Szent I. Márton pápa, 649-653
[Száműzték 653. június 17-én, meghalt 655. szeptember 16-án; ő még élt, amikor I. Jenőt utódjává választották 654. augusztus 10-én.]
500-522: Lateráni Zsinat, 649. október 5-31.
[A monotheléták ellen tartották. Aktái mind latinul, mind görögül rendelkezésre állnak, és ugyanazzal a tekintéllyel bírnak; nem úgy van ugyanis (ahogyan néha állítják), hogy a két szöveg egyike csak fordítás, hanem mindkettő egyszerre a kétnyelvű zsinati ülésszakok nyomán keletkezett. Ezért a latin és a görög szöveg egymást segíti a szöveg értelmének megvilágításában.]
V. Ülés, 649. október 31.
a) Hitvallás
A Krisztusban lévő két akarat és tevékenység
[Szinte csak a khalkedoni hitvallás megismétlése, mégis bele van szőve az alábbi hivatkozott cikkely, a következő szavak után:]
(hiszek)… nem a két személyre elosztott vagy megosztott, hanem az egy és ugyanazon Egyszülött Fiúban, az Ige Istenben, az Úr Jézus Krisztusban
| {500} | [latinból:] és amiként az ő két, elegyítetlenül egyesült természetében, így az ő két természetes akaratában, isteniben és emberiben; annak a tökéletes és csorbítatlan megerősítésében, hogy ő igazán tökéletes Isten és az igazságnak megfelelően tökéletes ember, ugyanazon és egy Urunkban és Istenünkben, Jézus Krisztusban, mint aki akarja és munkálja isteni és emberi módon a mi üdvösségünket, …
|
[görögből:] és amiként az ő két, elegyítetlenül, elválaszthatatlanul egyesült természetében, így a két, természet szerinti akaratában is, az isteniben és az emberiben, és az ő két természeti tevékenységében, az isteniben és az emberiben a tökéletes és szünetlen biztosítékában annak, hogy ő természet szerint tökéletes Isten és tökéletes ember igazán, egyedül a bűntől távol, ugyanazon és egy Urunkban és Istenünkben, Jézus Krisztusban, mint aki akarja azt, és munkálja isteni és egyszersmind emberi módon is a mi üdvösségünket,… |
[ezután folytatódik a Khalkedoni Hitvallás:]
amint föntebb a próféták róla stb.
b) Kánonok
A Háromságot és a Krisztust érintő tévedések elítélése
{501} 1. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és igazán az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, a Háromságot az egységben és az egységet a Háromságban, azaz az egy Istent az egyszubsztanciájú három szubzisztenciában és egyenlő dicsőségben, és ennek a háromnak egy és ugyanazon istenségét, természetét, szubsztanciáját, erejét, hatalmát, fölségét, uralmát, akaratát, teremtetlenségét, kezdet nélküli működését, amely fölfoghatatlan, változhatatlan és mindent teremtő és fenntartó, legyen elítélve.
{502} 2. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy a szent, egyszubsztanciájú és tiszteletreméltó Háromságból maga az egy Ige-Isten alászállott az égből és megtestesült a Szentlélek erejéből és a mindig Szűz Máriától, és emberré lett, testben keresztre feszíttetett, miérettünk önként szenvedett és eltemettetett és harmadnapra föltámadott, és fölment a mennybe, és ül az Atyának jobbján, és újra el fog jönni az atyai dicsőségben, éspedig a felvett és értelmes lélekkel elevenített testével ítélni élőket és holtakat, legyen elítélve.
{503} 3. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy Isten Anyja, a szent és mindenkor szűz és szeplőtelen Mária, úgymint magát az Ige-Istent, aki az Atya-Istentől született az idő előtt különlegesen és igazán, az idők beteljesülésekor férfi magva nélkül foganta a Szentlélek erejéből és sérelem nélkül szülte, a szülés után is megmaradva sértetlenül a szüzességben, legyen elítélve.
{504} 4. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően egyetlen Urunknak az Isten-Jézus Krisztusnak két születését, egyrészt az idők előtt valót Istentől és az Atyától testetlenül és öröktől fogva, másrészt a mindig Szűz Szent Isten Anyjától Máriától az idők beteljesülésekor test szerint, továbbá, hogy egy és ugyanazon Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus istensége szerint az Istennel és az Atyával egyszubsztanciájú, embersége szerint pedig egyszubsztanciájú az emberrel és anyjával, és hogy ugyanő test szerint képes a szenvedésre, istensége szerint pedig szenvedésre képtelen, testének megfelelően körülhatárolható, istensége szerint határolatlan, és hogy ugyanő teremtetlen és teremtett lény is, földi és égi egyszerre, látható, megérthető és fölfogható, de fölfoghatatlan is: hogy őáltala, aki egészen ember és egészen Isten, megújuljon az egész ember, aki bűnbe esett, legyen elítélve.
{505} 5. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően Isten Igéjének egy természetét megtestesültnek, azért, hogy tökéletesen és fogyatkozás nélkül megtestesültnek mondjuk a mi szubsztanciánkat az Isten Krisztusban, kivéve belőle kizárólag a bűn pecsétjét, legyen elítélve.
{506} 6. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy a szubsztancia szerint egyesített két természetből és két természetben keveredés nélkül és osztatlanul egy és ugyanaz az Úr és Isten, Jézus Krisztus, legyen elítélve.
{507} 7. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben kifejezetten és az igazságnak megfelelően nem vallja, hogy a természetek szubsztanciális különbözősége Őbenne keveredés nélkül és osztatlanul megőrződött, legyen elítélve.
{508} 8. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően azt a felismerést, hogy a természetek szubsztancia szerinti egysége Őbenne osztatlan és összekeveredés nélküli, legyen elítélve.
{509} 9. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy istenségének és emberségének természetes tulajdonságai őbenne fogyatkozás és kisebbedés nélkül megőrződtek, legyen elítélve.
{510} 10. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben kifejezetten és az igazságnak megfelelően nem vallja, hogy egy és ugyanazon Krisztusban, ami Istenünkben két akarat egyesült összefüggő egységben, éspedig az isteni és az emberi, amiből következőleg mindkét természete által saját akaratából természet szerint lett a mi üdvösségünk létesítője, legyen elítélve.
{511} 11. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben kifejezetten és az igazság szerint nem vallja, hogy az egy és ugyanazon Krisztusban, a mi Istenünkben összefüggően egyesült két tevékenység, az isteni és az emberi, amiből következőleg az Ő mindkét természete általi természet szerint lett üdvösségünk megvalósítója, legyen elítélve.
{512} 12. kánon. Ha valaki a bűnnel fertőzött eretnekek módján Krisztusnak, a mi Istenünknek az akaratát és tevékenységét is egynek vallja, a szent Atyák hitvallásának meghiúsítására és ugyanazon Üdvözítőnk rendelkezésének tagadására, legyen elítélve.
{513} 13. kánon. Ha valaki a bűnnel fertőzött eretnekek módján Krisztus Istenben a szubsztanciális egységben megőrzött és szent Atyáink által istenfélően hirdetett két akarattal és két tevékenységgel, vagyis az istenivel és az emberivel szemben az Atyák tanításának ellenére egy akaratot és egy tevékenységet hirdet, legyen elítélve.
{514} 14. kánon. Ha valaki a bűnnel fertőzött eretnekek módján, akik istentelenül vallják az egy akaratot s az egy tevékenységet, velük együtt tagadja és elveti a két akaratot és ugyanígy a két tevékenységet, vagyis az istenit és az emberit, amelyek Krisztus Istenben ép egységben vannak, és amelyet Őróla a szent Atyák is igaz hittel tanítottak, legyen elítélve.
{515} 15. kánon. Ha valaki a bűnnel fertőzött eretnekekkel egy értelemben azt az istenemberi tevékenységet, amelyet a görögök theandrikének mondanak, oktalanul egy tevékenységnek fogja föl, és nem vallja kettősnek, ahogyan a szent Atyák tanították, vagyis isteninek és emberinek is, vagy pedig úgy fogja fel a szóban forgó új, „istenemberi” jelzőnek a jelentését, hogy az egy tevékenységet jelöl meg, de nem bizonyító erejű mindkét tevékenység csodálatos és dicsőséges egyesülésére nézve: legyen elítélve.
{516} 16. kánon. Ha valaki a bűnnel fertőzött eretnekek értelmezése szerint a Krisztusban lényegi egységben lévő és a szent Atyák által istenfélően hirdetett két akarat és két tevékenység, az isteni és az emberi tevékenység meghiúsítására eltéréseket és elkülönítő tanításokat kever bele oktalanul az Ő elrendelésének titkába, és ennek következtében az ugyanattól a Megváltótól származó evangéliumi és apostoli szavakat lényegileg nem egy és ugyanazon személynek, vagyis magának ugyanannak az Úrnak és Istenünknek, Jézus Krisztusnak tulajdonítja, amint ezt boldog Cirill tanította, annak bizonyítására, hogy ugyanő Isten is és ember is természet szerint, legyen elítélve.
{517} 17. kánon. Ha valaki a szent Atyák értelmezésének megfelelően kifejezetten és az igazságnak megfelelően mindazt, ami Isten szent, katolikus és apostoli Egyházának hagyományozva és hirdetve volt, egyenlőképpen és a szent Atyák és a tisztelendő öt egyetemes zsinat által nem vallja az utolsó vesszőcskéig, szó szerint és értelem szerint, legyen elítélve.
{518} 18. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben velünk egybehangzóan és éppen úgy a hitben nem utasítja el és nem kárhoztatja szájjal és lélekkel mindazokat, akiket Isten szent, katolikus és apostoli Egyháza, vagyis az öt, szent, egyetemes zsinat és egybehangzóan a szavahihető minden Egyházatya tanítása elutasít és kárhoztat, mint gonosz eretnekeket az ő összes istentelen írásaikkal együtt az utolsó vesszőcskéig, legyenek kiközösítve éspedig:
{519} 19. kánon. Sabellius, Arius, Eunomius, Macedonius, Apollinaris, Polemon, Eutükhész, Dioscurus, Timotheus Aelurus, Severus, Theodosius, Colluthus, Themistius, Szamoszatai Pál, Diodorus, Theodorus, Nestorius, a perzsa Theodulus, Órigenes, Didymus, Evagrius, és összefoglalóan mindazok a többi eretnekek, akiket a katolikus Egyház elítélt és elvetett, akiknek a tanai az ördögi működésnek a fajzatai, és azok is, akik ezekkel együtt hasonló dolgokat véglegesen meggyőződve makacsul tanítottak vagy tanítanak, vagy bíznak ebben a meggyőződésben, akikkel együtt leledzenek a hozzájuk hasonló és egyforma tévedésben lévők: ezek közül megismerszik, kik alkotnak tanokat, és életüket is saját tévedésükhöz igazítják, mint az egykori pharani püspök Theodorus, Alexandriai Cyrus, Konstantinápolyi Sergius vagy az ő hivatali utódai, Pyrrhus és Pál, akik megmaradnak álnokságukban, ezen felül ezeknek összes istentelen írásai és azok, akik velük együtt hasonló meggyőződésükben végig makacsul megmaradtak, vagy megmaradnak, vagy bíznak meggyőződésük helyességében, vagyis Krisztus istenségének és emberségének egy akaratában és egy tevékenységében; és ezeken túl még az istentelen „Ecthesis”, amelyben ugyanannak a Sergiusnak a rábeszélésére, a korábbi császár, Heraclius tisztelet tárgyává tette az ortodox katolikus hittel szemben Krisztus Isten egy akaratát és egybeilleszkedés révén létrejövő egy tevékenységét; és mindaz, amely ezért az iratért részükről istentelenül írásban vagy cselekedetben megnyilvánult, és mindazok, akik ezt az írást elfogadják, vagy bármit azokból, amelyet annak érdekében írtak vagy tettek, velük együtt ismételten a gonosz „Typus”, amelyet az említett Pál rábeszélésére nemrégen a kegyelmes Constantinus (helyesen: Constantius) császár szerkesztett a katolikus Egyházzal szemben, mint ami nyilvánosan kijelenti, hogy a két természetes akaratról és tevékenységről, az isteniről és az emberiről, amelyeket magában Krisztusban, az igaz Istenben és a mi Üdvözítőnkben meglevőként a szent Atyák istenfélően hirdettek, az egy akarattal és cselekedettel, amelyet az eretnekek istentelenül tisztelnek benne, egyformán tagadni és hallgatásba burkolni kötelesek, és meghatározza, hogy ezért a szent Atyákkal együtt a bűnös eretnekek is minden megrovástól és elítéléstől, ha jogtalanul is, de szabadok – mindezt a katolikus Egyház határozatainak avagy szabályának megcsonkítására.
{520} Ha tehát valaki, ahogyan már kijelentettük, egybehangzóan mivelünk nem utasítja vissza, és nem kárhoztatja eretnekségeik mindezen istentelen dogmáit és mindazt, amit őmellettük vagy végső következtetéseik mellett bárki istentelenül összeír, és az említett eretnekeket, nevezetesen Theodorust, Cyrust és Sergiust, Pyrrhust és Pált, mint akik lázadnak a katolikus Egyházzal szemben; ill. ha valaki bárkit azok közül, akiket ezek (az említettek) vagy a hozzájuk hasonlók írásban vagy írás nélkül, bármilyen módon, helyen vagy időben lefokoztak vagy elítéltek, mivel az a legkevésbé sem hisz hasonló dologban, mint amiben ők, hanem velünk együtt a szent Atyák tanítását vallja, úgy kezel mint elítéltet vagy egyáltalán lefokozottat, de nem úgy ítéli meg, hogy bárki is volt az ilyen, tehát akár püspök, akár pap vagy diakónus, vagy bármiféle egyéb egyházi rendhez tartozó, vagy szerzetes vagy laikus, hogy az jámbor és igazhitű, és a katolikus Egyház előharcosa, és erősebben megszilárdult abban a rendben, amelyre meghívást nyert az Úrtól, amazokat pedig istenteleneknek és ezért kimondott kárhozatos ítéleteiket vagy döntéseiket hiábavalóknak és érvényteleneknek és erőtleneknek, sőt elvetemültnek és kárhozatosnak és elutasítandónak nem gondolja, az ilyen legyen elítélve.
{521} 19. kánon. Ha valaki a gonosz eretnekek tanítását kételkedés nélkül megvallja, és úgy képzeli, és kimondja hiú vakmerőséggel, hogy ezek istenfélő dogmák, amelyeket az Ige megőrzői és szolgái kezdet óta tanítottak, ez azt jelenti, hogy azokat az öt szent és egyetemes zsinat tartalmazza, ezzel tehát megrágalmazza magukat a szent Atyákat és az említett öt szent zsinatot, rászedve az egyszerűeket, ill. elfogadtatva saját elvetemült álnokságát, az ilyen legyen elítélve.
{522} 20. kánon. Ha valaki a vétkes eretnekek felfogása szerint bármiféle módon, vagy szóval vagy időben, vagy helyen tiltott módon túllépi azokat a határokat, amelyeket a katolikus Egyház szent Atyái megerősítettek, vagyis az öt szent és egyetemes zsinatot, és vakmerően újdonságok után kutat, és eltérő hitbeli kifejezéseket vagy könyveket, vagy leveleket, vagy iratokat, vagy feljegyzéseket, vagy hamis tanúságtételeket, vagy zsinatokat, vagy írott emlékek történeteit, vagy az egyházi szabályzat szerint ismeretlen és tartalmatlan rendelkezéseket, vagy eltérő és ésszerűtlen helyi hagyományokat állít; és összefoglalóan, ha az istentelen eretnekek valami más egyebet szoktak cselekedni, az ördög működésével görbe úton és ravaszsággal megcselekszi a katolikus Egyházban lévő igazhitűek istenfélő, azaz atyai és zsinati igehirdetéseivel ellentétesen, a mi Urunkban és Istenünkben való leghamisítatlanabb hitvallásunk felforgatására, és bűnbánat nélkül végig megmarad ez istentelen cselekvésben, az ilyen mindörökre legyen elítélve és az „egész nép mondja rá, hogy: úgy legyen, úgy legyen” (Zsolt 105,48).
II. Adeodatus pápa, 672 – 676
525-541: XI. Toledói Zsinat, kezdete 675. november 7.:Hitvallás
[Ezt a hitvallást, amelyet egykor Szent Eusebiusnak is (Eus. Vercellensis) tulajdonítottak, maga a zsinat dolgozta ki: fő forrásként szolgáltak a IV. Toledói Zsinat (633) és a VI. Toledói Zsinat (638) hitvallásai; vö. a 485, 490 skk. pontokkal. Egyesek azt szerették volna bizonyítani, hogy a XI. Toledói Zsinatot III. Ince pápa megerősítette.]
Az isteni Háromság
{525} Valljuk és hisszük, hogy a szent és kimondhatatlan Háromság, az Atya és a Fiú és a Szentlélek természetszerűleg egy Isten, egyazon szubsztanciájú, egyazon természetű és egyazon fölségű és hatalmú. Az Atyáról azt valljuk, hogy senki sem nemzette, nem teremtette, hanem születés nélkül való. Ő ugyanis semmitől nem veszi eredetét, tőle kapja születését a Fiú és származását a Szentlélek. Ő tehát a teljes istenség forrása és eredete, az Atya tehát saját lényegű, aki kimondhatatlan szubsztanciájából kimondhatatlanul szülte a Fiút (más szöveg szerint: Az Atya, aki kimondhatatlan lényegű, kimondhatatlanul nemzette szubsztanciájának Fiát), mégsem valami más olyant, mint aki ő maga: Isten az Istent, Világosság a Világosságot, tőle van tehát „minden atyaság égben és földön” (Ef 3,15).
{526} A Fiút pedig az Atya szubsztanciájából születettnek valljuk, éspedig kezdet nélkül az idők előtt, de mégsem teremtménynek: minthogy sem az Atya nem létezett a Fiú nélkül bármikor is, sem a Fiú az Atya nélkül. De mégsem úgy, hogy amint a Fiú az Atyától van, ugyanúgy lenne az Atya a Fiútól, mert nem az Atya kapta születését a Fiútól, hanem a Fiú az Atyától. A Fiú tehát Isten az Atyától, az Atya pedig Isten, de nem a Fiútól: Atyja a Fiúnak, de nem a Fiútól való Isten. A Fiú pedig az Atya Fia, és Isten az Atyától. Emellett azonban a Fiú mindenben egyenlő az Atya Istennel: mivel nem volt születésének kezdete valamikor, és születése nem is szűnik meg. Így hisszük azonos szubsztanciájúnak az Atyával, amiért aztán az Atyával homoousios-nak mondjuk, azaz az Atyával azonos szubsztanciájúnak. A „homosz” ugyanis görögül azt jelenti, hogy „egy”, az „ouszia” pedig azt jelenti, hogy „szubsztancia”, a két szónak pedig az egybekapcsolása úgy hangzik, hogy „egyszubsztancia”. Hitünk tehát azt mondja, hogy a Fiú született, de nem a semmiből, nem is valami más egyéb szubsztanciából, hanem az Atya méhéből, vagyis az egy azonos szubsztanciából. Az Atya tehát örökkévaló, és örökkévaló a Fiú is. Ha pedig az Atya mindig volt, akkor mindig volt Fia is, akinek az Atyja. Emiatt valljuk azt, hogy a Fiú az Atyától született, kezdet nélkül. Istennek ezt a Fiát pedig nem mondjuk az (atyai) természetből leválasztott részecskének amiatt, hogy az Atyától született, hanem azt állítjuk, hogy a tökéletes Atya nemzette a tökéletes Fiút, kisebbítés nélkül és saját megfogyatkozása nélkül, mivelhogy egyedül az istenség az, amelynek nem lehet vele nem egyenlő Fia. És Istennek ez a Fia természeténél fogva Fiú, nem pedig örökbefogadás által, és hinnünk kell, hogy az Atya Isten nem akaratból vagy kényszerből nemzette, minthogy Istenben semmiféle kényszer nem lehetséges és az akarás nem előzi meg a bölcsességet.
{527} A Szentlélek a harmadik Személy a Szentháromságban. Őt is Istennek hisszük, éspedig egynek és egyenlőnek az Atya Istennel és a Fiúval, egyazon szubsztanciájúnak és egyazon természetűnek is. De nem hisszük nemzettnek vagy teremtettnek, hanem kettejüktől származónak, mindkettejük Lelkének. És ez a Szentlélek sem nem születetlen, sem nem született a mi hitünk szerint. Mert, hogyha születetlennek mondanánk, akkor két Atyát mondanánk, ha pedig születettnek, akkor azt bizonyítanánk, hogy két Fiúról beszélünk. Őt azonban nem csupán az Atya Lelkének és nem csupán a Fiú Lelkének mondjuk, hanem egyszerre az Atya és a Fiú Lelkének. Mert nem az Atyától származik át a Fiúra, sem pedig a Fiútól származik a teremtés megszentelésére, hanem mind a kettőtől egyszerre származik, mivel úgy ismerjük el, mint mind a kettőnek együtt a szeretetét vagy szentségét. Ez a Szentlélek tehát mind a kettőtől küldetik, mint ahogyan hisszük a Fiú küldetését az Atyától, de ezért nem tartjuk kisebbnek az Atyánál, sem a Fiúnál, olyan értelemben, ahogyan az emberi test fölvétele miatt a Fiú kisebbnek jelenti ki magát az Atyánál és a Szentléleknél.
{528} Ebben áll a Szentháromságról való emberi beszéd. Nem háromszorosnak, hanem háromságosnak kell mondanunk és hinnünk is. Nem helyes, ha úgy mondjuk, hogy az egy Istenben háromság van, hanem az egy Isten Háromság. A személyek egymáshoz viszonyuló nevében pedig az Atya a Fiúhoz való vonatkozást jelenti, a Fiú az Atyához valót, a Szentlélek pedig mind a kettőjükhöz valót, abban az értelemben, hogy egymáshoz való viszonyuk szerint három Személyről beszélünk, de mindamellett egy természetben vagy szubsztanciában hiszünk. Három Személyt hirdetünk, de nem így három szubsztanciát, hanem egy szubsztanciát, de három Személyt mégis. Amennyiben ugyanis az Atyáról van szó, ez nem önmagára vonatkozik, hanem a Fiúra utal, és hogy van Fiú, ez nem önmagára vonatkozik, hanem az Atyával kapcsolatban, hasonlóképpen a Szentlélek sem önmagára vonatkozik, hanem az Atyával és a Fiúval való viszonyára értendő úgy, hogy az Atya és a Fiú Lelkét hirdetjük vele. Ugyanígy, amikor kimondjuk, hogy „Isten”, akkor nem valamihez való viszonyulásról beszélünk abban az értelemben, mint ahogyan az Atya a Fiúhoz, vagy a Fiú az Atyához, vagy a Szentlélek az Atyához és a Fiúhoz viszonyul, hanem önmagához viszonyítva, sajátos értelemben beszélünk Istenről.
{529} Amikor ugyanis az egyes személyekre nézve tesszük föl a kérdést, akkor szükségképpen Istenről teszünk vallomást. Isten tehát az Atya, Isten a Fiú, és Isten a Szentlélek, és ezt egyes számban mondjuk, de még sincs három Isten, hanem egy az Isten. Ugyanígy egyes számban mondjuk azt, hogy mindenható az Atya és mindenható a Fiú és mindenható a Szentlélek, de mégsem állítunk három mindenhatót, hanem egy mindenhatót, ahogyan egy fényről és egy végső okról beszélünk. Egyes számban tehát, és minden egyes Személy teljes Isten, és mind a három Személyt egy Istennek valljuk és hisszük. Egy, osztatlan és egyenlő bennük az istenség, a fölség és a hatalom, és ez nem kisebbedik az egyesekben, és nem növekedik a háromságban. Egyik sem birtokol kevesebbet belőle, midőn minden egyes Személyt Istennek mondjuk, de többet sem, mert mind a három Személyt egy Istennek hirdetjük.
{530} Ez a Szentháromság tehát, amely egy és igaz Isten. Nem vonatkoztat el a számtól, de nem is lesz foglya a számnak. A személyek egymáshoz való viszonyulásában ugyanis a számot vesszük tekintetbe, az istenség szubsztanciájának szempontjából azonban nem lehet felfogni mi az, amit meg lehet számolni. Ebben a kérdésben tehát csak annyiban utalnak a számra, amennyiben egymáshoz viszonyulnak; de számot nem tartalmaz az, ami az egyes személyek saját mivoltával hozható kapcsolatba. Ezt a Szentháromságot ugyanis úgy illeti meg a természetét illető egyes számú név, hogy a három személy miatt nem lehet többes számú. Emiatt hisszük a Szentírás mondatát: „Nagy a mi Urunk, nagy az ő ereje és bölcsességének nincsen száma” (Zsolt 146,5). És mivel ezt a három személyt egy Istennek mondjuk, ezzel nem mondtuk azt, hogy ugyanaz az Atya, mint a Fiú, vagy, hogy ugyanaz a Fiú, mint aki az Atya, vagy, hogy aki a Szentlélek, azt akár Atyának, vagy Fiúnak is mondhatnánk. Mert nem az az Atya, aki a Fiú, sem a Fiú nem az, aki az Atya, és a Szentlélek sem az, aki az Atya vagy a Fiú; ugyanakkor azonban az Atya az, ami a Fiú, és a Fiú az, ami az Atya, és az Atya és a Fiú ugyanaz, ami a Szentlélek, azaz természeténél fogva egy Isten. Amikor ugyanis kimondjuk, hogy az Atya nem az, aki a Fiú, akkor a személyek különbözőségéről beszélünk. Amikor pedig azt mondjuk, hogy az Atya az, ami a Fiú, és a Fiú az, ami az Atya, és hogy a Szentlélek ugyanaz, ami az Atya és a Fiú, akkor a természetre mutatunk rá, ami által Isten; avagy a szubsztanciára, mivel szubsztancia szerint egy a három. A személyeket tehát megkülönböztetjük, de az istenséget nem osztjuk meg.
{531} A Háromságot tehát a személyek megkülönböztetésével ismerjük el, az egységet viszont a természet, vagy szubsztancia miatt valljuk. A Három tehát egy, ti. természeténél fogva, de nem személyileg. Nem szabad tehát úgy értékelnünk, hogy ez a három személy különválasztható, mivel egyik sincs a másiknál előbb, és egyik sincs a másiknál később, és egyik sem létezett a másik nélkül, és egyik sem cselekedett semmit sem a másik nélkül semmikor. Elválaszthatatlanok ugyanis egymástól abban is, hogy vannak, és abban is, amit cselekednek. Mert a nemző Atya és a nemzett Fiú és a származó Szentlélek létezése között, hisszük, hogy semmiféle időbeli egymásután nem volt, melynek értelmében, mintha a nemző valamikor előbb lett volna, mint a nemzett, vagy hogy a nemzett még nem lett volna, amikor a nemző, vagy hogy a Lélek származása az Atyánál és a Fiúnál később jelent volna meg. Ilyen értelemben hirdetjük és hisszük tehát, hogy ez a Háromság oszthatatlan és összekeverhetetlen. A három személyről pedig azért beszélünk, ahogyan a régiek meghatározták, hogy megismerjük, nem pedig azért, hogy megosszuk őket. Ha ugyanis ráfigyelünk arra, amit a Szentírás mond a Bölcsességről, hogy ti. „az örök világosság kisugárzása” (Bölcs 7,26): amint a sugárzást a fénytől elválaszthatatlannak látjuk, így valljuk azt, hogy a Fiút az Atyától nem lehet elválasztani. Amint tehát az egy és oszthatatlan természetű három személyt nem keverjük össze, ugyanakkor semmiképpen nem mondjuk őket különválaszthatónak.
{532} Mivelhogy maga ez a Háromság így méltóztatott nekünk ezt nyilvánvalóan elénk tárni, és ezekkel az elnevezésekkel, amelyek révén meg akarta ismertetni velünk őket egyenként, mint személyeket, azt nem engedi meg, hogy az egyiket a másik nélkül értsük: mert sem az Atyát nem lehet megismerni a Fiú nélkül, sem a Fiút az Atya nélkül nem lehet megtalálni. Bizony, a személyes elnevezésben rejlő egymásra vonatkozás tiltja a személyek szétválasztását. Nem nevezi ugyan őket egy névvel, de egységben mutatja be őket. Ezeknek a neveknek egyikét sem hallgatja úgy senki sem, hogy ugyanakkor ne kényszerülne a másikat is hozzáérteni. Ámbár tehát ez a három, egy és ez az egy három, mégis megmarad minden egyes személynek a sajátossága. Az Atya ugyanis az örökkévalóságot birtokolja születés nélkül, a Fiú ugyanezt az örökkévalóságot születés által, a Szentlélek pedig a származást az örökkévalósággal születés nélkül.
A megtestesülés
{533} A három személy közül egyedül a Fiú személyéről hisszük, hogy az emberi nem megszabadításáért bűn nélküli igaz emberséget vett föl a Szent és Szeplőtelen Szűz Máriától, akitől új rend és új születés szerint született. Új rend szerint, mivel az istenségénél fogva láthatatlan láthatóként mutatkozik meg a testben, és új születés szerint született, mivel az érintetlen szüzesség férfiúi közreműködést nem ismert, és megtermékenyíttetve a Szentlélek által a test anyagát szolgáltatta. A Szűznek ez a szülése sem értelemmel nem fogható föl, sem példával nem mutatható ki; ha értelemmel felfogható, akkor már nem csodálatos, és ha példával kimutatható, akkor pedig nem lesz egyedülálló. De a Szentlelket mégsem szabad a Fiú atyjának hinnünk csupán azon okból, minthogy Mária ugyanazon Szentlélek beárnyékolása által fogant, nehogy úgy tűnjünk föl, mint akik azt állítják, hogy a Fiúnak két Atyja van, amit kimondani bizony istentelenség.
{534} Ebben a csodálatos fogamzásban a Bölcsesség épített önmagának lakást, „az Ige testté lett, és köztünk lakozott” (Jn l,14). Maga az Ige azonban mégsem változott testté, és nem változott meg olyan értelemben, hogy megszűnt volna Isten lenni az, aki ember akart lenni, hanem az Ige úgy lett testté, hogy nemcsak ott van az Isten Igéje és az ember teste, hanem az ember értelmes lelke is, és így az egészről azt kell mondanunk, hogy Isten az isteni mivolta miatt, és ember az emberi mivolta miatt. Ezért hisszük, hogy az Isten Fiában két természet van, az egyik az istenségé, a másik az emberségé, amelyeket Krisztus egy személye úgy egyesített önmagában, hogy sem az istenség az emberségtől, sem az emberség az istenségtől semmikor sem választható el. Ezért aztán az egy Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember is az egy személy egységében. De azzal, hogy a Fiúban két természetről beszéltünk, mégsem adunk okot arra, hogy két személyről beszéljünk Őbenne. Nehogy – ami távol legyen tőlünk – úgy lássék, mintha a Háromsághoz a négység is hozzákapcsolódnék. Az isteni Ige ugyanis nem az ember személyiségét vette fel, hanem a természetét, és az ő istenségének örök személyébe vette fel a test időbeli szubsztanciáját.
{535} Ugyancsak, bár egyszubsztanciájúnak hisszük az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, de mégsem mondjuk, hogy Szűz Mária ennek a Háromságnak az egységét szülte, hanem egyedül csak a Fiút, aki egyedül vette föl a mi természetünket az ő személyének egységébe. És azt is hinnünk kell, hogy ennek az Isten Fiának a megtestesülése a teljes Szentháromság műve, mivel a Szentháromság művei nem választhatók el egymástól. De mégis egyedül csak a „Fiú vette föl a szolga alakját” (Fil 2,7), személyének egyes számában, nem pedig az isteni természet egységében. Felvette a Fiúnak a sajátjába és nem abba, ami közös a Szentháromság számára. A szolga alakja benne személyének egységéhez kapcsolódott úgy, hogy az Isten Fia és az ember Fia az egyetlen Krisztus. Ugyanez a Krisztus az ő két természetében három szubsztanciából létezik: az Igében, ami egyes egyedül az Isten lényegével hozható kapcsolatba, és a test és a lélek szubsztanciájában, ami az igazi embert illeti meg.
{536} Tehát önmagában a saját istenségének és a mi emberségünknek kettős szubsztanciáját birtokolja. Amaz azonban azáltal, hogy az Atya Istentől kezdet nélkül jött ki, csak született, de nem teremtetett, eleve elrendeltnek sem tartandó; azáltal ellenben, hogy Szűz Máriától született, hitünk szerint született is, teremtmény is és eleve elrendelt is. De mégis csodálatos őbenne mindkét születés, mivel az Atyától az idők előtt anya nélkül született, és az idők végén anyától, apai nemzés nélkül származott. Istenségét tekintve ő teremtette Máriát, mint ember pedig Mária teremtménye. Ő tehát az anyjává lett Máriának atyja is és fia is. Ugyanígy mint Isten egyenlő az Atyával, mint ember viszont kisebb az Atyánál. Ugyanígy hitünk szerint nagyobb is és kisebb is önmagánál. Isteni alakjában ugyanis a Fiú nagyobb önmagánál az emberi természet fölvétele miatt, amelynél az istenség nagyobb; a szolga alakjában viszont kisebb önmagánál, azaz emberségénél fogva, amelyet kisebbnek ítélünk az istenségnél. Minthogy tehát a test fölvétele által nemcsak az Atyánál, hanem önmagánál is kisebbnek kell tartanunk, ugyanakkor az istenségénél fogva, amelyben egyenlő az Atyával, ő maga is és az Atya is nagyobb annál az embernél, akit egyedül a Fiú személye vett magára.
{537} Ugyanez az eset, hogyha azt kérdezzük, egyenlő-e vagy kisebb a Fiú, mint a Szentlélek. Erre azt feleljük, hogy hitünk szerint miként az Atyával hol egyenlő, hol pedig kisebb nála: isteni alakja miatt egyenlő az Atyával és a Szentlélekkel, a szolga alakja szerint viszont kisebb az Atyánál és a Szentléleknél is, minthogy sem a Szentlélek, sem az Atya Isten, hanem egyedül a Fiú személye vette magára a testet, amely szerint, hitünk szerint, kisebb, mint a másik két személy. Ugyanígy ez a Fiú az Atya Istentől és a Szentlélektől, hitünk szerint, elválaszthatatlanul megkülönböztetett személy, miután magára vette az emberi természetet, mint természet. És ezért az emberekkel együtt személyként létezik, az Atyával és a Szentlélekkel pedig az istenség természetében, vagy szubsztanciájában.
{538} A Fiú küldetéséről pedig azt kell hinnünk, hogy nemcsak az Atya, hanem a Szentlélek is küldötte úgy, ahogyan ő maga a próféta szavával mondja: „az Úr küldött engem és az ő Lelke” (Iz 48,16). Ezt úgy értjük, hogy Ő önmagát is küldötte abban az értelemben, hogy az egész Szentháromságnak nemcsak az akaratát, hanem a működését is szétválaszthatatlannak kell elismernünk. Mert Az, akinek az elnevezése az idők előtti Egyszülött, az időben is elsőszülött lett: Egyszülött az istenség szubsztanciája miatt, elsőszülött a test természetének fölvétele miatt.
A megváltás
{539} A felvett emberi alakban az evangéliumi igazság tanítása szerint bűn nélkül fogant, bűn nélkül született, bűn nélkül halt meg, ahogyan hisszük az, aki egyes-egyedül miérettünk „bűnért való áldozat lett” (2Kor 5,21), azaz áldozat a mi bűneinkért. És az istenség érintetlensége mellett magát a kínszenvedést is vállalta vétkeinkért, halálra ítélve a test igazi halálát is vállalta a kereszten, a harmadik napon pedig saját erejével kikelvén a sírból föltámadott.
Az ember halál utáni sorsa
{540} A mi Fejünk példája alapján valljuk, hogy valóságos lesz minden megholt testi föltámadása. Nem azt hisszük, hogy valami légies vagy más egyéb testtel – mint némelyek eszelősen képzelik – fogunk föltámadni, hanem abban a testben, amelyben élünk, létezünk és mozgunk. Ennek a szent föltámadásnak példáját elvégezvén ugyanazon mi Urunk és Üdvözítőnk mennybemenetelével visszament az atyai trónusra, amelyről istensége miatt sohasem távozott el. Ott ül az Atya jobbján, és várjuk őt, mint az összes élők és holtak bíráját az idők végén. Onnan fog eljönni a szent Angyalokkal és emberekkel az ítélet megtartására, hogy megadja kinek-kinek a saját bérének kijáró tartozást, aszerint „ahogyan cselekedett” a testbe helyezve „jót vagy gonoszat” (2Kor 5,10). Hisszük, hogy vele együtt fog uralkodni vérének árán szerzett szent és katolikus Egyháza, amelynek ölébe helyeztetve hisszük az egy keresztséget, és valljuk az összes bűnök bocsánatát. Ugyanazon hittel igazán hisszük a holtak föltámadását is, és várjuk a jövendő örökkévalóság örömeit. Csak azért kell imádkoznunk és azt kell kérnünk, hogy amikor megtartván és befejezvén az ítéletet, a Fiú „átadja az uralkodást Istennek, az Atyának” (1Kor 15,24), részeseivé tegyen minket uralkodásának, hogy ezen hit által, amellyel hozzá ragaszkodtunk, vele együtt vég nélkül uralkodjunk.
{541} Ez a mi vallásunk hitének bemutatása, amely által az összes eretnek tanítása megsemmisül, amely által a hívek szívei megtisztulnak, amely által dicsőségesen feljutunk Istenhez is. …
Szent Agathon pápa, 678-681
542-545: A „Consideranti mihi” kezdetű levél a császároknak, 680. március 27.
[Ugyanazon a napon két levelet vett kézhez IV. Constantinus Pogonatus császár. Az egyiket Agathon pápa nevében írták, a másik zsinati levél volt. Mindkettőt a III. Konstantinápolyi (egyetemes) Zsinaton, a IV. ülésszakon (680. november 15-én) felolvasták, és a zsinati atyák közfelkiáltással fogadták el. Ezt a fogadtatást a XVIII. ülésszakon a császárnak is figyelmébe ajánlották ezekkel a hízelgő szavakkal: „Velünk együtt részt vett a vitában az apostolok fő fejedelme; ugyanis az ő utánzója és székének utódja volt a pártfogónk és az, aki levelében rávilágít az isteni dolgok rejtelmeire. Istentől írt hitvallást mutatott be neked ama ősi római város… és Agathonnon keresztül Péter szólt, és a teljhatalmú együtt-uralkodóval együtt ezt te is elhatároztad, kegyes császár, aki Istentől vagy rendelve”.]
Az isteni Háromság
{542} Ez tehát az evangéliumi és apostoli hit, valamint a szabályos hagyomány állapota, hogy míg megvalljuk, a szent és elválaszthatatlan Háromságnak, azaz az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek egy az istensége, egy a természete és a szubsztanciája avagy lényege, hirdetjük róla: egy a természete szerinti akarata, ereje, működése, uralma, felsége, hatalma és dicsősége is. És lényegét illetően bármit mondunk ugyanerről a Szentháromságról egyes számban, mintegy a közös szubsztanciájú három személy egy természetéről mondjuk el, minthogy a szabályos gondolkodás erre tanított minket.
Az Isten megtestesült Igéje
{543} Amikor pedig magának a Szentháromságnak említett három személye közül egyről, az Isten Fiáról, az Ige Istenről, és az ő imádandó, test szerinti elrendezésének titkáról hitvallást teszünk, az evangélium hagyománya szerint kettősséget állítunk egy és ugyanazon Urunk, Üdvözítőnk, Jézus Krisztus minden tulajdonságáról, azaz azt hirdetjük, hogy két természete van, isteni ti. és emberi, amelyekből és amelyekben csodálatos és elválaszthatatlan egyesítésük után is szubzisztál. És valljuk, hogy mindegyik természetének megvan a természetre jellemző tulajdonsága, és az isteninek mindene megvan, ami isteni, és az emberinek mindene, ami emberi, kivéve bármilyen bűnt. És ismerjük, hogy az egy és ugyanazon megtestesült, azaz emberré lett Ige Isten mindkét természete elegyítetlenül, elválaszthatatlanul, megváltozhatatlanul van meg, egyedül a dolog megértése különböztet azok közt, amelyek egyesültek, ezt is csupán az összekeverés veszélye miatt tesszük. Ugyanis egyformán elítéljük a megosztásnak is és az összevegyítésnek is a káromlását.
{544} Midőn pedig két természetet és két természetes akaratot és két természetes tevékenységet vallunk egy Urunkban, Jézus Krisztusban, azt mondjuk, hogy azok, egyik a másikkal szemben, nem ellentétesek és nem ellenkezők … és azt mondjuk, hogy nem mintegy két személyre vagy szubzisztenciára szétváló, hanem két természete van ugyanazon Urunknak, Jézus Krisztusnak, ugyanígy két benne lévő természetes akarata és tevékenysége, ti. az isteni és az emberi: éspedig öröktől fogva isteni akarata és tevékenysége van, amely közös az övével azonos lényegű Atyáéval; valamint emberi, időbeli és tőlünk származóan, amelyet természetünkkel együtt vett fel. …
{545} Továbbá Krisztus apostoli Egyháza … a természeti tulajdonságok nyomán ismeri, hogy Krisztus ezen két természetének bármelyike tökéletes, és bármi tartozik a természetek tulajdonságaihoz, mindent kettősnek vall, mivel maga a mi Urunk Jézus Krisztus tökéletes Isten is és tökéletes ember is, és két természetből és két természetben. … Következőleg tehát … azt vallja és hirdeti, hogy két természetes akarat és két természetes tevékenység van benne. Mert ha valaki személyes akaratként értelmezi, amíg a Szentháromságban három személyről beszélünk, szükségszerű, hogy három személyes akaratot és három személyes tevékenységet is mondjunk (ami képtelen és szerfölött istentelen dolog is). Ha pedig, amit a keresztény hit igazsága tartalmaz, természethez tartozó az akarat, ahol azt mondjuk, hogy ez az egy természete van a szent és szétválaszthatatlan Háromságnak, következőleg egy természetes akaratot és egy természetes tevékenységet is kell érteni. Ahol pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Isten és ember közötti Közvetítő egy személyében két természetet, azaz istenit és emberit vallunk, amelyekben létezik a csodálatos egyesülés után is, amiként egy és ugyanannak két természetét, ugyanúgy két természetes akaratát és két természetes tevékenységét is szabályszerűen valljuk.
546-548: Római Zsinat: az „Omnium bonorum spes” kezdetű zsinati dogmatikus levél a császároknak, 680. március 27.
[Ide vonatkozóan l. az 542. ponthoz fűzött megjegyzéseket. A jelen levél latin szövege eredeti, s valószínűleg nem a görög szöveg visszafordítása.]
Az isteni Háromság
{546} Hiszünk az Atya Istenben… és az ő Fiában… és a Szentlélekben, az Úrban és éltetőben, aki az Atyától származik, az Atyával és a Fiúval együtt kell imádnunk és együtt dicsőítenünk: a Háromságot az egységben és az egységet Háromságban, mégpedig a lényeg egységét, és a személyeknek vagy szubzisztenciáknak a Háromságát; az Atyát az Istennek valljuk, a Fiút az Istennek, a Szentlelket az Istennek; nem három istent, hanem az egy Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket; nem három név szubzisztenciáját, hanem három szubzisztencia egy szubsztanciáját; őket egy lényeg vagy szubsztancia vagy természet, azaz egy istenség, egy örökkévalóság, egy hatalom, egy uralom, egy dicsőség, egy imádás illeti meg; ugyanazon szent és szétválaszthatatlan Háromságnak a lényeghez tartozó egy akarata és tevékenysége van, amely mindent alkotott, elrendez és fenntart.
{547} Megvalljuk az ugyanazon szent, egylényegű Háromságban az egy Ige Istent, aki az idők előtt az Atyától született, a századok végső idejében értünk és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyekből, és megtestesült a Szentlélek erejéből, és a szent, szeplőtelen és mindig szűz dicsőséges Máriától, a mi úrnőnktől, a valódi és sajátos Istenszülőtől; ti. tőle született és igazán emberré lett, ugyanő igaz Isten, és ugyanő igaz ember, Isten pedig az Atya Istentől, ember pedig a Szűzanyától, megtestesült tőle, a teste eszes és értelmes lélekkel bír; ugyanő egyszubsztanciájú az Atya Istennel istensége szerint, és ugyanő maga egyszubsztanciájú velünk embersége szerint, és mindenben hasonló hozzánk, egyedül a bűnt kivéve, keresztre feszítették értünk Poncius Pilátus idején, szenvedett, és eltemették, és feltámadt. …
{548} Tudjuk, hogy egy és ugyanazon Urunk Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia, két természetből és két természetben létezik, elegyítetlenül, változhatatlanul, osztatlanul, szétválaszthatatlanul; az egyesülés miatt semmiben sem szűnt meg a természetek különbözősége, hanem inkább mindkét természet sajátossága sértetlen marad, és egy személyben és egy szubzisztenciában egyesülnek: tudjuk, hogy nincs két személyre elosztva vagy elválasztva, sem egy összetett természetbe elegyítve: hanem ő az egy és ugyanazon egyszülött Fiú, az Ige Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus, és nem egyik a másikban, és nem egyik és másik, hanem ő ugyanaz a két természetben, azaz az Istenségben és az emberségben a személyes egyesülés után is; mivel sem az Ige nem változott meg testi természetté, sem a test nem formálódott át az Ige természetébe: megmaradt ugyanis mindkettő annak, ami természete szerint volt: a benne egyesült természetek különbségét pedig egyedül csak szellemi vizsgálódásunk tükrében választjuk el; ezekből a természetekből elegyítetlenül, elválaszthatatlanul és változhatatlanul van összetéve: ő egy ugyanis mindkettőből, és általa mint egy által van mindkettő, mivel együtt van az istenség magassága és a test alacsonysága; mindkét természet az egyesülés után is hiánytalanul megőrzi sajátosságát, és „mindkét fajta azon fáradozik a másikkal való közösségben, ami a sajátja: az Ige munkálkodik azon, ami az Igéé, és a test elvégzi, ami a testé: az egyikük csodákkal tündöklik, a másik aláveti magát az igazságtalanságoknak” [Tomus Leonis]. Ezért következőleg amiként igaz szóval azt valljuk, hogy két természete avagy szubsztanciája, azaz istensége és embersége van elegyítetlenül, osztatlanul, változhatatlanul, ugyanúgy igazságos szabály arra is kioktat minket, hogy két természetes akarata és két természetes tevékenysége is van, aszerint amint tökéletes Isten és tökéletes ember ő, az egy és ugyanaz Úr Jézus Krisztus; mivel ki van mutatva, hogy erre minket az apostoli és evangéliumi hagyomány tanított, és azoknak a szent Atyáknak a tanítása, akiket a szent, apostoli és katolikus Egyház és a tiszteletreméltó zsinatok elfogadnak.
Fila-Jug 