FJ 600->

VII. egyetemes zsinat II. Niceai Zsinat, 787. szeptember 24. – október 23.

[Iréné császárné ügybuzgalma következtében a képrombolás, amelyet a Bizánci Birodalomban már III. Leó császár felszított 726-ban, most egy időre visszaszorult, és az Egyház tanítását a szentképekről ez a zsinat ünnepélyesen kinyilvánította.]

600-603: VII. Ülés, 787. október 13.

[A tanításbeli tételt, amelyet ezen a VII. ülésszakon szerkesztettek meg, a VIII. ülésszakon hirdették ki ünnepélyesen, október 23-án.]

Dogmatikai határozat a szentképekről

{600} Csatlakozván mintegy a királyi ösvényhez, és követve szent Atyáink Istentől sugalmazott tanítását és a katolikus Egyház hagyományát (mert tudjuk, hogy ez a Szentléleké, aki az Egyházban lakozik): teljes bizonysággal és gondossággal határozatot hozunk, hogy amiként a becses és életadó kereszt alakzatát, úgy a tiszteletreméltó és szent képmásokat is, akár színes mozaikból vannak ezek, akár más alkalmas anyagból, el kell helyezni Isten szent egyházi épületeiben, a szent edényeken és ruhákon, a falakon és a táblaképeken, a házakban és az utakon: éspedig a mi Urunk és Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus, valamint szeplőtelen Úrnőnk, a szent Istenszülő, és a tiszteletreméltó angyalok, és az összes szent és kegyes férfiak képmását.

{601} Minél gyakrabban láthatók ugyanis ezek a megformált képek, azok, akik ezeket szemlélik, annál könnyedebben emelkednek fel azok előképeinek emlékezetéhez és óhajtásához, hogy megcsókolják és tiszteletteljes hódolattal illessék ezeket, de nem azért, hogy valódi imádásban részesítsék, amely hitünk szerint való és amely egyedül az isteni természetet illeti meg; amint a becses és életadó kereszt ábrázolásának, úgy ezeknek a képeknek és a szent evangéliumos könyveknek és egyéb szent emlékeknek felajánlott füstölés és fénygyújtás az előkép tiszteletének kifejezésére szolgál, amiként őseinknél is kegyes szokás volt. A képnek adott tisztelet ugyanis az előképre száll át; és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóságának hódol.

{602} [Igazolás] Így nyeri el ugyanis erejét szent Atyáink tanítása, azaz a szent katolikus Egyház hagyománya, amely a földkerekség egyik végétől a másikig elfogadta az evangéliumot. Így követjük Pált, aki Krisztusban szólott [vö. 2Kor 2,17], és minden isteni apostoli gyülekezetet és atyai szentséget kifejtünk, megtartván a hagyományokat [2Tesz 2,15], amelyeket elfogadtunk. Így győzelmi himnuszokat énekelünk az Egyháznak a próféta módján: „Örvendezzél nagyon, Sion leánya, hirdess igét, Jeruzsálem leánya! Gyönyörködjél és örvendj egész szívedből. Elvette az Úr tőled az ellenfeleidtől eredő igazságtalanságokat: kimentett téged ellenségeid kezéből. Az Úr a király a te körödben: ezentúl nem fogsz rosszat látni” (Szof 3,14 skk; LXX), és békesség lesz rajtad örök időkre.

{603} [Záradék] Azokat tehát, akik merészelnek másképpen vélekedni vagy tanítani, vagy a bűnös eretnekek módjára az egyházi hagyományokat elutasítani és bármilyen újdonságot kigondolni, vagy valamit elvetni ezekből, amelyek az Egyházra vannak rábízva, akár az evangéliumot, akár a kereszt ábrázolatát, akár egy festett képet, akár egy vértanú szent ereklyéit; vagy gonoszul és ravaszul kigondolni, hogyan forgassanak ki valamit a katolikus Egyház törvényes hagyományaiból; vagy pedig mint közönséges dolgokat használni a szent edényeket vagy a tiszteletet érdemlő kolostorokat – ha ugyan püspökök vagy klerikusok, őket letenni parancsoljuk; a szerzeteseket vagy a laikusokat pedig a közösségtől elválasztani.

604-609: VIII. Ülés, 787. okt. 23.

Az egyházi rendre való kiválasztás

{604} 3. Kánon. Püspöknek vagy papnak vagy diakónusnak minden olyan kiválasztása, amelyet fejedelmek eszközölnek, érvénytelen maradjon a szabály szerint, amely azt mondja: Ha valamelyik püspök a világi hatalmasságokat felhasználva, általuk nyeri el egyházmegyéjét, tegyék le, és közösítsenek ki mindenkit, aki vele közösséget vállal. Szükséges ugyanis, hogy akit püspökké akarnak előléptetni, azt püspökök válasszák meg, amiként a szent Atyák, akik Niceában egybegyűltek, szabályban határozták meg, amely azt mondja ki: Leginkább az illik, hogy egy püspöknek mindazon püspökök adják meg rendeltetését, akik a provinciában vannak. Ha azonban ez nehéz lenne, akár egy keletkező kényszerhelyzet, akár a hosszú út miatt, mégis hármójuknak mindenképpen ugyanoda kell összejönniük, miközben a többiek levélben értenek egyet, s akkor történjék meg a kézrátétel. A történtek megerősítése pedig, minden egyes provinciában, az érsek hatáskörébe tartozik.

A képek; Krisztus embersége; az egyházi hagyomány

{605} Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk …
{606} Ha valaki nem vallja azt, hogy Krisztus, a mi Istenünk embersége szerint körül van határolva, legyen kiközösítve.
{607} Ha valaki az evangéliumi történeteket úgy, ahogyan képekben elő van adva, nem fogadja el, legyen kiközösítve.
{608} Ha valaki nem üdvözli azokat [ti. a képeket], bár az Úrnak és az ő szentjeinek vannak szentelve, legyen kiközösítve.
{609} Ha valaki minden egyházi hagyományt, akár írottat, akár íratlant elvet, legyen kiközösítve.

610-611: A „Si tamen licet” kezdetű levél Hispánia püspökeinek, 793-794 között

Az adopcianizmus tévedése

{610} A hűtlenségre okot adó anyagot, amit hamis érveléssel soroltak fel Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának test szerinti örökbefogadásáról, a többi ilyenekkel együtt el kell vetni. Ott szabálytalan tollal szedték össze a hűtlen szavak szalmáját. Ezt a katolikus Egyház sohasem hitte, sohasem tanította, sohasem tanúsított helyeslést azokkal szemben, akik rosszul hisznek. …

{611} Ő ugyanis kinyilatkoztatta önmagáról, hogy kinek a fia, amikor azt állítja, hogy ő hirdette az Atya nevét az embereknek. Ugyanis azt mondja: „Én a te nevedet kinyilatkoztattam az embereknek, akiket a világból nekem adtál” (Jn 17,6). Az atyai nevet akkor nyilvánította ki az embereknek, amikor önmagát, mint az Atya igaz és nem vélelmezett, saját és nem fogadott Fiaként nyilatkoztatta ki. De meg kell jegyezni, mit is mond: „az embereknek, akiket nekem adtál”. Amazok ugyanis nem azok közül az emberek közül valók, akiket neki az Atya adott, sőt akiket ő az Atyával együtt a világ létrehozása előtt kiválasztott; amazok őt fogadott és nem saját Fiúnak vallották, mintha valamikor idegen lett volna az Atyától, vagy a test felvétele által rajta kívülállóvá vált volna, holott, hogy az Ige testté legyen, mint egy akarat jelent meg az Atya és a Fiú akarata, amint megíratott: „Hogy megtegyem a te akaratodat; én Istenem, akartam” (Zsolt 39,9).

Azután másutt azt mondja: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz” (Jn 20,17). Megkülönböztetetten mondta ugyanis „az enyémhez” és a „tiétekhez”, az övé ti. nem a kegyelem által, hanem a természet által, a miénk pedig a fiúvá fogadás kegyelme által. Továbbá mindig volt a Fiú, mivel mindig volt az Atya. Őt mindig és mindenütt megkülönböztetetten a saját Atyjának nevezi. „Az én Atyám”, mondja, „mind ez ideig munkálkodik, ezért én is munkálkodom” (Jn 5,17) és ismét: „Atyám, dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged” (Jn 17,1) és: „Amit Atyám nekem adott, nagyobb mindennél” (Jn 10,29). Hogyha az ő ravasz kifogást-keresésük szerint mindaz, amit előhoztunk, gyaníthatóan csak az Isten Fiának az isteni mivoltára vonatkoztatandó, mondják meg, hol s mikor mondta velünk közös minőségben: „Mi Atyánk”. „Tudja ugyanis”, így szólt, „a ti Atyátok, hogy mire van szükségetek” (Mt 6,8). Nem azt mondja: „a miénk”, mintha velünk együtt örökbefogadott lenne a kegyelem által. És másutt: „Legyetek tehát ti is tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok is tökéletes” (Mt 5,48). Miért nem azt mondta: „a miénk”? Mivel másként a miénk és másként az övé. Azután ismét azt mondja: „Ha ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni fiaitoknak, mennyivel inkább adja a ti mennyei Atyátok a jó lelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lk 11,13) és a többi. Azután Pál, a kiválasztott edény, azt mondja: „Saját Fiát nem kímélte az Isten, hanem mindnyájunkért áldozatul adta” (Róm 8,32). Ti. ugyanis, hogy nem istensége szerint adta, hanem aszerint, hogy igazi ember volt.

612-615: Frankfurti Zsinat, 794 júniusa körül

[Nagy Károly király azt kívánta, hogy ez a zsinat legyen egyetemes és állítsák egy sorba a II. Niceai Zsinattal; ezért gondoskodott róla, hogy az Apostoli Szék két követet küldjön. Jelenlétükben az adopciánusok eretnekségét ismét elítélték, miután előzőleg már 792-ben a Regensburgi Zsinaton, ugyanannak a királynak a jelenlétében elvetették.
A jelen elítélés ürügyét egy, a hispániai és galíciai püspököktől származó levél szolgáltatta, amely át volt itatva adopcianizmussal, s amelyet Frankhon püspökeinek írtak. Ezt a levelet, úgy látszik. Eliphandus toledói érsek írta 792-793-ban.]

a) Frankhon püspökeinek Zsinati levele Hispánia püspökeinek

Krisztusról, Isten természet szerint való, nem fogadott Fiáról

{612} …Azt találtuk ugyanis a könyvecskétek kezdetén leírva, hogy ti kijelentettétek: „Valljuk és hisszük, hogy a Fiú Isten, az Isten Fia minden idők előtt, kezdet nélkül az Atyától született, mint vele egy-örök és egyszubsztanciájú, nem örökbefogadás, hanem születés által”. Ugyancsak kevéssel ezután ugyanazon a helyen ezt olvastuk: „Valljuk és hisszük, hogy ő, aki asszonytól született, s a törvény alattvalójaként származott [vö. Gal 4,4], nem születés által az Isten Fia, hanem örökbefogadás révén, nem természet szerint, hanem kegyelemből”. Íme, a paradicsom gyümölcsfái között rejtőzködő kígyó, hogy minden óvatlant félrevezessen. …

{613} Amit a következőkben is hozzáfűztetek, a Niceai hitvallásban nem találtuk kimondva, hogy Krisztusban két természet és három szubsztancia van, és hogy „Istenné lett ember és emberré lett Isten”. Mi az ember természete, hacsak nem lélek és test? Vagy mi van a természet és a szubsztancia között, hogy három szubsztanciát legyen szükséges nekünk mondanunk, és nem inkább egyszerűen, amint a szent Atyák mondták, megvallani, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus igazi Isten és igazi ember egy személyben? Megmaradt tehát a Fiú személye a Szentháromságban, ehhez a személyhez emberi természet járult úgy, hogy egy személy legyen csak, Isten és ember, nem Istenné lett ember és emberré lett Isten, hanem Isten-ember és ember-Isten: a személy egy-mivolta miatt Isten egy Fia, és ugyanő az ember Fia, tökéletes Isten, tökéletes ember. A tökéletes ember nincs másból, csak lélekből és testből …, és mi sem tagadjuk, hogy Krisztusban ez a három valóban benne van, ti. az istenség, a lélek és a test. De mivel azt mondjuk, hogy valóban Isten és ember, az Isten névvel meg van jelölve az egész, ami az Istené, az emberébe pedig beleértjük az egészet, ami csak az emberé. Ezért elégséges, hogy benne az istenségnek egy tökéletes szubsztanciáját és az emberségnek egy másik tökéletes szubsztanciáját valljuk. … Az egyházi szokás Krisztusban két szubsztanciát szokott megnevezni, Istenét ti. és emberét. …

{614} Ha tehát igaz Isten, aki a Szűztől született, hogyan lehet akkor örökbefogadott vagy szolga? Istent ugyanis egyáltalán nem meritek szolgának vagy örökbefogadottnak vallani: és ha őt a próféta szolgának nevezte, ezt mégsem a szolgaság állapotából kiindulva tette, hanem az alázatos engedelmesség miatt, amellyel az Atyának „engedelmeskedett mindhalálig” (Fil 2,8).

b) A zsinati törvénykönyv

Az adopciánusok elítélése

{615} 1. Kánon. … A fejezetek legelején keletkezett Eliphandusnak, a toledói szék és Felixnek, az orgellitáni szék püspökének istentelen és elvetemült eretnekségéről és az ő követőikről, akik rossz vélekedésükben az Isten Fiában örökbefogadást állítottak: ennek mindnyájan, mint fent, a legszentebb Atyák egyrészt megvetéssel egyhangúlag ellentmondtak, másrészt úgy határoztak, hogy ezt az eretnekséget alapjaiban gyökeresen ki kell irtani a szent Egyházból.

Szent III. Leó pápa, 795-816

616-619: Friauli Zsinat, 796 vagy 797-ben: Hitvallás

Az isteni Háromság

{616} [A Konstantinápolyi Hitvallás után a következőket mondja:] A szent, tökéletes, szétválaszthatatlan és kimondhatatlan és igaz Háromságot pedig, azaz az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, osztatlannak vallom a természet szerinti egységben, mivel hármas és egy Isten: hármas tagadhatatlanul a személyek megkülönböztetése révén; egy pedig az isteni mivolt szétválaszthatatlan szubsztanciája miatt. Ezt a három személyt tehát… nem csupán véltnek vagy mintegy gyaníthatónak, hanem igazinak, személyesnek, egy-öröknek, egymással egyenlőnek és egyszubsztanciájúnak hisszük. …

{617} Mert az Atya igaz Isten, igazán és sajátosan Atya, aki önmagából, azaz a saját szubsztanciájából, nem az időben és kezdet nélkül szülte  a valóságos Fiút, aki vele egy-örök, egyszubsztanciájú és egyformán egyenlő. – És a Fiú igaz Isten, igazán és sajátosan Fiú, aki minden századok előtt született az Atyától, nem az időben és minden kezdet nélkül. … És sohasem volt az Atya a Fiú nélkül, sem a Fiú az Atya nélkül. … Mert a Szentlélek igaz Isten, igazán és sajátosan Szentlélek: nem született és nem teremtetett, hanem az Atyától és a Fiútól nem az időben és elválaszthatatlanul származik. Egyszubsztanciájú, egy-örök és egy-formán egyenlő az Atyával és a Fiúval: ez mindig így van, így volt és így lesz. És sohasem volt az Atya vagy a Fiú a Szentlélek nélkül, sem a Szentlélek az Atya és a Fiú nélkül.

{618} És ezért szétválaszthatatlanok mindig a Háromság művei, és semmi sincs a Szentháromságban, ami különböző irányba tart vagy nem hasonló vagy egyenlőtlen: természet szerint nem megosztott, személy szerint nem összezavart, semmi nagyobb vagy kisebb, nem előbbi, nem későbbi, nem alább való, nem feljebb való; hanem egy és egyenlő hatalom, egyenlő dicsőség, örökkévaló és egy-örök és egyszubsztanciájú méltóság. …

Krisztusról, Isten természet szerint való, nem fogadott Fiáról

{619} Ebből a kimondhatatlan Háromságból egyedül az Ige Isten személye, azaz a Fiú… szállt le az égből, ahonnan mindazonáltal sohasem távozott el. Megtestesült a Szentlélek erejéből, és a mindig Szűz Máriától igazi emberré lett, és megmarad igaz Istennek. És nem volt ellenére az emberi és időbeli születés ama isteni és időtlen születésnek, hanem Krisztus Jézus egy személyében Isten igazi Fia és az ember igazi Fia, nem egyik Fiú az emberé és másik az Istené, hanem Istennek és embernek egy és ugyanaz a Fia, mindkét természetben, az isteniben ti. és az emberiben, igaz Isten és igaz ember, Istennek nem vélt, hanem igazi Fia; nem fogadott, hanem saját, mivel sohasem volt az ember miatt, akit felvett, hogy ne az Atyához tartozott volna. Ugyanis egyedül ő született olyan emberként, aki bűn nélkül való, mivel egyedül ő testesült meg a Szentlélek erejéből és a szeplőtelen Szűztől mint új ember. Egyszubsztanciájú az Atya Istennel a saját, azaz az isteni természetben; és egy-szubsztanciájú anyjával is, a bűn szennye nélkül, a mi emberi természetünkben. És ezért azt valljuk, hogy ő mindkét természetben Isten saját és nem örökbefogadott Fia, mivel miután összezavarás és szétválasztás nélkül felvette az embert, ő Istennek és embernek egy és ugyanazon Fia. Természet szerint isteni mivoltában az Atyához tartozik; természet szerint emberi mivoltában az anyához tartozik, de azért mégis mindkét részről az Atya sajátja …

Szent IV. Leó pápa, 847-855

620: Paviai Zsinat, 850-ben

A betegek kenetének szentsége

{620} (8) Azt az üdvösséges szentséget is, amelyet Jakab apostol ajánl, mondván: „Beteg valamelyiktek? … bocsánatot nyer” (Jak 5,14-15), ügyes igehirdetéssel a népeknek ismertetni kell: valóban nagy isteni titok, amelyre erősen kell törekedni; általa, ha bizalommal kérik, a bűnök is megbocsáttatnak, és következésképpen a testi egészség is helyreáll. … Azt azért tudni kell, hogyha az, aki beteg, nyilvános bűnbánattartásra van kötelezve, nem nyerheti el az ebben az isteni titokban rejlő orvosságot, hacsak előbb, miután megkapta a visszafogadást, nem érdemelte ki a Krisztus testében és vérében való részesülést. Akinek ugyanis a többi szentségek meg vannak tiltva, semmi indok nem szól amellett, hogy ezzel az eggyel élni engedjék.

621-624: Quiercy-i Zsinat [Concilium Carisiacum], 853 májusában

[A zsinatot ünnepélyesen a Quiercy-i villában tartották, Hincmarus reimsi érsek elnökletével a kettős eleve elrendelés tana ellen, amelyet egy Gottschalk nevű orbaisi szerzetes terjesztett; őt már 849-ben ugyanitt és 848-ban egy másik helyi zsinaton elítélték.]

Az ember szabad akarata és az eleve elrendelés

{621} 1. fejezet. A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte; azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem elveszett tömeggé lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre [vö. Róm 8,29 skk; Ef 1,11], és eleve elrendelte nekik az örök életet; a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy eleve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy a megigazulás visszaadásához.

{622} 2. fejezet. Az akarat szabadságát az első emberben elvesztettük; azt Krisztus Urunk által visszakaptuk: és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.

{623} 3. fejezet. A mindenható Isten „azt akarja”, hogy kivétel nélkül „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek az érdeme.

{624} 4.fejezet. A mi Urunk Jézus Krisztus, amiként egy ember sincs, volt vagy lesz, akinek a természetét ő fel ne vette volna, ugyanígy egy ember sincs, volt vagy lesz, akiért ne szenvedett volna; noha az ő szenvedésének isteni titka által nem mindenki részesül a megváltásban. Hogy pedig nem mindenki részesül az ő szenvedésének isteni titka által a megváltásban, nem a becsességének nagyságát és gazdagságát jellemzi, hanem a hitetleneknek és azoknak a részvételét, akik nem azzal a hittel hisznek, „amely a szeretet által működik” (Gal 5,6), mert az ember üdvösségének itala, amelyet a mi gyöngeségünk és az isteni erő készített el, bírja ugyan önmagában, hogy mindenkinek használjon: de ha nem isszák, nem gyógyít.

625-633: A Valence-i Zsinat [Concilium Valentinum] , 855. január 8.

Az eleve elrendelés

{625} 1. Kánon. … Az újdonságnak számító szavakat és a merész fecsegéseket, amelyek eredményeképpen inkább csak a testvérek közötti viszályok és megbotránkozások tűzfészkét lehet felszítani, mintsem hogy az istenfélelem építménye növekednék valamit is felfelé, minden igyekezettel elkerüljük. Kétségtelen azonban, hogy azoknak a tanítóknak, akik istenfélően és helyesen tárgyalják az igazság igéjét és kifejezetten a Szentírás legérthetőbb magyarázóinak, nevezetesen Cyprianusnak, Hilariusnak, Ambrusnak, Jeromosnak, Ágostonnak és a többieknek, akiket a katolikus kegyelet számon tart és már nyugszanak, alávetjük tisztelettel a hallásunkat és engedelmesen az értelmünket, és erőink szerint, amit a mi Üdvösségünkre megírtak, lelkünkbe fogadjuk. Mert az Isten előretudását és az eleve elrendelést, és más kérdéseket illetően, amelyekben a testvéreink lelke nem kevéssé megbotránkoztatottnak bizonyul, hisszük, hogy csak azt kell a legszilárdabban tartanunk, aminek úgy örvendünk, hogy azt mi az Egyház anyai tápláló bensőjéből merítettük.

{626} 2. Kánon. Hogy „Isten öröktől fogva előre tudja és előre tudta a jócselekedeteket is, amelyeket a jók meg akartak tenni, és a rossz cselekedeteket is, amelyeket a rosszak készültek elkövetni” (Florus Lugdunensis), mivel halljuk a Szentírás hangját, amint mondja: „Örök Isten, Te ismered a titkokat, Te tudsz mindenről, mielőtt lett volna” (Dán 13,42), ezért illően tudjuk; és az az elhatározásunk, hogy tartjuk magunkat ahhoz, hogy „a jókról előre tudta, hogy egészen az ő kegyelme segítségével jók lesznek, és ugyanezen kegyelem révén örök jutalmat fognak kapni, a rosszakról előre tudta, hogy saját gonoszságuk okán rosszak lesznek, és az ő igazságossága szerint örök bosszúállásra lesznek kárhoztatva”: ahogyan a Zsoltáros szerint: „Mivel Istené a hatalom, és az Úré a kegyelem, hogy megfizessen mindenkinek tettei szerint” (Zsolt 61,13), és amint az apostoli tanítás kifejti: „Ezeknek pedig, akik a jócselekedetben kitartva dicsőségre és tiszteletre és romolhatatlanságra törekszenek, örök élettel (fizet): azoknak pedig, akik önzők, és akik nem elégszenek meg az igazsággal, hisznek azonban az igazságtalanságnak, haraggal és megtorlással; szorongatás és baj tölti el egészen annak az embernek a lelkét, aki gonoszat cselekszik” (Róm 2,7-9). Ugyanebben az értelemben ugyanez másutt: „Amikor, így szól, Urunk Jézus Krisztus felfedi magát az égből angyalaival, akik a hatalmát megmutatják, és lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának; ők örök kárhozattal fognak bűnhődni …, amikor majd eljön, hogy dicsőségét megmutassa szentjeiben és csodálatos hatalmát mindazokban, akik hittek” (2Tesz 1,7-10).

{627} És az Isten előretudása egyáltalán senkit sem, aki rossz, nem terhel meg szükségszerűséggel, hogy az illető más nem is lehetne, hanem hogy ami ő a jövőben a saját akaratából volt, úgy történt, ahogyan Isten, aki ismer mindent, mielőtt lenne, azt az ő mindenható és megváltoztathatatlan méltósága folytán előre tudta. „És hisszük, hogy valaki nem az Isten előzetes ítélete miatt ítéltetett el, hanem azt saját gonoszságával érdemelte ki” [Florus Lugdunensis]. „És a rosszak nem azért vesznek el, mivel nem lehettek jók; hanem mert nem akartak jók lenni, és saját hibájukból végig megmaradtak az ítéletre szánt tömegben, vagy az eredeti vagy akár az elkövetett vétség folytán.”

{628} 3. Kánon. De az Isten eleve elrendelését illetően az volt a nézetünk és az a szilárd véleményünk, ami igazodik az apostoli tekintélyhez, amely azt mondja: „Vagy nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy ugyanabból az anyagból az egyik edényt nemes használatra, a másikat pedig közönséges használatra formálja?” (Róm 9,21), ahol rögtön hozzá is fűzi: „S ha Isten meg akarja mutatni haragját s hatalmát, és mégis elviselte nagy türelemmel a harag edényeit, amellyel alkalmassá tették, ill. előkészítették magukat a pusztulásra, elviselte azzal a szándékkal, hogy megmutassa kegyelmének gazdagságát az irgalom edényein, amelyeket előkészített a dicsőségre” (Róm 9,22 sk); bízvást valljuk a választottak eleve elrendelését az életre, és a gonoszok eleve elrendelését a halálra: mégis az üdvözülésre szántak kiválasztásában az Isten irgalmassága megelőzi a jó érdemet: azok elítélésében viszont, akik el fognak veszni, a rossz érdem megelőzi Isten igazságos ítéletét. „Eleve elrendeléssel pedig Isten csak azokat határozta el, amelyeket ő vagy ingyen irgalmából vagy igazságos ítéletével meg akart majd tenni”; az Írás szerint, amely azt mondja: „Aki megtette, amelyeket majd a jövő hoz el” (Iz 45,11; LXX): a rosszakban pedig előre tudta azok gonoszságát, mivel belőlük való, de nem rendelte el eleve, mert nincs köze hozzá.

{629} Valóban, az azok rossz érdemét követő büntetést, Isten, mint aki mindent előre lát, előre tudta és eleve elrendelte, mivel igazságos; nála – amint Szent Ágoston mondja – minden dologról egyáltalán annyira változhatatlan a megítélés, mint amilyen biztos az előretudás. Éppen ehhez tesz hozzá a Bölcs mondása: „Készen vannak a gúnyolódóknak az ítéletek, és az esztelenek testére a rásújtó pörölyök” (Péld 19,29). Az Isten eleve elrendelésében benne rejlő előretudás megmozdíthatatlanságát illetően, amelynek révén nála a jövő dolgok már megtörténtek, a Prédikátor mondását is jól tudjuk érteni: Tudom, hogy minden tett, amelyet Isten cselekedett, mindörökké tart. Nem tudunk ahhoz hozzátenni vagy abból elvenni, amit Isten cselekedett, hogy féljük őt [vö. Préd 3,14]. „De nemcsak hogy nem hisszük, hogy egyeseket az isteni hatalom eleve” a rosszra rendelt, ti., hogy mintegy nem tudnak más lenni, „hanem még ha vannak is, akik ilyen nagy rosszat akarnak hinni, azoktól teljes mértékben elhatároljuk magunkat”, s mint az Orange-i Zsinat, „rájuk kiközösítést mondunk ki”.

{630} 4. Kánon. Ugyanígy, a Krisztus vérén való megváltást egyesek, amint az írásaik elárulják, úgy értelmezik, hogy az kiontatott azokért a gonoszokért is, akik a világ kezdetétől egészen az Úr szenvedéséig gonoszságukban haltak meg és az örök kárhozattal bűnhődtek; mindez annak ellenére van, amit a Próféta mond: „A halálod leszek, ó halál, megmarlak téged, alvilág” (Oz 13,14); az óriási tévedés miatt, ami ebben az ügyben a fentiek szerint keletkezett, nekünk az a nézetünk: egyszerűen és őszintén azt kell tartanunk és tanítanunk az evangéliumi és az apostoli igazság szerint, hogy ez a váltságdíj azokért adatott – így kell tartanunk –, akikről a mi Urunk maga mondja: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell fölemeltetnie az Emberfiának is, hogy mindenki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda; hogy mindenki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,14-16); és az apostol: „Krisztus” mondja, „egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak a bűneit eleméssze” (Zsid 9,28).

{631} Továbbá, azt [a négy fejezetet, amelyet testvéreink zsinata meglehetősen óvatlanul fogadott el, a haszontalanságukat, ill. ezenfelül ártalmasságukat, és az igazsággal ellentétes tévedést ha nézzük; de a másik] 19 fejezetet is, amelyek teljesen alkalmatlan végkövetkeztetéshez jutottak a szillogizmusok végén, és noha ezzel büszkélkedtek: semmilyen világi nyelvtudományon nem nyugszanak; amelyekben inkább az ördög koholmányát, mint a hit valamilyen igazolását fedezzük fel, a hívők jámbor hallomásától teljesen távol tarjuk és a Szentlélek tekintélyével parancsoljuk, hogy ők mindenben meg legyenek óvva az ilyen és a hasonló dolgoktól; azon a nézeten vagyunk, hogy az új dolgokat bevezető személyeket is meg kell fegyelmezni, nehogy még szigorúbban legyenek megbüntetve.

{632} 5. Kánon. Ugyanígy hisszük: a legszilárdabban tartanunk kell, hogy a hívők egész sokasága, amely „vízből és a Szentlélek által” (Jn 3,5) született újjá, és ezáltal valóságosan belekerült az Egyház testébe, és az apostoli tanítás szerint Krisztus halálában keresztelkedett meg (Róm 6,3), az ő vérében lett bűneitől megmosva: mivel nem is lehetett bennük igazi újjászületés, hacsak nem történt igazi megváltás is: minthogy az Egyház szentségeiben semmi hiábavaló, semmi csúfondáros nincs, hanem teljes egészében igaz, és a maga igazságára és hamisítatlanságára támaszkodik. Mégis úgy van, hogy a hívők és a megváltottak eme sokaságából egyesek örök üdvösséggel üdvözülnek, mivel Isten kegyelme segítségével az ő megváltásában hűségesen végig kitartanak, az ő Uruknak magának a szavát szívükben hordozva: „Aki … mindvégig kitart, üdvözül” (Mt 10,22 és 24,13): mások, mivel nem akartak állandóan megmaradni az üdvöt adó hitben, amelyet kezdetben kaptak, és azt választották, hogy a megváltás kegyelmét helytelen tanításukkal vagy életükkel inkább hiábavalóvá teszik, mintsem megőrzik, az üdvösség teljességére és az örök boldogság elnyerésére semmi módon nem jutnak el. [Hivatkoznak Róm 6,3; Gal 3,27; Zsid 10,22 sk, 26,28 sk. szentírási helyekre.]

{633} 6. Kánon. Ugyanígy a kegyelmet illetően – amely által a hívők üdvözülnek, és amely nélkül eszes teremtmény sohasem élt boldogan, és a szabad akaratot illetően – amely a bűn miatt az első emberben erőtlenné vált, de az Úr Jézus kegyelme az ő híveiben újra visszaadta az épségét és orvosolta, ugyanazt valljuk a legállhatatosabban és a hit teljességével, amit a legszentebb Atyák a szent Írások tekintélyére hivatkozva meghagytak, hogy tartanunk kell, amit az Afrikai, amit az Orange-i Zsinat vallott, ami az Apostoli Szék szent életű pápáinak katolikus hitük szerint meggyőződésük volt: de a természet és a kegyelem viszonyát illetően sem vesszük a bátorságot, hogy másik irányban bármi módon elhajoljunk. Az ízetlen kis kérdéseket pedig és a csaknem hogy vénasszonyos meséket [vö. 1Tim 4,7] és a skótok sűrű pépjeit, amelyek a hit tisztaságába émelygést kevernek, lelkünk mélyéről megvetjük; ezek éppen a legveszedelmesebb és legnehezebb időkben, a fáradozásainknak még a tetejébe, egészen a szeretet szálainak a szakadásáig, szánalomra méltóan és siralmasan nőttek fel; csak ne jusson romlásra ezek miatt a keresztény öntudat, és ne veszítse el a hit egyszerűségét és tisztaságát, amely Krisztus Jézusban van [vö. 2Kor 11,3]; az Úr Krisztus szeretetével figyelmeztetünk arra, hogy a testvéri szeretet óvjon az ilyenektől, és az erre való figyelést dorgálja meg.

Szent I. Miklós pápa, 858-867

635-637: Római Zsinat, 862-ben

[Az idézendő kánonokat olykor-olykor a 863-ban tartott Római Zsinattal hozzák összefüggésbe, de úgy látszik, tévesen.
A két első kánon külön is megtalálható a pápa két levelében, 863-ban és 866-ban.]

Az isteni szenvedőképességet [Theopaschiták] állítók  tévedése

{635} 1. fejezet (7). Tehát valóban hinnünk kell és minden szempontból vallanunk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, aki Isten és az Isten Fia, csak test szerint viselte el a kereszt szenvedését, istenségét tekintve azonban megmaradt szenvedésre képtelennek, ahogyan az apostoli tekintély tanítja és a szent Atyák tanítása a legvilágosabban mutatja.

{636} 2. fejezet (8). Azok pedig, akik azt mondják, hogy a mi Megváltónk és Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia a kereszt szenvedését istensége szerint elviselte, amit mondani istentelenség és a katolikusok gondolkodása szerint kárhozatos, legyenek kiközösítve.

A keresztség hatása

{637} 9. fejezet (4). Mindenki ugyanis, aki azt mondja, hogy akik a szent keresztség forrásában, hitüket az Atyába és a Fiúba és a Szentlélekbe vetve, újjászületnek, azokról nem egyenlő mértékben törlődik le az eredeti bűn: legyen kiközösítve.

638-642: A „Proposueramus quidem” kezdetű levél Mihály császárnak, 865. szeptember 28.

[A szakadár Photius ügyében íródott.]

Az Egyház és az Apostoli Szék függetlensége

{638} … A bírót sem a császár, sem a papság összessége, sem a királyok, sem a nép nem ítélheti el. … „Az Első Széket senki sem ítélheti el”. …

{639} Hol olvastátok, hogy azok a császárok, akik elődeitek voltak, a zsinati gyülekezetekben részt vettek, hacsak azokon nem talán, amelyeken a hitről tárgyaltak, amely általános, amely mindenki számára közös, amely nemcsak a papsághoz tartozókat, hanem a laikusokat is és egyáltalán minden keresztényt érint? … Minél inkább egy fontosabb tekintély ítéletének elnyerésére törekszik a panasz, annál még több s nagyobb szintet kell megcélozni, ameddig fokozatosan el nem érkezünk ahhoz a Székhez, amelynek az ügye vagy önmagától fordul jobbra, amikor a körülmények ezt méltán követelik meg, vagy vizsgálat nélkül egyedül Isten döntésének van fenntartva.

{640} Továbbá, ha nem hallgattok Ránk, az marad csak, hogy szükségszerűen olyannak számítsatok nálunk, amilyennek a mi Urunk Jézus Krisztus parancsa szerint azokat kell tartani, akik megvetették azt, hogy az Isten Egyházát meghallgassák; különösen minthogy a Római Egyház kiváltságai, amelyeket Krisztus szava Szent Péterben tett erőssé, amelyek szét vannak osztva az Egyházban, amelyeket régtől fogva őriznek, és amelyeket a szent egyetemes zsinatok együtt ünnepeltek és az egész Egyház állandóan tiszteletben tart, semmiképpen nem gyengíthetők, semmiképpen nem hamisíthatók meg, semmiképpen nem változtathatók meg, mivel az alapot, amelyet Isten elhelyezett, emberi próbálkozás nem képes elmozdítani, és amit Isten felépített, az szilárdan és erősen áll. … Tehát ezek a kiváltságok, amelyeket Krisztus adományozott ennek a szent Egyháznak, s amelyeket a zsinatok nem adományoztak, hanem már kizárólag megünnepeltek és tiszteltek, minket arra kényszerítenek és arra szólítanak fel, hogy az Isten összes egyházainak gondját viseljük (vö. 2Kor 11,28).

{641} Minthogy a kánonok szerint, ahol a nagyobb tekintély van, oda kell felterjeszteni az alacsonyabb fórumok ítéletét, ti., hogy meg legyen semmisítve vagy meg legyen erősítve: ezért mindenképpen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Széknek – amelynek tekintélyénél nincs nagyobb – az ítéletét senki nem tárgyalhatja újra, „és senkinek sem szabad bíráskodni az ő ítéletét illetően. Ha pedig a világ bármely részéről hozzá akartak is fellebbezni a kánonok ellen; az azonban senkinek sincs megengedve, hogy tőle valaki máshoz folyamodjék”. … Tehát a Római elöljáró ítéletét, amely a mondottak szerint igaznak mutat be valamit, nem lehet újratárgyalni, mivel a szokás sem követeli meg; de nem tagadjuk, hogy ugyanezen Szék ítéletét jobbra is fel lehet cserélni, minthogy vagy valami abba észrevétlenül belekerült, vagy maga is a korok vagy idők vagy a súlyos szükség tekintetbe vételével úgy rendelkezett, hogy egy valami dolgot gyakorlatiasan kell elrendezni, mivel azt olvassuk, hogy a kiváló Pál apostol is bizonyos dolgokat gyakorlatiasan cselekedett, amelyeket azután, ahogyan ez felismerhető, helytelenített; a Római Egyház akkor mindazonáltal a legélesebb megkülönböztetéssel, megfontoltan választotta meg, hogy azok a határozatok meglegyenek; nem így most, amikor nemet mond arra, hogy a jól meghatározott rendeleteket újratárgyalják. …

{642} Ti azonban, kérünk, ne akarjatok előzetes ítéletet kiszabni az Isten Egyházára: az ugyan semmiféle elővételezett ítéletet nem hoz a ti hatalmatok ellen, minthogy inkább ennek állandóságáért kérleli az örök istenséget, és szakadatlan könyörgésekkel imádkozik sértetlenségetekért is és örök üdvösségetekért is. Ne akarjátok eltulajdonítani, ami az övé; ne akarjátok elorozni azokat, amelyek egyedül rá lettek bízva, tudva azt, hogy tagadhatatlanul a világi dolgok minden intézőjének annyira távol kell maradnia a szent dolgoktól, amennyire nem illő, bárkit is sorolunk fel a papi rendben lévők és Isten szolgái közül, hogy valamilyen világi ügybe bonyolódjék. Végül is ezek, akiknek csak az van megengedve, hogy emberi dolgok és nem isteni dolgok élén álljanak, hogyan veszik a bátorságot, hogy olyanok felett ítélkezzenek, akik az isteni dolgokat kiszolgáltatják, teljességgel nem tudjuk. Voltak ilyen dolgok Krisztus eljövetele előtt, hogy egyesek jelképesen királyok és egyszersmind papok is voltak; a szent történet előadja, hogy ilyen volt szent Melkizedek; és a sátán, országa tagjaiban is ezt utánozta, mint aki mindig törekszik zsarnoki lelkülettel saját magának tulajdonítani, ami az Istennek járó tiszteletet illeti meg, úgy, hogy a pogány császárokat egy személyben a „legfőbb papok”-nak is nevezték.

Hanem amikor az igazihoz érkezett el az idő, aki mint király és főpap ugyanaz, azontúl sem a császár nem ragadta magához a főpapi jogokat, sem a főpap nem bitorolt császári címet. Mivel ugyanaz a „Közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5) saját tetteivel és a méltóságok megkülönböztetésével úgy különválasztotta mindkét hatalom kötelességeit – a saját gyógyító alázatosságával azt akarja, hogy ne legyenek dölyfösek, és az emberi gőg miatt ismét ne süllyedjenek le a poklokra – hogy a keresztény uralkodóknak is az örök élet elnyeréséhez főpapokra van szükségük, és a főpapoknak csak az időleges dolgok folyamatában császári törvényekre van szükségük. Amennyire a lelki tevékenység távol áll a testi indulatok hullámzásától, és ezért aki Istennek szolgál, egyáltalán ne fogjon bele világi foglalatosságokba, és viszont: ne lássuk az első sorban ülni az isteni dolgoknál azt, aki világi ügyekbe van beletemetkezve: hogy egyrészt törődjenek mindkét rend önmérsékletével, nehogy nagyobb hatalomra tegyen valaki szert mindkettőre támaszkodva, másrészt a tevékenységek minőségének megfelelő sajátos szakszerű foglalkozást űzzenek.

643-648: Az „Ad consulta vestra” kezdetű válaszirat a bolgároknak, 866. november 13.

[Ezek Bogor bolgár fejedelem követeinek adott válaszok; a fejedelem kevéssel azelőtt vette fel népével együtt a keresztény hitet.]

A házasság lényegi formája

{643} 3. Fejezet. … Legyen elég a törvények szerint egyedül az ő közös elhatározásuk, akiknek az egybekeléséről szó van; ez a közös elhatározás, ha egyedül ez esetleg a menyegző alkalmával nem volt meg, az összes többieket ez, még ha magával az együtt-hálással meg is pecsételték, hiábavalóvá teszi, ahogyan Aranyszájú János, a nagy tanító tanúsítja, aki azt mondja: „A házasságot nem az együtt-hálás hozza létre, hanem az akarat”.

A keresztség formája és kiszolgáltatója

{644} 15. Fejezet. Kérdezitek, vajon azok az emberek, akik ama álpaptól vették fel ezt a keresztséget, keresztények-e, vagy újból meg kell keresztelkedniük. De ha a legfőbb és oszthatatlan Háromság nevében lettek megkeresztelve, kereszténnyé léptek elő, és őket akármilyen keresztény keresztelt meg, ismételten megkeresztelni nem illik; mivel … „a keresztséget… akár egy házasságtörő vagy tolvaj szolgáltatta ki, a felvevőhöz olyan ajándékként jutott el, amelyből nem vettek el semmit”… . És ezért a rosszak, amikor jót szolgáltatnak, nem másoknak, hanem maguknak gyűjtik a halom veszteséget és ezért biztos, hogy akiket ez a görög megkeresztelt, azokat még csak részleges sérelem sem érte, ama kijelentés miatt: „Ez az, aki keresztel” (Jn 1,33), azaz Krisztus, és ismét: „Isten adja a gyarapodást” (1Kor 3,7), mögötte hallatszik: és nem az ember.

{645} 71. Fejezet. Nem tudja egy valaki [házasságtörő pap], akármennyire is be van szennyezve, az isteni szentségeket beszennyezni, amelyek úgy vannak, mint az összes fertőkben a megtisztító orvosságok. És a nap sugarára, amely a szennyvízcsatornákon és a latrinákon áthat, nem ragadhat innen rá semmi fertőzés; ezért akármilyen legyen is a pap, azt, ami szent, erkölcsileg nem tudja megfertőzni: ezért tőle, egészen addig, amíg a püspökök ítélete nem rosszallja, az áldozást el kell fogadni: mivel ha a rosszak kiszolgáltatják a jót, csak önmaguknak ártanak, és a meggyújtott viaszgyertya magának ugyan veszteséget okoz, de másoknak fényt áraszt a sötétségben. … Vegyétek tehát nem remegő szívvel minden paptól Krisztus misztériumait, mivel mindegyik a hitben megtisztul.

{646} 104. Fejezet. Azt állítjátok, hogy egy bizonyos zsidó, nem tudjátok, vajon keresztény vagy pogány, sok embert a ti hazátokban megkeresztelt, és tanácsot kértek, mi a teendő ezekkel kapcsolatban. Ezek mindenesetre, ha a Szentháromság nevében vagy csak Krisztus nevében lettek megkeresztelve, ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk [ApCsel 2,38;19,5] – voltaképpen egy és ugyanaz a dolog, ahogy Szent Ambrus kifejti, bizonyos és helytálló, hogy őket nem kell újból megkeresztelni: de először, vajon a zsidó maga keresztény vagy pogány volt, vagy hogy azután lett-e kereszténnyé, ezt ki kell nyomozni; bár hisszük, hogy nem szabad eltekinteni attól, amit Szent Ágoston a keresztségről mond: „Már eléggé megmutattuk”, így szól, „hogy a keresztségre, amelyet evangéliumi igék szentelnek meg, nem vonatkozik sem az adónak, sem a felvevőnek a tévedése, akár az Atyáról, akár a Fiúról, akár a Szentlélekről másként vélekedik, mint amit az égi tanítás mond”, és ismét: „Vannak is egyesek azok sorában, akik még könnyelműen élnek vagy még eretnekségekben is vagy a pogányok babonás hitében vesztegelnek, és mégis amott is tudja az Úr, kik az övéi [vö. 2Tim 2,19]. Mert abban a kimondhatatlan előretudásban sokan, akik kívül látszanak, belül vannak”. És más helyen: „Még a lassú felfogásúak is, amennyire meg tudom becsülni, megértik, hogy a Krisztus keresztségét akár a feladó, akár a befogadó ember semmilyen fonák helytelensége nem tudja méltatlansággal illetni”: és ismét: „Át tudja mégis adni a szakadár is”, mondja, „amint a szakadárnak is birtokában lehet, de mennyire ártalmasan tudja átadni; az azonban, akinek átadják, üdvösen tudja elfogadni, ha ő maga nem szakadárként fogadja be”.

Kényszermentes szabadság a hit befogadásában

{647} 41. Fejezet. Azokat illetően pedig, akik a keresztényi mivoltot mint jót magukra ölteni nem akarják, … semmi mást nem írhatunk nektek, csak azt, hogy őket a helyes hitre intésekkel, buzdításokkal és őket ésszel inkább mint erővel győzzétek meg, amelytől a belátás úgyis semmitmondó lesz. … Továbbá ellenük erőszakot alkalmazni, ahogy hinnék, semmiképpen nem szabad. Mert minden, ami nem az elszánásból fakad, jó nem lehet [idézik Zsolt 53,8; 118,108; 27,7 helyeket]; hiszen Isten önkéntes engedelmességet ír elő, és csak önkéntesek tanúsítsák; mert ha erőszakot akart volna alkalmazni, senki az ő mindenhatóságának nem tudott volna ellenállni.

A nem erőszakkal kicsikart beismerő vallomás

{648}  86. Fejezet. Ha egy tolvajt vagy rablót elfogtak és perbe fogják, de tagad, akkor – azt mondjátok, hogy – nálatok a bíró ütlegekkel üti-veri és egyéb vashegyű botokkal döfködi az oldalát, amíg csak ki nem veszi belőle az igazságot; ezt a dolgot sem az isteni törvény, sem az emberi egyáltalán nem engedi meg, minthogy a vallomásnak nem kikényszerítettnek, hanem önkéntesnek kell lennie, és nem szabad erőszakkal kicsikarni, hanem a maga jószántából kell kinyilvánítania; végül is, ha megesik, hogy ti még azoknak a büntetéseknek a kiszabása után is teljességgel semmit sem találtok azokból, amelyeket a szenvedő félnek bűnül felrónak, nemde legalább akkor szégyellitek és elismeritek, hogy milyen gonoszul ítélkeztek? Hasonlóképpen pedig, ha a bevádolt ember ilyen dolgokat szenvedett el, és nem bírja elviselni, s inkább azt mondja, hogy ő elkövette azt, amit nem követett el: kérdem, ekkora nagy gonoszság kire háramlik, hacsak nem arra, aki ezt kényszeríti, hogy hazug módon ilyen dolgokat valljon be? Bár rá lehet ismerni, hogy nem vallomást tesz, hanem csak beszél az, aki azt szájjal előadja, ami nem fekszik a szívén!… Továbbá midőn egy szabad embert megvádolnak, hacsak már előbb nem találtatott valamilyen bűntényben vétkesnek, vagy három tanú rábizonyítja és büntetésnek van alávetve, vagy ha nem lehetett rábizonyítani, a szent evangéliumra megesküszik, amelyet neki odanyújtanak, hogy egyáltalán nem követte el, és akkor felmentik, és ezután ennek az eljárásnak véget vetnek, amiképpen a nemzetek apostola, akiről gyakran szó esik, bizonyítja: „Minden pörlekedésüknek”, így mondja, „az eskü bizonyítéka vet véget” (Zsid 6,16).

[Megjegyzés: Mennyire a fenti egészséges alapelveknek az ellenkezője az a törvénykezési gyakorlat, amelyet IV. Ince pápa vezetett be az eretnekek ellen, és némely utódja megismételt. Példa rá az 1252. évi „Ad exstirpanda” kezdetű Konstitúció, amelynek 25 törvénye éppen azt írja elő, ami ellen I. Miklós óvást emelt, ti. a foglyul ejtett eretnekeket „kényszeríteni csonkítás és halálveszély nélkül arra …, hogy tévedéseiket bevallják és másokat is vádoljanak …, amint a tolvajokat és a rablókat kényszerítik”. ]