetés elengedésének elnyerésére. Azért mégis igaz az Úr kijelentése, és nem lehet azt vélni, hogy valamiképpen érvényét vesztette, mivel azokra vonatkozóan, akik végig ilyenben megmaradnak, teljesen fennáll mint soha fel nem oldandó elhatározás; de akik nem lettek ilyenek, azokra nem vonatkozhat az, ami nincs rájuk kiszabva. Amint az következetesen meg is van írva Szent János apostolnál: Van halált jelentő bűn: nem az ilyenről mondom, hogy könyörögjenek érte; és van olyan bűn is, amely nem egyenlő a halállal: az ilyenről mondom, hogy imádkozzanak érte [vö. 1Jn 5,16-17]. A bűn halált jelent azoknak, akik ugyanabban a bűnben megmaradnak; nem egyenlő a bűn a halállal azoknak, akik felhagynak ugyanazzal a bűnnel. Természetesen semmi olyan bűn nincs, amelyért vagy nem imádkozik az Egyház, amikor megbocsátja, vagy hogy ne tudná feloldozni, az Istentől neki adott hatalomnál fogva azokat, akik azzal (a bűnnel) felhagynak, vagy a bűnbánókat megújítani ő, akinek mondatott: Bármit megbocsátotok a földön…[vö. Jn 20,23]; „bármit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is” (Mt 18,18). Akárkiben van mindez, akármennyi és akármilyen, azért nem kevésbé marad igaz a rájuk vonatkozó megítélés, amely figyelmeztet, hogy sohasem oldják fel azt, aki azokban folyamatosan megmarad, és később sem hagy fel ugyanazzal.