FJ 3300->

3300­-3310: A „Satis cognitum” kezdetű körlevél, 1896. jún. 29.

Az Egyháznak mint Krisztus misztikus Testének az egysége

{3300} Az Egyház pedig, ha azt a végső valamit, amire törekszik, és a szentséget eszközlő legközelebbi okokat nézzük, jellegében valóságosan szellemi; ha azonban azokat a személyeket vizsgálod, akikből összeáll, és azokat a dolgokat, amelyek a szellemi adományokhoz vezetnek el, jellege az, hogy külső és szükségszerűen szembeötlő. … Ezekből az okokból a Szentírás oly gyakran nevezi az Egyházat mind testnek, mind „Krisztus testének” is: „Ti pedig Krisztus teste vagytok” (1Kor 12,27). Amiatt a dolog miatt, hogy test: szemmel látható az Egyház; azért, mert Krisztusé, tevékeny és erőteljes élő test, mivel Krisztus óvja és fenntart-ja az Egyházat. …
Amiként azonban az élőlényekben az életelv titkos, és teljesen el van rejtve, mégis jelzi és megmutatja a tagok mozgása és cselekvése, így az Egyházban a természetfölötti életelv világosan megnyilvánul azokban a dolgokban, amelyekre az ösztönöz.

{3301} Ebből következik, hogy ugyanabban a nagyon veszélyes tévedésben leledzenek azok, akik a saját megítélésük szerint gondolják el az Egyházat, és olyan képzetet rajzolnak róla, mintha rejtőzködnék és egyáltalán nem lenne látható; ugyanígy vannak azok is, akik éppen olyannak tartják, mint egy akármilyen emberi intézményt, némi mérséklő fegyelemmel és külső szertartásokkal, és az isteni kegyelem ajándékainak állandó közlése nélkül, azon dolgok nélkül, amelyek mindennapos és tisztán érthető rámutatással tanúsítják, hogy az életet Istentől kapjuk. Kétségtelenül, ha a kettő közül valamelyik is lehetne Jézus Krisztus Egyháza, ez annyira ellentmondásos lenne, mintha az ember csak testből vagy csak lélekből állna. Annak a kettőnek mint részeknek az összeszövődése és összekapcsolása mindenképpen szükséges az Egyház valódiságához, éppen úgy, mint a lélek és a test benső összekapcsolódása az emberi természethez. Az Egyház nem egy elerőtlenedő valami, hanem Krisztus természetfölötti élettel bíró Teste. Amint Krisztus, a Fő és a minta, nem egész, ha benne csakis a látható emberi természetet tekintjük, … vagy csak a láthatatlan isteni természetet, … hanem ő egy a részint látható, részint láthatatlan két természetben, és ő mind a két természetből is csak egy valaki; így az ő misztikus teste igazi Egyház, csakis amiatt a dolog miatt, hogy látható részei természetfölötti ajándékokból veszik az erőt és az életet, és a többi dolgokból, ahonnan a részek saját törvénye és természete kifejlik.

{3302} Az egység természetének megítélésében és megállapításában a változatos tévedés sokakat letérít az útról. Az Egyháznak ugyanis nemcsak a keletkezése, hanem egész berendezkedése a szabad akarattal létrehozott dolgok csoportjába tartozik: ennek következtében arra vonatkozólag, mi lett a valóságban elvégezve, vissza kell vonni minden megítélést, és nem éppen azt kell kinyomozni, milyen módon lehet egy az Egyház, hanem milyen módon akarta ő, aki alapította, hogy egy legyen.

{3303} Márpedig, ha odafigyelünk arra, ami történt, Jézus Krisztus az Egy-házat nem olyannak gondolta el és alakította ki, hogy több, jellegében hasonló, de megkülönböztetett közösséget foglaljon össze, amelyek nincsenek az Egyházat osztatlanná és egyetlenné tevő kötelékekkel megkötve, egészen azon a módon, ahogyan a Hitvallásban („Hiszek egy … Egyházat”) megvalljuk. Valóban, amikor Jézus Krisztus erről a misztikus épületről beszél, az Egyházat nem említi másként, mint egynek, azt, amelyet a magáénak nevez: „építeni fogom Egyházamat” (Mt 16,18). Ezen az Egyházon kívül bármelyik másra is gondolunk, az nem lehet Krisztus igaz Egyháza, mivel nem Jézus Krisztus alapította. …
Tehát az Egyháznak kötelessége az üdvösséget, amelyet Jézus Krisztus szerzett, s vele együtt az összes jótéteményeket, amelyek innen erednek, szélesen kiárasztani az összes emberekre, és elterjeszteni minden korra. És ezért alapítójának akaratából szükségszerű, hogy egyetlen legyen az összes tájakon, az idők folyamatosságában. …

{3304} Hozzájárul az is, hogy az Isten Fia úgy rendelkezett, az Egyház az ő misztikus teste legyen, amellyel ő mint Fő legyen összekötve, az emberi testhez való hasonlóság szerint, amelyet magára vett. …
Amint tehát egyetlen halandó testet vett magára, amelyet felajánlott, hogy megkínozzák azt és megöljék, hogy az ember megszabadításának az árát kifizesse, ugyanígy egy misztikus teste van, amelyben és amelynek a munkájával az embereket befogadóképessé teszi a szentségre és az örök üdvösségre: „Krisztust magát az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste” (Ef 1,22 sk.)
A leválasztott és szétszórt tagok nem forrhatnak össze ugyanazzal a fővel, hogy együtt egy testet alkossanak. Ám Pál azt mondja: „A testnek sok tagja van; a sok tag azonban mégis egy test. Így Krisztus is.” (1Kor 12,12).
Ezért ezt a misztikus testet „egybeszerkesztettnek” mondja: „hogy összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört.” (Ef 4,15 sk.)
Emiatt ha a többi tagoktól elszéledt tagok szerte barangolnak, egy és ugyanazzal a fővel nem lehetnek szorosan összekapcsolva. …
Tehát Krisztus Egyháza egyetlen és összefüggő; bárkik is külön járnak, eltévelyednek Krisztus Urunk akaratától és előírásaitól, és elhagyván az üdvösség útját, félresiklottan a pusztulásba mennek.

Az Egyház egységének alapjai

{3305} Ám aki mint egyetlent alapította (az Egyházat), ugyanő egynek is alapította: ti. olyannak, hogy akárhányan lesznek benne a jövőben, a leg-szorosabb kötelékekkel társulva teljesen egybetartozzanak, hogy egy nemzetet, egy országot, egy testet képezzenek: „egy a test és egy a lélek…”(Ef 4,4)…
Azonban egy ilyen nagy és ennyire független emberi egyetértésnek szükségszerű alapja a lelki megegyezés és összefogás. …
(Erre a célra) alapította Jézus Krisztus az Egyházban az élő, hiteles és egyébként megszakítatlan Tanítóhivatalt, amelyet önnön hatalmával megnövesztett, az igazság lelkével felszerelt, csodákkal megerősített, és azt akarta, hogy annak a tanítását és előírásait éppen úgy fogadják, mint az övéit, és ezt a legnyomatékosabban megparancsolta.
Ahányszor tehát ennek a Tanítóhivatalnak a szava kimondja, hogy az Istentől adott tanítás foglalatában ez vagy az benne foglaltatik, azt mindenkinek hinnie kell, hogy biztosan igaz: ha valamilyen módon hamis lehetne, ebből az következnék, ami nyilvánvalóan ellentmondásos: az emberben lévő tévedésnek maga az Isten a szerzője: „Uram, ha ez tévedés, te szedtél rá minket” (Szent-Viktori Richárd). …

{3306} Amint az Egyház egységéhez, amennyiben az a hívők gyülekezete, szükségszerűen megkívántatik a hit egysége, ugyanígy, amennyiben Isten alapította társaság, az egységéhez isteni jogon megkívántatik a kormányzás egysége, amely a közösség egységét eredményezi. …

{3307} Ha Péternek és utódainak teljes és főhatalma van, azt mégsem véljük egyedülinek. Mert aki Pétert az Egyház alapjává tette, ugyanő kiválasztott „tizenkettőt… és apostoloknak nevezte őket” (Lk 6,13).
Amiként szükséges, hogy Péter méltósága a római pápa személyében folytonosan megmaradjon, ugyanígy a püspökök, azzal, hogy az apostolok utódai, azok rendes hatalmát örökségképpen megkapják, úgy hogy a püspökök egymásutánja az Egyház benső felépítéséhez szükségszerűen hozzátartozik. Bár ők nem birtokolják ugyan sem a teljes, sem az egyetemes, sem a főhatalmat, mégsem lehet őket a római pápák helyetteseinek tartani, mivel őket megillető sajátos hatalom viselői, és a legigazabb, aminek nevezik őket: ők a népeknek, akiket igazgatnak, a rend szerinti vallási felügyelői.

{3308} De a püspököknek a kara csak akkor számítható szabályosan Péterrel,  ahogy Krisztus parancsolta: összeköttetésben levőnek, ha alá van vetve Péternek és engedelmeskedik neki; másként szükségszerűen egy zavarodott és izgatott sokasággá alacsonyodik le. A hit és a közösség egységének megtartása érdekében nem elegendő játszani főszerepet csak a megbecsültetés végett, vagy nem okozni gondot; de mindenképpen szükség van igazi tekintélyi hatalomra, éspedig főhatalomra, hogy az egész közösség engedelmeskedjék neki. …
Innen erednek a régiek egyes kijelentései Szent Péterről, amelyek világosan kimondják az ő elhelyezését a méltóság és a hatalom legfelső fokán. Különböző helyeken nevezik őt „a tanítványi gyülekezet első emberének”, „a szent apostolok fejedelmének”, „csoportvezetőjének”, „az összes apostolok szájának”, „családfőnek”, „az egész világ elöljárójának”, „az apostolok között elsőnek”, „az Egyház oszlopának”. …

{3309} Az azonban nem egyezik az igazsággal és nyilvánvalóan ellentmond az isteni elrendezésnek, hogy az egyes püspökök alávetése a római pápák joghatóságának jogos, de összességükben alávetve lenni nem jogos. Az alapnak ugyanis éppen ebben van a teljes oka és értelme, hogy inkább az egész építménynek adja meg az egységét és az állékonyságát, mintsem hogy annak egyes részeit tartsa meg jó állapotban. …
Az Egyház semmilyen időben sem szűnt meg elismerni és tanúsítani … a római pápáknak ezt a hatalmát – amelyről szó van –, s amely magára a püspökök testületére terjed ki (hivatkozás történik többek között a 641. és az 1445. pontokra). …
Csakugyan tanúsítják a Szent Iratok, hogy a mennyek országa kulcsai egyedül Péterre lettek bízva, ugyanígy a kötés és az oldás hatalma az apostoloknak Péterrel együtt lett megadva; de sehol nincs kinyilatkoztatva, honnan nyerték esetleg az apostolok a Péter-nélküli és a Péter-ellenes főhatalmat. …
És nem okoz zavart az igazgatásban, hogy ugyanők alá vannak vetve egy kettős hatalomnak. Ilyen valamit gyanítani először is Isten bölcsessége tiltja meg; az ő elhatározásából van így létrehozva ez a kormányzati elrendezés. Emellett azt is észre kell vennünk, hogy akkor a dolgok rendje és a kölcsönös kapcsolatok meg lennének zavarva, ha a népen belül két hatóság lenne ugyanazon a fokon, és egyik sem lenne a másiknak alávetve. De a római pápa hatalma a legfőbb, egyetemes és teljesen a saját jogán létezik: a püspököké viszont meghatározott keretekkel van körülhatárolva, és nem teljesen a saját jogán létezik: „Nem egyeztethető össze, hogy kettőt állítsanak egyenlően ugyanazon nyáj fölé. De hogy kettőt állítsanak ugyanazon nép fölé, akik közül az egyik fontosabb a másiknál, ez nem összeegyeztethetetlen, és eszerint ugyanazon nép fölött van közvetlenül a plébániai pap is, a püspök is, a pápa is” (Aquinói Szt. Tamás).

{3310} A római pápák pedig, észben tartva szolgálatukat, mindenki közül a leginkább akarják, hogy sértetlen maradjon, ami az Egyházban isteni alapítású: ezért amint a saját hatalmukat azzal a gonddal és éberséggel vigyázzák, ami méltányos, ugyanúgy állhatatosan azon fáradoztak és fáradoznak, hogy a püspökök saját hatalma is sértetlen legyen. Sőt bármi tiszteletet, bármi engedelmességet tanúsítanak a püspökök iránt, mindazt úgy számítják, hogy az nekik maguknak szól.

3312: A Szent Offícium válasza egy bizonyos brazíliai püspöknek, 1896. augusztus 5.

A misebor

{3312} Előterjesztés: … A szőlő ezen a vidéken annyira gyenge és vizenyős, hogy elviselhetőbb bor nyerésére valamennyi cukrot kell a musthoz hozzákeverni, amely a népiesen „canna de assugar”(cukornád)-nak nevezett növényből származik. …
Ismerve a Szent Római és Általános Inkvizíció Válaszát, amely 1891. június 25-én kelt, kételyek támadtak:
Kérdés: Vajon biztosan érvényes-e az így elkészített bor használata a szentmiseáldozat céljára?

Válasz (a pápától augusztus 7-én megerősítve): A cukor helyett, amelyet a népiesen „canna de assugar”-nak nevezett cukornádból vontak ki, inkább alkoholt (szeszt) kell hozzáadni, csupán a szőlőtő gyümölcséből legyen lepárolva, és mennyisége, összeadva azzal, amelyet a szóban forgó bor természettől tartalmaz, ne haladja meg a tizenkét százalékos arányt; ez a hozzávegyítés pedig akkor történjék, amikor a zajos erjedés, ahogy mondják, kezd kiforrni.

3313: A Szent Offícium válaszai a tarragónai érseknek, 1896. augusztus 5.

A misebor

{3313} Kérdés: 1. Vajon… a kivitelre kerülő, különösen az édes borokhoz, azok konzerválása érdekében, lehet-e annyi, a szőlőből nyert szeszt, más néven alkoholt hozzáadni, hogy kb. 17 vagy 18 alkohol erősségi fokra nőjenek, anélkül, hogy megszűnnének alkalmasnak lenni, mint a miseáldozat céljára szolgáló anyag?
2. Vajon szabad-e a szentmiseáldozat bemutatásánál olyan mustból nyert bort használni, amelyet a boros erjedés előtt hevített elpárologtatás révén sűrítettek?

Válasz (a pápától augusztus 7-én megerősítve): Ad 1. Akkor, ha … a szeszt a szőlőtő gyümölcséből párolták le, és a hozzáadandó alkohol mennyiség azzal együtt, amelyet a szóban forgó bor természettől tartalmaz, ne haladja meg a 17 vagy 18 százalékos arányt, és a hozzávegyítés akkor történik, amikor a zajos erjedés, ahogy mondják, kezd kiforrni, semmi akadálya nincs, hogy ugyanezt a bort felhasználják a miseáldozatban.

Ad 2. Szabad, de csak akkor, ha az ilyen módon való elpárologtatás az alkoholos erjedést nem zárja ki, és maga az erjedés természetesen érhető el, és ténylegesen meg is történik.

3315­-3319: Az „Apostolicae curae et caritatis” kezdetű levél, 1896. szeptember 13.

[Az Anglikán Egyházban VI. Edward Szertartási Rendje 1559-től kezdve végleges érvényt szerzett az egyházi szentelések terén. Mivel a Római Egyház szertartási előírásait szántszándékkal részben eltörölte, különösen ami az eucharisztikus áldozatot illeti, eleve már a szándék, tenni azt, amit az Egyház tesz, gyanús volt; ehhez jönnek még a forma hiányosságai, hozzátéve azt, ami a Rendtartás papság-ellenes jellegét érinti. Mindezt figyelembe véve az anglikán szentelések a Római Kúriánál eleve érvénytelennek számítottak (l. III. Gyula pápa egy, 1554-ben, és IV. Pál pápa két, 1555-ben kelt levelét); az érvényességet védelmező könyveket tilalmi jegyzékre helyezték; az anglikán egyházi személyeket, ha visszatértek a Katolikus Egyházba, a szent rendekbe minden feltétel nélkül újból felszentelték.]

Az anglikán szentelések

{3315} Bármelyik szentség elvégzési és kiszolgáltatási cselekményében joggal különbséget tesznek szertartási rész és lényegi rész között, amelyeket anyagnak és formának (alakiságnak) szoktak nevezni. És mindenki tudja, hogy az Újszövetség szentségeinek, mint amelyek érzékelhető jelek, és a láthatatlan kegyelem eszközlői, egyrészt jelölniük kell azt a kegyelmet, amelyet eszközölnek, és eszközölniük kell, amelyet jelölnek (vö. az 1310, 1606. pontokkal). Ez a jelölés, bár az egész lényegi szertartásban, az anyagban és a formában ti., benne van, főképpen mégis a formára tartozik; minthogy az anyag önmagában nem meghatározott rész, amelyet amaz határoz meg. És ez az egyházi rend szentségében még nyilvánvalóbban megmutatkozik, amelynek anyaga a kiszolgáltatásánál, amennyiben ezen a helyen ez megfontolás tárgyává lesz: a kézrátétel; ez pedig semmi meghatározottságot önmaga által nem jelöl meg, és mind az egyes egyházi rendeknél mind a bérmálásnál is éppen úgy alkalmazzák.

{3316} Márpedig azok a szavak, amelyeket egészen a legutóbbi időkig az anglikánok minden különbség nélkül a papszentelés sajátos formájának tekintenek, mármint: „Fogadd a Szentlelket”, hát a legkevésbé sem jelölik meghatározóan a papság rendjét vagy annak kegyelmét és hatalmát, amely főképpen az Úr valódi teste és vére átváltoztatásának és felajánlásának a hatalma, abban az áldozatban, amely nem csupán csak megemlékezés a kereszten végbement áldozatra (vö. az 1753. ponttal). Ez a forma később ki lett ugyan bővítve ezekkel a szavakkal: „az áldozópapi hivatalra és munkára”; de ez inkább arról győz meg, hogy maguk az anglikánok látták: ama első forma csonka volt és alkalmatlan a tartalom kifejezésére. Maga a hozzátétel azonban, ha ugyan a forma szabályszerű jelentését hozzá tudta volna adni esetleg, csak később lett bevezetve, már egy század elmúltával az edwardiánus Szertartási Rend elfogadása után: amikor éppen ezért, miután kihalt a hierarchia, a felszentelési hatalom már semmi sem volt. …

{3317} Hasonlóképpen van a püspökszenteléssel. Mert a „Fogadd a Szentlelket” formulához nemcsak hogy később lettek hozzáfűzve „a püspöki hivatalra és munkára” szavak, hanem ezeket is, amint ezt rögtön elmondjuk, másképpen kell megítélni, mint a katolikus szertartásban. És semmit sem használ az ügynek az „Omnipotens Deus” praefáció segítségül hívó könyörgése: Mivel azon hasonlóképpen csorbát ejtettek azoknak a szavaknak az elhagyásával, amelyek kinyilvánítják a legfőbb papságot. Kétségtelenül semennyire sem tartozik ide annak a vizsgálata, vajon püspöknek lenni a papi mivolt kiegészítése-e, vagy attól különböző egyházi rend-e: avagy ha átugornak, amint mondják, egy fokozatot, s úgy adják fel, ti. egy olyan embernek, aki nem pap, vajon eléri-e hatását vagy sem. Ám maga a püspökség, kétségkívül, Krisztus rendelése szerint, a legigazibb módon tartozik az egyházi rend szentségéhez, és kiváló fokon papi mivolt; nem csoda, hogy a szent Atyák szóhasználata is és a mi szertartási szokásaink is a „legfőbb papság”, a „legfontosabb szent szolgálat” névvel illetik.
Ezért történik az, hogy mivel az egyházi rend szentségét és Krisztus igaz papi mivoltát az anglikán szertartási rendből teljesen kiszorították, sőt az ugyanolyan szertartás szerinti püspökszentelés semmi módon nem közli a papságot, ugyancsak semmilyen módon igazán és joggal nem közölhető a püspökség: és ez annál inkább így van, mivel ti. a püspökre tartozó elsőrendű hivatalos kötelességek között van az, hogy kiszolgáltatókat szenteljen a szent Eucharisztiának és az áldozatnak. …

Az anglikán Szertartási Rend helyes és teljes értékelésénél, azokon kívül, amelyeket egynémely részével kapcsolatban már észrevételeztek, igazából semmi sem ér annyit, mint ha helyesen értékelik, milyen körülmények közt alkották meg és hogyan lettek nyilvánosan bevezetve. Hosszú az egyes állomásokat követni és nem is szükséges: annak a kornak az emlékezete ugyanis elég ékesen beszéli el, milyen lelkülettel voltak a katolikus Egyház iránt a Szertartási Rend szerzői, kiket tudhattak pártfogójuknak az eltérő hitű pártokból, végül szándékaikat hová vezették vissza. Kétségkívül rendkívüli módon tudatában annak, milyen összefüggés áll fenn a hit és az istentisztelet között, a hívés törvénye és az istentiszteleti cselekmény törvénye között, a liturgiának a rendjét, látszólag ugyan azért, hogy ősi formáját helyreállítsák, az Újítók tévedéseihez igazodva sokféle módon eltorzították. Ezért az egész Szertartási Rendben nemcsak semmilyen nyílt említése nincs áldozatnak, átváltoztatásnak, papságnak és az átváltoztatás és áldozatfelajánlás hatalmának, hanem a tetejébe az ilyen dolgok összes nyomait, amelyek fennmaradtak a nem teljesen elvetett katolikus rítusú könyörgésekben, megszüntették és eltörölték szándékosan, amit feljebb már érintettünk.

Így önmagában nyilvánvaló a Szertartási Rend eredendő jellege és szellemisége, ahogyan ezt megemlítik. Így tehát miután már eredetéből származik a fogyatkozás, ha akkor a legkevésbé sem lehetett érvényes a szentelések gyakorlata, az idők folyamán a jövőben sem lehetett egyáltalán érvényes, minthogy olyan maradt, amilyen volt. És azok hiába ügyködtek, akik I. Károly idejétől fogva megkísérelték valamennyire az áldozatot és a papságot is beilleszteni, néhány kiegészítést téve azután a Szertartási Rendhez, és hasonlóan hiába tett erőfeszítéseket az anglikánoknak az a nem olyan nagy része, újabb időkben már egyesülten, amelyik úgy véli, lehet ezt a Szertartási Rendet józan és helyes értelmezés szerint is felfogni és leszármaztatni.
Azt mondjuk, meddőek voltak és most is meddőek az ilyen kísérletek: és még azt is erről a dologról, hogy még ha azok a szavak az anglikán Szertartási Rendben, ahogyan azt most találjuk, adnak is okot a kétféle értelmezésre, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert abban a szertartásban, amely újítást szenvedett előbb, amint láttuk, amelyben kétségtelenül tagadják vagy meghamisítják az Egyházi rend szentségét, és amelyben az átváltoztatás és az áldozat bármely fogalmát elutasítják, már a legkevésbé sem áll helyt: „Fogadd a Szentlelket”, mert a Lélek az emberi lélekbe van öntve, természetesen a szentségi kegyelem kíséretében: és a legkevésbé sem helytállóak ezek a szavak: „az áldozópapi hivatalra és munkára” vagy „a püspökére” és hasonlók; ezek csak megmaradnak elnevezésnek, anélkül a tartalom nélkül, amelyet Krisztus alapított.

{3318} A formának ezzel a legbenső hiányosságával össze van kötve a szándék hiányossága, amely egyenlő súllyal szükségszerű követelménye annak, hogy a szentség létrejöjjön. A föltett szándékról, mint amely önmagában valami belső dolog, az Egyház nem ítél: ámde amennyiben kifelé elárulja magát, már kell róla ítéletet mondani. Márpedig amikor valaki a szentség elvégzése és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazta az előírt anyagot és formát, magától értődik, ez a tény önmagában annak számít, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, valódi szentség még az is, amelyben eretnek vagy nem-megkeresztelt ember szolgálata révén részesül valaki, csak katolikus szertartási rend szerint szolgáltassák ki. Ellenkezőleg, ha a szertartási rendet megváltoztatják, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy más, az Egyháztól nem elfogadott rendet vezessenek be, és hogy azt elutasítsák, amit tesz az Egyház, és ami Krisztus rendelése folytán a szentség természetéhez tartozik, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak a szentséghez szükséges szándék hiányzik, hanem ezen túl a szentséggel szemben álló és ellenkező szándékról van szó.

{3319} … (A Szent Offícium tanácsadói) egyként egyetértettek, hogy a beterjesztett ügyet az Apostoli Szék már régóta teljes mértékben ismeri és felmérte. …
(De jónak véltük) ha ugyanerről a dologról tekintélyünk súlyával ismét nyilatkozunk. … Tehát (pápa elődeink rendeleteit) megerősítve és mintegy megújítva, tekintélyünk súlyával, saját indíttatásra, biztos tudás birtokában kihirdetjük és nyilatkozzuk, hogy az anglikán szertartási rend szerint végbement szentelések teljesen érvénytelenek, azok is voltak, és mindenképpen semmisek.

3320-­3321: A „Fidentem piumque” kezdetű körlevél, 1896. szeptember 20.

A Boldogságos Szűz Mária, a kegyelmek közvetítője

{3320} A legnagyobb bizonyossággal a tökéletes Kiengesztelő címe és szerepe senki másra nem illik, mint Krisztusra, mint aki egyedül, egy személyben emberként és Istenként helyezte vissza az emberi nemet a legfőbb Atyának a kegyelmébe: „egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus…” (1Tim 2,5)
Viszont ha „semmi sem tiltja”, ahogyan az Angyali Doktor tanítja, „hogy más személyeket is bizonyos szempont szerint közvetítőknek mondjunk Isten és az emberek között, amint ti. közreműködnek az embernek az Istennel való egyesülésénél, az elosztás és a szolgálattétel síkján”, amilyenek az égi Angyalok és szentek, a próféták és mindkét Szövetség papjai, minden bizonnyal ennek a dicsőségnek a fénye a fölséges Szüzet hatványozottabban illeti meg.

{3321} Ugyanis egyetlen olyan személyre sem gondolhatunk, aki az embereknek az Istennel való összebékítésében ugyanannyit fáradozott volna valaha is, vagy valamikor is fáradoznék, mint ő. Mert az a valóság, hogy ő hozta el a Megváltót az örök kárhozatba rohanó embereknek, már akkor tudniillik, amikor a békeszerző titok hírét, amelyet az Angyal hozott a földre, csodálandó beleegyezéssel fogadta „az egész emberi természet képviselőjeként” (Aquinói Szent Tamás); ő az, akitől született Jézus (vö. Mt 1,16), ti. ő annak igazi anyja, és ezen okból méltó és igen szívesen fogadott közvetítő a Közvetítőhöz.

3323: A Szent Offícium válasza, 1897. március 17.

[Kiegészítésül közöljük XII. Pius 1949. szeptember 29-i Allokúcióját (felszólalás) a Katolikus Orvosok IV. Nemzetközi Kongresszusához, amelyben a fenti döntés érvei és következményei bőségesebb kifejtést kapnak:

„1. Ennek a mesterséges megtermékenyítésnek a gyakorlata, azóta, hogy az emberről van szó, nem vizsgálható sem kizárólag, sem elvileg biológiai és orvosi szempontból úgy, hogy figyelmen kívül maradnának az erkölcs és a jog szempontjai.

2. A házasságon kívüli mesterséges megtermékenyítés – mint erkölcstelen – elítélendő minden fenntartás nélkül.
A természeti törvény és a pozitív isteni törvény ténylegesen olyan, hogy egy új élet nemzése csak a házasság gyümölcse lehet. Egyedül a házasság védi meg a házastársak méltóságát (– jelen esetben elvileg az asszonyét –) és személyes javait. Önmagában gondoskodik a gyermek javáról és neveléséről.
Következésképpen semmilyen véleménykülönbség nem lehetséges a házasságon kívüli mesterséges megtermékenyítés elítélésével kapcsolatban a katolikusok között. Valójában törvénytelen volna az ilyen helyzetben született gyermek.

3. A házasságon belüli mesterséges megtermékenyítés azonban, amelyet egy harmadik személy hatékony eleme hoz létre, hasonlóan erkölcstelen, és mint ilyen, kárhoztatandó.
Egyedül a házastársaknak van kölcsönös joga testük felett, új élet nemzésére – kizárólagos, átruházhatatlan, elidegeníthetetlen joga. Ennek így kell lennie a gyermekre való tekintettel is. Mindenkire, aki életet ad egy kis lénynek, e kapcsolat alapján a természet az életben tartás és nevelés feladatát szabja ki. De a törvényes házastárs és a gyermek között, aki egy harmadik hatékony elemének a gyümölcse, (– ha bele is egyezett a házastárs –), semmilyen származási kapcsolat nincsen, sem pedig a házastársi nemzésnek az erkölcsi vagy jogi köteléke.

4. Ami a házasságon belüli mesterséges megtermékenyítés megengedhetőségét illeti, legyen elég Nekünk jelenleg emlékezetbe idézni a természetjognak ezeket az alapelveit: azon egyszerű tény, hogy az áhított eredmény, melyet ilyen úton érnek el, nem igazolja magának az eszköznek a használatát; sem a magában véve nagyon legitim vágy a házastársakban aziránt, hogy gyermekük legyen, nem elégséges bizonyíték arra, hogy törvényesen fordultak a mesterséges megtermékenyítéshez, amely ezt a vágyat valóra váltja.
Tévedés azt gondolni, hogy a lehetőség ennek az eszköznek az igénybevételére érvényessé teheti a házasságát olyan személyeknek, akik az impotencia akadálya miatt alkalmatlanok a házasságkötésre. – Másrészről felesleges vizsgálni azt, hogy a hatékony elem soha nem biztosítható természetellenes tevékenységgel.
Bár a priori nem zárhatók ki új módszerek, pusztán újdonságuk folytán, mégis, ami a mesterséges megtermékenyítést illeti, nemcsak a végtelenül nagy tartózkodás a helyénvaló, de feltétlenül félre kell tenni. – Így megnyilatkozva nem kell szükségképpen tiltani bizonyos mesterséges eszközök használatát, amelyeknek a rendeltetése egyedül akár az, hogy megkönnyítse a természetes aktust, akár az, hogy elérhetővé tegye a természetes aktus normális beteljesedésének a végét.”]

A mesterséges megtermékenyítés

{3323} Kérdés: Vajon alkalmazható-e az asszony mesterséges megtermékenyítése?

Válasz (a Pápától megerősítve március 26-án): Nincs megengedve.

3325­-3331: A „Divinum illud munus” kezdetű körlevél, 1897. május 9.

[Ez a levél kifejezetten és célzottan a Szentléleknek a megigazult ember lelkében való jelenlétéről és erejéről tárgyal.]

A Szentháromság

{3325} A veszély: tévedés a Szentháromságot illetően – abból adódik, hogy a hitben vagy az istentiszteleti formákban a Személyeket egymás között összezavarják, vagy a bennük lévő egyetlen természetet szétválasztják;… Ezért elődünk, XII. Ince kereken nemet mondott azoknak, akik az Atyának bizonyos saját ünnepeket követeltek. Hogy ha a Megtestesült Ige egyes misztériumait meghatározott ünnepnapokon megünnepeljük, mégsem az Igét ünnepeljük meg valamilyen saját ünneppel csak az isteni természete szerint: és éppen a pünkösdi ünnepeket sem azért vezették be ősidőktől fogva, hogy a Szentlelket egyszerűen csak önmagában véve tiszteljük, hanem hogy lélekben újra átéljük az ő eljövetelét vagyis külső küldetését. Mindezeket bölcs határozat erősítette meg, nehogy esetleg valaki a Személyek megkülönböztetéséből az isteni lényegben való különböztetés hibájába essék. Sőt, az Egyház, hogy fiainak hitét sértetlenül őrizze meg, elrendelte a legszentebb Háromság ünnepét; XXII. János 1331-ben azután előírta, hogy azt mindenütt meg kell tartani. … És sok minden megerősíti ezt a dolgot. A vallásos tisztelet ugyanis, amelyet a szent égi lakóknak és az angyaloknak, amelyet a Szűz Istenszülőnek, amelyet Krisztusnak megadunk, az végül is magára a Szentháromságra háramlik vissza és benne nyugszik el.

{3326} Az Egyház az istenségnek azokat a tetteit, amelyekben az erő domborodik ki, nagyon alkalmasan az Atyának szokta tulajdonítani, míg azokat, amelyekben a bölcsesség domborodik ki, a Fiúnak, azokat pedig, amelyekben a szeretet tűnik ki, a Szentléleknek. Nem mintha az isteni Személyek összes tökéletességei, és a kifelé ható cselekedeteik közösek nem lennének; ugyanis „a Háromság művei osztatlanok, amint a Háromság lényege is osztatlan” (Ágoston), mivel, amint a három isteni Személy „elválaszthatatlan, ugyanígy elválaszthatatlanul működnek” (Ágoston): való igaz, hogy bizonyos egyezés és összefüggés alapján, amely maguk a cselekedetek és a Személyek sajátosságai között van, amazokat inkább az egyiknek, mint a másik kettőnek ítélik oda, vagy, ahogy mondják, tulajdonítják: „Amint a teremtményekben található nyom vagy képmás hasonlóságát használjuk fel az isteni Személyek megmutatására, ugyanígy a lényegi tulajdonságokat is; és a Személyeknek ezt a lényegi tulajdonságok segítségével való bemutatását tulajdonításnak mondják” (Aquinói Szent Tamás). Ilyen módon az Atya, aki az „egész Istenség kezdete” (Ágoston), egyben létesítő oka a dolgok egyetemességének és az Ige Megtestesülésének és a lelkek megszentelődésének, „belőle van minden”: belőle vagyis az Atya miatt. A Fiú pedig, az Isten Igéje és Képmása, ő a minta-ok, amelynek a képe alapján az összes dolgok a külső megjelenést és a szépséget, a rendet és az összhangot utánozzák; aki nekünk az út, az igazság, az élet, ő szerzi az emberek az Istennel való kiengesztelődést, „általa van minden”: általa, vagyis a Fiú miatt. A Szentlélek pedig egyszersmind az összes dolgok végső oka, azért, mivel miként célja elérésében az akarat és messze minden megnyugszik, nem másképpen ő, aki az isteni jóság és maga az Atya és a Fiú egymás közötti szeretete, az emberek üdvösségére nézve döntő, ama titkos tetteket bevégzi és tökéletessé teszi, „benne van minden”: őbenne, vagyis a Szentlélek miatt.

A Szentlélek viszonyulása a Megtestesült Igéhez

{3327}Kétségtelenül az Isten kifelé való tettei között a Megtestesült Igének az a misztériuma tűnik ki rendkívüli módon, amelyből az isteni tökéletességeknek úgy kisugárzik a fénye, hogy azon fölül bármit is még gondolni sem lehet. … Tehát ezt az oly nagy tettet, bár az egész Háromságé volt, mégis mintegy sajátjaként a Szentléleknek tulajdonítjuk: úgy, ahogyan a Szűzről az evangéliumok megemlítik: „méhében fogant a Szentlélektől”, és: „a Szentlélektől foganta gyermekét” (Mt 1,18 és 20). … De az Isteni Lélek munkájának nem csupán Krisztus fogantatása lett a hatása, hanem Krisztus lelkének a megszentelődése is, amelyet a szent könyvek felkenésnek neveznek (vö. ApCsel 10,38): sőt, minden cselekedetét „a Lélek jelenlétében vitte végbe” (Nagy Szent Basziliosz) és főképpen önmaga feláldozását: „A Szentlélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek” (Zsid 9,14). Ezeket aki mérlegelte, az semmit sem fog csodálkozni, hogy a kegyes Lélek összes karizmái bőven ömöltek Krisztus lelkébe. …
Tehát a Szentléleknek a látható megjelenése is Krisztus fölött, belső ereje is az ő lelkében előre jelezte ugyanennek a Léleknek a kettős küldetését, azt ti., amely nyilvánvaló az Egyházban, és azt, amelyet az igazak lelkében titkos befolyása révén gyakorol.

A Szentlélek mint az Egyház lelke

{3328} Az Egyház, amely már megfogant, s mintegy a kereszten alvó második Ádám oldalából magából keletkezett, rendkívüli módon a Pünkösd, a sok összesereglő által ünnepelt napján lépett először az emberek nyilvánossága elé. És ezen a napon kezdte a Szentlélek osztani jótéteményeit Krisztus misztikus Testében. … Így egészen bekövetkezett az, amit Krisztus az apostolainak utoljára még megígért, hogy elküldi a Szentlelket, aki az ő sugalmazására áthagyományozott tanítást maga teljesíti be, és valamilyen módon lepecsételi (bevégzi) mint hitletéteményt: „…Mikor azonban eljön az igazság Lelke, rávezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13). … ebben az igazságban részesíti és ezt adja bőkezűen az Egyháznak, jelenvalóságának teljes segítségével gondoskodva róla, hogy az soha semmilyen tévedésnek ne legyen kiszolgáltatva, és hogy az isteni tanítás sarjadékait napról-napra bőségesebben táplálhassa és gyümölcstermővé tehesse a népek üdvösségére. És mivel a népek üdvössége … azt követeli, hogy az Egyház feladatát időbeli folyamatosságban érvényesítse, ezért bőven van örökös élet és erő a Szentlélektől, amely az Egyházat sértetlenül megőrzi és növeli (vö. Jn 16,16 sk.). Mert ő iktatja be a püspököket, akiknek a szolgálatából nemcsak fiak születnek, hanem atyák is, a papok ti., az Egyház irányítására és nevelésére… Mindketten pedig, a püspökök és a papok, a Lélek rendkívüli ajándékaképpen azzal rendelkeznek, hogy hatalmuk szerint bűnöket törölnek el (vö. Jn 20,22 sk.). Tovább menve, hogy az Egyház egészen isteni mű, arról semmi más érv hatására nem bizonyosodunk meg világosabban, mint hogy a karizmáknak, amelyek mindenfelől ragyogással és dicsőséggel díszítik az Egyházat, igenis a Szentlélek a szerzője és az adományozója. És elég azt állítanunk, hogy bár Krisztus az Egyház Feje, a Lelke azonban a Szentlélek: „ami a testünkben a lélek, az a Szentlélek Krisztus Testében, amely az Egyház” (Ágoston).

A Szentlélek bennlakása az igazakban

{3329} Bizonyos, hogy azokban az igaz emberekben is, akik Krisztus előtt voltak, a Szentlélek a kegyelem által lakást vett, amint ezt megtudtuk az írásokból a prófétákról, Zakariásról, Keresztelő Jánosról, Simeonról és Annáról; amint hogy Pünkösdkor nem úgy adta oda magát a Szentlélek, „hogy akkor kezdett volna először benne lakni a Szentekben, hanem hogy bővebben áradjon ki, halmozva ajándékait, nem akkor kezdett működni; és azért nem új tettnek számít, csak mert bőkezűségben gazdagabb” (Nagy Szent I. Leó). Valóban, ha ők is Isten fiai közé számláltattak, állapotukat tekintve mégis éppen olyanok voltak, mint a szolgák, mivel a fiú sem „különbözik semmivel a szolgától”, ameddig „gyámok és gondviselők felügyelete alatt áll” (Gal 4,1 sk.): és még amellett, hogy a megigazultság bennük csakis az eljövendő Krisztus érdemeire való tekintettel volt meg, a Szentlélek Krisztus után való közlése sokkal bőségesebb, csaknem úgy, ahogy a megkötött ügylet ára legyőzi a foglalót, és a hogy a valóság messze felülmúlja a képzeletet. …

{3330} Az újjászületésnek és az újjálevésnek a kezdetei az ember számára a keresztség által vannak adva; ebben a szentségben … jut be először a Szentlélek a lélekbe, és azt önmagához hasonlóvá teszi. „Ami pedig a Lélekből születik, az lélek” (Jn 3,6). És még bőségesebben a szent bérmálás által adja ugyanez a Lélek önmagát ajándékul a keresztény élet állhatatosságának és erejének a megszilárdítására. … A Szentlélek nemcsak elhozza nekünk az isteni ajándékokat, de ugyanazoknak a szerzője is, és egyszersmind ő a legfőbb ajándék; ő az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetéből származik, ezért joggal tartjuk és nevezzük a „fölséges Isten ajándékának”. Minél nyilvánvalóbbá válik ennek az ajándéknak a természete és ereje, újra el kell mondani azokat a magyarázatokat, amelyeket az isteni Iratok tanítása alapján a szent tanítók kifejtettek, hogy Isten nyilvánvalóan jelen van az összes dolgokban, éspedig bennük van „ereje szerint, amennyiben minden alá van vetve az ő hatalmának; jelenléte szerint, amennyiben minden csupasz és nyitott az ő szemei előtt; lényege szerint, amennyiben mindenben jelen van, mint létezésük oka” (Aquinói Szent Tamás). Ámde az emberben Isten nemcsak úgy van mint a dolgokban, hanem az ember annál sokkal jobban megismeri őt és szereti; minthogy akár csak a természet útmutatása szerint a jót magunktól szeretjük, vágyunk rá, megszerezzük. Ezen kívül Isten a kegyelem által lefoglalja az igaz lelket, helyet foglal benne mint egy templomban, egészen benső és a maga nemében egyedüli módon; ebből az a szeretetkapcsolat is következik, amellyel a lélek a legszorosabb szálakkal kötődik Istenhez, jobban, mint ahogy a legjobb akaratú szeretett baráthoz lehet, és Isten társaságát teljesen és gyönyörűséggel élvezi.

{3331} Ez a csodálatos összeköttetés, amelyet nevén nevezve bentlakásnak mondanak, csak körülményeiben vagy minőségében tér el attól, amellyel Isten az égi lakókat boldogítóan átöleli, s noha a legigazibb módon létrejön az egész Háromság jelenléte isteni működése révén: „hozzá megyünk, és szállást veszünk benne” (Jn 14,23), mégis a Szentlélekről hirdetjük ezt, mintegy az ő sajátjaként. Mert hát az isteni hatalomnak is, bölcsességnek is még a gonosz emberben is feltűnnek a nyomai; a szeretetnek, amely mintegy a saját ismertető jele a Léleknek, senki más nem lehet a részese, csakis az igaz ember.

3333­-3335: A Szent Offícium válaszai, 1898. március 30.

A keresztséghez megkívánt hit és szándék

{3333} Kérdés: Vajon a misszionárius kiszolgáltathatja-e a keresztséget a halál órájában egy felnőtt mohamedánnak, akiről feltételezhető, hogy tévedéseiben jóhiszemű: a következő feltételekkel
1. Ha még teljesen oda tud figyelni, csak a bánatra és a teljes bizalomra kell őt buzdítani, és egyáltalán nem kell beszélni hittitkainkról, abbeli félelemben, hogy ezeket nem akarja majd elhinni.

{3334} 2. Bármilyen figyelmet tanúsít, semmit sem kell neki mondani, minthogy egyrészt feltételezhető, nem hiányzik a bánata, másrészt pedig nem okos dolog a hittitkainkról beszélni vele.

{3335} 3. Ha már elvesztette az eszméletét, teljességgel semmit sem kell mondani neki.

Válasz (a Pápától megerősítve április 1-jén): Ad 1. és 2. Nemleges, azaz ilyen helyzetű mohamedánoknak nem szabad … akár feltétel nélkül, akár feltételesen kiszolgáltatni a keresztséget; és legyenek figyelemmel a Szent Offícium rendeleteire a quebeci püspökhöz, 1703. január 25-i és május 10-i kelettel, és a Szent Offícium eligazítására a Tche-Kiang-i apostoli vikáriushoz, 1860. augusztus 1-jei kelettel (l. a 238 sk., 2835 sk. pontokat).

Ad 3. A haldokló és érzékeik használatával már nem rendelkező mohamedánokkal kapcsolatban azt a választ kell adni, ami a Szent Offícium rendeletében áll, 1850. szeptember 18-i kelettel, a perthi püspöknek; azaz: „Ha előtte jelét adták, hogy meg akarnak keresztelkedni, vagy jelenlegi állapotukban akár intéssel, akár más módon ugyanazt a felkészültséget mutatják, feltételesen megkeresztelhetők, amennyiben a misszionárius, áttekintve az összes dologi körülményeket, okosan mégis így határozott.”

3336­-3338: A Szent Offícium válasza a sinaloai (Mexikó) püspöknek, 1898. május 4.

A magzat extrakciójának a módszerei

{3336} Kérdés: 1. Megengedett lesz-e a szülés siettetése, ahányszor az asszony szűk medencéje miatt lehetetlenné válnék a magzat kijutása a maga természetes idejében?

{3337} 2. És ha az asszony szűk volta olyan, hogy még az idő előtti szülés sem számítható lehetségesnek, szabad lesz-e vetélést előidézni vagy a maga idején császármetszést végrehajtani?

{3338} 3. Megengedett-e a laparotomia (hasmetszés), amikor méhen kívüli terhességről van szó, vagyis nem a szokott helyen fogant magzatról?

Válasz (a Pápától megerősítve május 6-án): Ad 1. A szülés siettetése önmagában nem tilos, ha jogos okokból hajtják végre és abban az időben és olyan módszerekkel, amelyek alkalmazásakor rendes körülmények között tekintettel vannak az anya és a magzat életére.

Ad 2. Az első részt illetően: nemleges, a vetélés tiltott voltáról kiadott, 1895. július 24-én, szerdán kelt rendelet értelmében. – Ami pedig a második részt illeti: semmi sem áll útjában annak, hogy az asszonyt, akiről szó van, a maga idejében császármetszésnek vessék alá.

Ad 3. Ha a szükség arra kényszerít, meg van engedve a hasmetszés, hogy eltávolítsák az anya öléből a nem a szokott helyen fogant magzatokat, csak a magzat és az anya életére, amennyire lehetséges, komolyan és alkalmas módszerekkel vigyázzanak.

3339: A „Caritatis studium” kezdetű körlevél Skócia püspökeinek, 1898. július 25.

[Ebben a levélben a pápa az Egyháznak, mint a lelki javak közvetítőjének egészen rövid apológiáját nyújtja; nagyon fájlalja, hogy azok közül a legértékesebbet, ti. az eucharisztikus áldozatot Skócia hitújítói elvetették. Ebből az alkalomból megcáfolja a hitújítók vélekedését a keresztáldozatra való merő emlékezésről.]

A keresztáldozat és a miseáldozat azonossága

{3339} Szoros összeköttetést … tartalmaz maga az áldozat ereje és a vallás természete. … Eltávolítva hát az áldozatokat, semmiféle vallás nem lehet meg és nem is gondolható el. Az evangélium törvénye nem alacsonyabbrendű az ősi Törvénynél; sőt, sokkal kiválóbb, mivel halmozottan teljesítette, amit amaz elkezdett. Tehát már az Ószövetségben szokásos áldozatok előre jelezték a Kereszten megtörtént áldozatot, sokkal előbb, mint Krisztus megszületett: mennybemenetele után ugyanezt az áldozatot az eucharisztikus áldozat folytatja. Tehát igen nagyon tévednek, akik az utóbbit azért vetik el, mintha az áldozat igazságát és erejét csökkentené, amit Krisztus a keresztre feszítve tett; „egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak bűnét elvegye” (Zsid 9,28).
Egészen tökéletes és bevégzett engesztelés volt ez a halandók javára; és semmi módon sem egy másik, hanem ez maga van benne az eucharisztikus áldozatban. Mivel pedig a vallást minden időben áldozati szertartásnak kellett kísérnie, a Megváltó legistenibb intézkedése volt, hogy az áldozat, amelyet egyszer a kereszten beteljesített, folytonossá és örökössé váljék. Ennek a folyamatosságnak az indoka pedig a legszentebb Oltáriszentségben van, amely nem üres hasonlóságot vagy csak az emlékezetét idézi fel az annyira nagy dolognak, hanem a valóságát magát hozza elénk, bár egy másféle külszín alatt, és ezért ennek az áldozatnak a hatékonysága akár a kieszközlésben, akár az engesztelésben egészen Krisztus halálából ered.

3340­-3346: A „Testem benevolentiae” kezdetű levél a baltimorei érseknek, 1899. január 22.

Tévedés a dogmák hozzáigazításáról a jelenkori felfogáshoz

{3340} Az új vélkedéseknek tehát, amelyekről beszéltünk, körülbelül ez képezi az alapját: hogy minél könnyebben a katolikus bölcsességre lehessen áttéríteni azokat, akik másként gondolkoznak, az Egyháznak valamivel közelebb kellene lépnie a felnőtt század ízléséhez, és enyhítve az ősi szigorúságot, a népek újonnan bevezetett nézeteinek és belátásainak kedveznie kellene. Sokan úgy vélekednek, hogy ez nemcsak az életmódra, hanem a hitletéteményt tartalmazó tanításokra is értendő. Erősen állítják, hogy alkalmas dolog ugyanis az ellenkező véleményűek akaratának megnyerésére, ha a tanítás bizonyos, mintegy kisebb jelentőségű részleteit elmellőzik, vagy annyira enyhítik, hogy ne tartsák meg ugyanazt az értelmet, amelyet állhatatosan tartott az Egyház. – Hogy azután ez … mennyire helytelen szándékkal van kigondolva, nem igényel hosszú beszédet; ha csak az Egyház által közölt tanítás tartalmára és eredetére pillantunk is vissza. Ehhez a dologhoz lásd a Vatikáni Zsinat tanítását: „Ugyanis a hit tanítása sem … eltérni” (l. a 3020. pontot). …

{3341} Az összes elmúlt korok története pedig a tanú arra, hogy ez az Apostoli Szék, amelyre nemcsak a tanítói feladat, hanem az egész Egyház legfelsőbb vezetése is ki van szabva, bizony állhatatos maradt „ugyanazon dogma mellett, ugyanabban a felfogásban és ugyanabban az értelmezésben” (l. a 3020. pontot); ám a gyakorlati életet mindig olyan mértékre szokta szorítani, hogy, az isteni jog sértetlensége mellett, az annyira különböző népeknek – amelyeket felölel – szokásait és szabályait sohasem vette semmibe. Ha ezt kívánja a lelkek üdvössége, ki kételkedik, hogy most is ezt akarja megtenni?

Mégis ezt nem a magánemberek megítélése szerint kell meghatározni; őket a helyes ügy látszata könnyen félrevezeti; hanem az Egyház ítéletére van szükség. …

{3342} A külső Tanítóhivatalt azok, akik a keresztény tökéletesség elérésére akarnak törekedni, egészen elvetik mint feleslegeset, sőt ráadásul mint kevéssé hasznosat; azt mondják, most a Szentlélek több és gazdagabb karizmákat önt a hívők lelkébe, mint az elmúlt időkben és őket bárki közbejötte nélkül valamilyen titkos ösztönzéssel tanítja és hat rájuk. …

A természetfölötti és a passzív erények megvetése

{3343} A Szentlélek segítségére mindenképpen szükség van, főképpen az erények ápolása terén; valóban, akik hajlamosak az új dolgokat hajhászni, a természetes erényeket mód felett kihangsúlyozzák, mintha ezek alkalmasabbak lennének megfelelni a jelen kor erkölcseinek és szükségleteinek, és ezekkel felszerelve lenni jobb, mert az embert a cselekvésre felkészültebbé és serényebbé teszik. – Nehéz ugyan megérteni, hogy azok, akiket keresztény bölcsesség tölt el, képesek a természetes erényeket a természetfölöttiek elé helyezni, és azoknak nagyobb hatékonyságot és termékenységet tulajdonítani. …

{3344} Ezzel a természetes erényekről alkotott véleménnyel nagyon összefügg egy másik, amely a keresztény erényeket összességükben elosztja kétfelé, mintegy két nembe, passzívakra, ahogy mondják és aktívakra; és hozzáteszik, amazok az elmúlt korokhoz illettek jobban, ezek a jelen korral inkább összhangban vannak. … De csak az határozza meg a keresztény erényeket úgy, hogy az egyik és a másik korhoz másként alkalmazkodnak, aki nem emlékszik az apostol szavaira: „Akiket eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra” (Róm 8,29). Minden szentség mestere és mintája Krisztus; szükséges, hogy mindahányan, akik vágynak a szentek lakhelyére kerülni, az ő szabályzatához alkalmazkodjanak. Márpedig, Krisztus nem változik a századok előrehaladtával, hanem ugyanaz tegnap és ma és mindörökké (vö. Zsid 13,8). Tehát az összes korok embereire vonatkozik az a mondat: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29); és minden időben Krisztus úgy mutatkozik, mint aki engedelmeskedett mindhalálig (vö. Fil 2,8); és bármely korban érvényes az apostol gondolata: „Akik … Krisztushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket bűneikkel és kívánságaikkal” (Gal 5,24). …

{3345} Az evangéliumi erényeknek ebből a mintegy megvetéséből, amelyeket helytelenül passzívnak neveznek, könnyen következik, hogy a szerzetesi élet megvetése is lassanként behatol a lelkekbe. És hogy ez az új vélekedések védelmezőinél egy közös vonás, ezt néhány véleményük alapján következtetjük, mégpedig a szerzetesrendek ünnepélyesen kinyilvánított fogadalmaira vonatkozóan. Azt mondják ugyanis, hogy azok korunk szellemével a legnagyobb mértékben ellentétben vannak, mint amelyek az emberi szabadságot bizonyos határok közé szorítják; és a beteg lelkekhez inkább illenek, mint az erősekhez; és nincs nagy erejük a keresztény tökéletesedés és az emberi társulás javára, sőt inkább mindkét dolognak akadályául szolgálnak és hátrányára vannak. …

{3346} Ezekből a dolgokból tehát, amelyeket eleddig tárgyaltunk, nyilvánvaló, … hogy nem tudjuk azokat a véleményeket elfogadni, amelyeket összességében néhányan az „amerikanizmus” címmel jelölnek meg.

Reklámok