FJ 800->

XII. egyetemes zsinat IV. Lateráni Zsinat, 1215. november 11-30.

[A középkor legfényesebb nyugati zsinata három ünnepélyes ülésén (november 11., 20., 30-a) fogadta el a Szentföld visszaszerzésére, az Egyház megújítására és az alábbi eretnekségek ellen irányuló határozatait.]

800-802: 1. Fejezet: A katolikus hit

Határozat az albiak és a katharok ellen

{800} Erősen hisszük és nyílt szívvel megvalljuk, hogy egy igaz Isten van, aki örökkévaló, mérhetetlen és változatlan, felfoghatatlan, mindenható és kimondhatatlan, az Atya, a Fiú és a Szentlélek: három személy ugyan, de egyetlen szubsztancia, egyetlen lényeg, vagyis mint természet, mindenképpen egyszerű. Az Atya senkitől, a Fiú egyedül az Atyától és a Szentlélek egyenlőképpen mind a kettőtől [van]: kezdet nélkül, mindig és vég nélkül; az Atya a nemző, a Fiú a születő, és a Szentlélek a származó. Egy szubsztanciájúak, egyenlők, egyképpen mindenhatók és egyképpen örökkévalók: a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idők kezdetétől egyszerre a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól lettek rosszakká. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett. Ez a közös lényeg szerint oszthatatlan és a személyek sajátossága folytán megkülönböztetett Szentháromság az emberi nemnek üdvösséges tanítást adott, először Mózes, a szent Próféták és más szolgái által, az idők nagyon jól kitervelt rendje szerint.

{801} Végül pedig a teljes Háromság közös műveként megtestesült Jézus Krisztus, Isten Egyszülött Fia, a mindenkor Szűz Máriától a Szentlélek közreműködésével fogantatva valóságos ember lett, értelmes lélekből és emberi testből alkotva, egyetlen személy a két természetben; Ő a legkézzelfoghatóbban mutatta meg az élet útját. Bár istensége szerint halhatatlan és szenvedésre képtelen, ugyanő maga azonban embersége szerint szenvedésre képes és halandó lett, és az emberi nem üdvösségéért a keresztfán szenvedett és meghalt, alászállott a poklokra, föltámadott a halottak közül, és fölment a mennyekbe: de lélekben szállott alá és testben támadott föl, és mindkettőben egyenlőképpen ment föl a mennybe. El fog jönni a világ végén és ítélni fog élőket és holtakat, és kinek-kinek meg fog fizetni cselekedetei szerint, az elvetetteknek éppúgy, mint a választottaknak, akik mindannyian föl fognak támadni a saját testükkel, amelyet most viselnek, hogy megkapják cselekedeteik szerint – akár jók voltak ezek, akár rosszak – ez utóbbiak az ördöggel együtt az örök büntetést, amazok pedig Krisztussal együtt az örök dicsőséget.

{802} Egy pedig a hívek egyetemes Egyháza, amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül, amelyben ugyanaz a pap és az áldozat, Jézus Krisztus, akinek testét és vérét az Oltáriszentség a kenyér és a bor színe alatt valósággal tartalmazza, miután Isten erejénél fogva átlényegült a kenyér testté, a bor pedig vérré, hogy az egység titkának megvalósulásához mi magunk megkapjuk az övéből azt, amit ő megkapott a miénkből. És igenis ezt a szentséget senki sem hozhatja létre, hanem csak a pap, aki szabály szerint lett fölszentelve az Egyház kulcshatalmának értelmében, amely kulcsokat maga Jézus Krisztus engedélyezte az apostoloknak és az ő utódaiknak. A keresztség szentsége pedig, (amelyet a vízben szolgáltatunk ki Isten és az oszthatatlan Háromság, azaz az Atya és a Fiú és a Szentlélek segítségül hívásával) mind a kisdedeknek, mind a felnőtteknek az egyházi forma szerint bárki által szabályosan kiszolgáltatva az üdvösségre szolgál. És hogyha a keresztség fölvétele után valaki bűnbe esnék, ez mindig helyrehozható az igaz bűnbánat által. Az örök boldogságra pedig nemcsak a szüzek és az önmegtartóztatók méltók eljutni, hanem a házasok is, akik mintaszerű hitükkel és jócselekedeteikkel elnyerik Isten tetszését.

803-808: 2. Fejezet. Ioachim apát tévedése

[Ioachim de Fiore ciszterci apát (†1202) „ A háromság egysége” című elveszett művében támadta Petrus Lombardus alább idézett szavait. Három másik műve, amelyeket tanítványai „Az örök evangélium” közös címen adtak ki, a világ három korszakáról szóló tévedést tartalmazzák (ti. az Atya, a Fiú és a Szentlélek „állapotai”); ezeket a műveket később gyanúsnak találták, amikor a minorita Gerardus a Borgo San Donnius írt egy, tévedéseket is tartalmazó könyvet (1254-ben), valamint Ioachim könyveinek kiadásához kommentárt csatolt. IV. Sándor pápa Ioachim három műve közül az „Egyezések” című művet 1255-ben Gerardus művével együtt elítélte.]

A Háromság

{803} Elítéljük tehát és visszautasítjuk azt a könyvecskét vagy értekezést, amelyet Joachim apát adott ki Petrus Lombardus mester ellen a Szentháromság egységéről vagy lényegéről. Petrus Lombardust eretneknek és esztelennek nevezi azért, mert Szentenciáiban azt mondja: „Az Atya és a Fiú és a Szentlélek valamiféle legmagasabb rendű dolog, amely sem nem nemző, sem nem nemzett, sem nem származó.” Ezért szerinte Lombardus nem annyira Háromságot, hanem négységet épített fel Istenben, ti. a három Személyt, és negyediknek azt a bizonyos közös lényeget; és nyilván tiltakozik, hogy nincs olyan dolog, ami az Atya lenne és a Fiú és a Szentlélek, és nincs ilyen lényeg, sem szubsztancia, sem természet: ámbár tesz annyi engedményt, hogy az Atya és a Fiú és a Szentlélek egyetlen lényeg, egyetlen szubsztancia és egy természet.

Ezt az egységet azonban nem fogadja el igazinak és sajátosnak, hanem mintegy gyűjtőnévnek vagy hasonlatnak veszi úgy, mint amikor sok emberről azt mondjuk, hogy egy nép, és hogy a sok hívő az Egyház, olyan értelemben, mint az ApCsel 4,32-ben: „A hívők sokasága egy szív és egy lélek volt „ és 1Kor 6,17-ben: „Aki az úrhoz ragaszkodik, egy lélek Ővele”, ugyancsak 1Kor 3,8-ban: „Aki … ültet és aki öntöz, azok egyek.” Vagy Róm 12,5 ‑ben: „Mindnyájan egy test vagyunk Krisztusban.” Sőt a Királyok 3. könyvében 22,5-ben: „Az én népem és a te néped egy.” Ennek a véleményének a megalkotásához legfőképpen azt az igét hozza föl igazolásul, amit Krisztus a hívőkről mondott az evangéliumban (Jn 17,22): „Akarom Atyám, hogy egyek legyenek bennünk, amint mi is egyek vagyunk … hogy tökéletesen egyek legyenek.” Mert, mint mondja, a Krisztus hívei nem számszerűen egyek, azaz valami egyetlen dolog, ami közös lenne mindegyiknél, hanem ilyen módon egyek, azaz egy Egyház, éppen a katolikus hit egységének következtében, és végül is egy ország a feloldhatatlan szeretetben való egyesülés által, mint ahogyan János apostol kánoni levelében olvashatjuk (1Jn 5,7) „Hárman vannak, kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya és a Fiú és a Szentlélek, és ez a három egy”, és mindjárt hozzáteszi, hogy – mint egynéhány kódexben olvasható – „hárman vannak, kik bizonyságot tesznek a földön: a Lélek, a víz és a vér: és ez a három egy”. (1Jn 5,8).

{804} Mi pedig a szent Zsinat helybenhagyásával hisszük és valljuk Petrus Lombardussal együtt, hogy egy bizonyos legfőbb dolog van, amely fölfoghatatlan és kimondhatatlan ugyan, de igazában az Atya és a Fiú és a Szentlélek; egyszerre három személy és egyenként véve bármelyik közülük. És ezért van Istenben csakis Háromság, nem pedig négység, mivel a három személy bármelyike az a bizonyos dolog, ti. az isteni szubsztancia, lényeg vagy természet, amely egyedül az alapelve mindeneknek, és ezen az alapelven kívül más nincsen, nem is lehet; és ez a bizonyos dolog nem nemző, sem nem nemzett, sem nem származó, hanem az Atya az, aki nemz, és a Fiú az, aki születik, és a Szentlélek az, aki származik: hogy a különbségtétel a személyek között legyen, és az egység pedig a természetben.

{805} Noha tehát „másvalaki az Atya, másvalaki a Fiú, másvalaki a Szentlélek, de mégsem másvalami”, de az, ami az Atya, a Fiú és a Szentlélek, teljesen ugyanaz, hogy az ortodox és katolikus hit értelmében egy-szubsztanciájúnak higgyük létezésüket. Az Atya ugyanis öröktől fogva nemzi a Fiút, neki adván saját szubsztanciáját, mint ahogy Ő maga tanúsítja: „Amit az Atya adott nekem, az minden dolognál nagyobb” (Jn 10,29). Ám nem lehet azt mondani, hogy saját szubsztanciájának valamiféle részét adta neki, más részét pedig önmagának megtartotta, minthogy az Atya szubsztanciája oszthatatlan, hiszen teljesen egyszerű. De azt sem lehet mondani, hogy a nemzés által az Atya a Fiúra ruházta saját szubsztanciáját, mintha úgy adta volna azt a Fiúnak, hogy önmagának nem tartotta volna meg, mert hiszen ilyenképpen megszűnt volna szubsztanciának lenni. Nyilvánvaló tehát, hogy a születés következtében a Fiú minden csökkentés nélkül kapta meg az Atya szubsztanciáját és így az Atya és a Fiú ugyanannak a szubsztanciának a birtokosa, és így ugyanaz a dolog az Atya és a Fiú és nem kevésbé a Szentlélek, aki mindkettőtől származik.

{806} Amikor pedig az Igazság az ő híveiért így imádkozik az Atyához: azt akarom, mondja – „hogy ők is egyek legyenek bennünk, amiként mi is egyek vagyunk” (Jn 17,22), ez a szó, hogy „egy”, a hívek számára úgy fogható föl, hogy a szeretet egységét értsük a kegyelemben, az isteni személyek számára pedig úgy, hogy felfogjuk a természetben való azonosságnak az egységét, mint ahogyan az Igazság ezt más helyen mondja: „Legyetek … tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes” (Mt 5,48), mintha kézzelfoghatóbban mondaná azt, hogy „legyetek tökéletesek” a kegyelmi tökéletességben úgy, „amint a ti mennyei Atyátok tökéletes” az Ő természetének a tökéletességében, mindkettőnek megvan a maga módja: minthogy a Teremtő és a teremtmény között nem lehet akkora hasonlóságot megjelölni, hogy egyúttal tudomásul ne vennénk a közöttük létező nagyobb különbözőséget. Ha tehát valaki az említett Joachim vélekedését vagy tanítását ebben a részében védelmezni vagy helyeselni merészelné, azt mindenkinek cáfolnia kell, mint eretneket.

{807} Emiatt azonban a maga Joachim által alapított fiorei monostort semmivel sem akarjuk kisebbíteni: mert az ottani szervezet szabályszerű és a fegyelme üdvösséges; leginkább pedig miután maga Joachim minden írását nekünk címeztette, hogy azokat az Apostoli Szék jóváhagyja vagy akár helyesbítse, és íratott egy levelet, amelyet saját kezével aláírt, amelyben állhatatosan azt vallja, hogy megtartja azt a hitet, amelyet az a Római Egyház tart, amely az Úr rendelése alapján az összes hívek anyja és tanítója.

{808} Visszautasítjuk még és elítéljük az istentelen Almaricus egészen helytelen tanítását, mert az ő gondolkodását a hazugság atyja annyira megvakította, hogy tanítása nem is annyira eretnek, mint inkább esztelen.

809: 3. Fejezet. Az eretnekek (waldiak).

A kánoni [Szabályszerű] küldés [„Missio canonica”] szükségessége

{809} „Egyesek pedig a jámborság látszatával annak lényegét megtagadják” (amint ezt az apostol mondja: vö. 2Tim 3,5), és felhatalmazást tulajdonítanak maguknak az igehirdetésre; velük szemben ugyanaz az apostol azt mondja: „Hogyan hirdessék azok, akiket nem küldtek?” (Róm 10,15). Ezért mindenki, akinek meg van tiltva vagy nincs erre megbízatása, az Apostoli Széktől vagy a hely katolikus püspökétől kapott felhatalmazás nélkül, nyilvánosan vagy magán körben az igehirdetés tisztét bitorolni merészeli [Veronai Zsinat, FJ 1184; l. a FJ 761], a kiközösítés béklyójával legyen megkötözve; s hacsak a legrövidebb időn belül nem tér észhez, sújtsa más megfelelő büntetés is.

810: 4. Fejezet. A görögök gőgje a latinok ellen

A latin Egyház szentségi rítusainak megvetése

{810} Jóllehet a görögöket, akik napjainkban térnek vissza az Apostoli Szék iránti engedelmességre, pártfogolni és tisztelni akarjuk, hiszen támogatjuk szokásaikat és szertartásaikat, amennyiben ezt az Úrral megtehetjük; mégsem akarunk és nem is vagyunk kötelesek olyan dolgokat helyeselni, amelyek veszélyt szülnek a lelkeknek, és csökkentik az Egyház megbecsülését. Miután ugyanis a görög Egyház, egyes társaival és pártfogóival együtt, kivonta magát az Apostoli Széknek kijáró engedelmesség alól, a görögök annyira utálni kezdték a latinokat, hogy a többi között (amiket azok lejáratására gonoszul elkövettek), ha valamikor latin papok az ő oltáraikon miseáldozatot mutattak be, ők maguk nem akartak előbb áldozatot bemutatni, mintsem hogy az oltárokat lemosták: mintha be lettek volna előzőleg szennyezve; a görögök azt is vakmerően megengedték maguknak, hogy a latinoktól megkeresztelteket ők maguk újrakereszteljék, és mind a mai napig vannak – ahogy megtudtuk – akik nem átallják ezt megtenni. Mivel ezt a nagy botrányt el akarjuk távolítani az Isten Egyházából, a szent Zsinat javaslatára szigorúan megparancsoljuk, hogy ilyen dolgokat a továbbiakban ne merészeljenek tenni, hanem az engedelmesség fiaiként alkalmazkodjanak anyjukhoz, a szentséges Római Egyházhoz, hogy „egy akol legyen és egy pásztor” (Jn 10,16). Ha pedig valaki valami ilyesmit merészel tenni, a kiközösítés kardja sújtson rá, és minden egyházi hivataltól és javadalomtól fosszák meg.

811: 5. Fejezet: A Pátriárkák méltósága

A Római Szék primátusa

{811} A pátriárkai székek ősi kiváltságait megújítjuk, és a Szent Egyetemes Zsinat helyeslésével megerősítjük, hogy a Római Egyház után, amely az Úr rendelkezése szerint az összes egyéb egyházak fölötti rendes hatalom elsőbbségét birtokolja, mint az összes krisztushívők anyja és tanítója, a konstantinápolyi az első, az alexandriai a második, az antióchiai a harmadik, a jeruzsálemi a negyedik helyet foglalja el.

812-814: 21. Fejezet. A kötelező gyónás; a gyónást a pap nem fedheti fel; legalább Húsvétkor áldozni kell.

Az évenkénti gyónás és húsvéti szentáldozás parancsa

{812} Mindkét nemből való minden hívő, miután a megkülönböztetni tudás éveihez elérkezett, legalább egyszer egy évben minden bűnét egyedül és becsületesen gyónja meg saját papjának, és a rá kiszabott elégtételt [Penitencia] törekedjék erői szerint elvégezni; majd vegye magához tisztelettel legalább Húsvétkor az Oltáriszentséget, hacsak esetleg úgy nem ítélte saját papjának a tanácsára, hogy valami ésszerű okból egy időre annak vételétől tartózkodni kell: máskülönben mind életében tartsák távol a templomba való belépéstől, mind halálában nélkülözze a keresztény temetést. Ezért ezt az üdvös intézkedést gyakran tegyék közhírré a templomokban, nehogy valaki a tudatlanság vakságával mint indokolt felmentéssel takaródzék. Ha pedig valaki idegen papnak akarná jogos okból meggyónni bűneit, előbb kérjen engedélyt és kapja is meg saját papjától, minthogy másképpen amaz nem oldozhatja vagy kötheti meg őt.

A gyóntató kötelezettségei

{813} A pap pedig legyen megfontolt és óvatos, hogy tapasztalt orvos módjára öntsön bort és olajat [vö. Lk 10,34] a sérült sebeibe; gondosan kutassa ki mind a bűnösnek, mind a bűnnek a körülményeit, hogy azokból okosan megértse, milyen tanácsot kell neki adnia és miféle orvosságot kell alkalmaznia, a beteg meggyógyításánál felhasználva különböző tapasztalatait.

{814} Minden módon őrizkedjék attól, hogy szóval vagy jellel vagy bármely más módon valahogyan kiadja a bűnöst: de ha okosabb tanácsra van szüksége, azt a személy minden meghatározása nélkül óvatosan tudakolja meg, mert aki a bűnbánati bírói vizsgálat során neki elárult bűnt felfedni merészeli, arról azt határozzuk, hogy nemcsak a papi szolgálatból kell elmozdítani, hanem még be is kell zárni egy szigorú monostorba, hogy ott örökös bűnbánatot tartson.

815: 22. Fejezet. Hogy a betegek inkább a lelkükről gondoskodjanak, mint a testükről

[Elsősorban a nemi élet cselekményei állnak az alábbi megnyilatkozás hátterében, mivel azokat régi orvosok, pl. Galenus főképpen lelki bajok orvoslására ajánlották.]

A nem megengedett eszközök az egészség helyreállítására

{815} … Egyébként mivel a lélek sokkal értékesebb a testnél, kiközösítéssel való fenyegetés terhe alatt megtiltjuk, hogy egy orvos a testi egészség érdekében valami olyat tanácsoljon betegének, amely a lélek vesztére válik.

816: 41. Fejezet. A jóhiszeműség megtartása minden előírásban

A minden előíráshoz megkívánt jóhiszeműség

{816} Mivel „minden, ami nem hitből van, az bűn” (Róm 14,23), zsinati ítéletünkkel úgy határozunk, hogy jóhiszeműség nélkül egyetlen, akár kánoni, akár polgári előírás ne legyen érvényes, minthogy általánosságban minden rendelkezést és szokást korlátozni kell, amelyet halálos bűn nélkül nem lehet megtartani. Ezért szükséges, hogy aki előírást ad, annak egyetlen pillanatra se legyen a paranccsal ellentétes a lelkiismerete.

817: 51. Fejezet: A titkos házasságra lépők büntetése

A titkos házasságok tilalma

{817} Ragaszkodva elődeink nyomdokaihoz, teljességgel meg akarjuk akadályozni a titkos házasságokat; azt meg is tiltjuk, hogy egy pap ilyenekben közreműködni merészeljen. Ezért elrendeljük, hogy némely vidék sajátos szokásait általánosan más vidékekre is ki kell terjeszteni, hogy amikor házasságot készülnek kötni, a presbiterek a templomokban nyilvánosan jelentsék be, s előre határozzanak meg egy alkalmas határidőt, hogy azon belül, aki akarja és jó oka van rá, törvényes akadályt vessen ellenére. Ugyanúgy maguk a presbiterek is nyomozzák ki, vajon valamilyen akadály útjában áll-e a házasságnak.

818-819: 62. Fejezet. A szentek ereklyéi

Az ereklyékkel való tisztességtelen bánásmód

{818} Minthogy az a tény, hogy egyesek a szentek ereklyéit áruba bocsátják, és azokat itt-ott mutogatják, a keresztény vallásnak nagyon gyakran nagy kárára van – nehogy a jövőben is kárára legyen – a jelen rendelettel úgy intézkedünk, hogy mostantól kezdve az ősi ereklyéket a tartóból ki-véve semmiképpen ne mutassák meg és ne bocsássák áruba. Az újonnan megtaláltakat pedig senki ne merje nyilvános tiszteletben részesíteni, csak ha előbb a római pápa tekintélye ezeket jóváhagyta. Az elöljárók pedig a továbbiakban ne engedjék meg, hogy azokat, akik templomaikba mennek tiszteletadás végett, hitvány hamisítványokkal vagy hamis tanúsítványokkal becsapják, amint ez a legtöbb helyen pénzszerzés céljából meg is szokott történni.
Visszaélés a búcsúk engedélyezésében
{819} … Mivel a minden különbségtételt nélkülöző és szükségtelen búcsúk miatt, amelyeket pedig az egyházközségek elöljárói nem átallnak kitalálni, az Egyház kulcsait is megvetik, és a bűnbánati elégtétel is erejét veszti, elrendeljük, hogy amikor felszentelnek egy bazilikát, egy éven túlra ne terjesszék ki a búcsút…, és azután a felszentelés évfordulójának az idején a kirótt penitenciából engedélyezett engedmény a 40 napot ne haladja meg. Elrendeljük, hogy a napok ezen számának is a búcsúlevelek szabjanak mértéket, amelyek a különböző ügyekben csak néhányszor vannak megengedve, minthogy a római pápa, aki a hatalom teljességét birtokolja, az ilyen ügyekben ehhez a mérsékelő eszközhöz szokta magát tartani.

820: 63. Fejezet. A simónia

{820} … A legtöbb vidéken és igen sok személy részéről, akik mintha galambot árusítanának a templomban, becstelen és gonosz követelések és zsarolások történnek a püspökszentelések, az apát megáldások és az egyházi rendek felvétele fejében, és meg van állapítva, mennyit kell ennek vagy annak, vagy mennyit kell egyiknek vagy a másiknak kifizetni. És ami még ennél is elítélendőbb, egyesek az ilyen becstelenséget és gonoszságot azzal törekszenek kivédeni, hogy ez a szokás már hosszú ideje dívik. Azt akarjuk tehát, hogy eltöröltessék ez a nagy visszaélés; ezért ezt a szokást, amelyet inkább megrontásnak kell mondani, teljességgel rossznak nyilvánítjuk: szilárdan kikötjük, hogy az egyházi hivatalokért, – akár a ráruházáskor, akár utána, senki semmilyen ürüggyel sem merészeljen bármit is erőszakkal követelni vagy kicsikarni. Egyébként az is, aki elfogadott, az is, aki adott ilyen teljességgel elátkozott pénzt, ítéltessék el Giezivel [vö. 2Kir 5,20-27] és Simonnal. [vö. ApCsel 8,9-24]

III. HONORIUS PÁPA, 1216-1227

822: A „Perniciosus valde” kezdetű levél Olaus (Olaf) uppsalai érseknek, 1220. december 13.

A borhoz hozzáelegyített víz a szentmiseáldozatban

{822} Amint hallottuk, igen veszedelmes visszaélés vert gyökeret a ti vidéketeken, ti., hogy vízből nagyobb mennyiséget használnak fel az áldozatbemutatásnál, mint borból: noha az egész Egyház ésszerű szokása szerint többet kell abban felhasználni borból, mint vízből. Ezért, testvérem, rád bízzuk az ügyet ezzel az apostoli irattal, hogy a kérdéses dolgot tovább már ne tedd, és ne is tűrd el, hogy a te tartományodban ilyen megtörténjék.

IX. GERGELY PÁPA, 1227-1241

824: Az „Ab Aegyptiis argentea” kezdetű levél a párizsi teológusoknak, 1228. július 7.
A teológiai kifejezések és hagyomány megtartása

{824} … A teológiailag képzett értelemnek megvan az a képessége, hogy mintegy férfiként, bármely tehetséget kormányozzon, és mintegy lélek-ként uralmat gyakoroljon a test fölött és azt a helyes útra irányítsa, ne-hogy eltévelyedjen. …

[Vö. FJ 442] Való igaz, belül szíven ütött minket a fájdalom (vö. Ter 6,6), és az üröm keserűségével vagyunk eltelve (vö. Siral 3,15), hogy … egyesek nálatok … „az atyáktól felállított határköveket” (Péld 22,28) igyekeznek profán újításokkal elmozdítani; ti. a Szentírásnak az értelmét a szent atyák magyarázataikban biztos határkövekkel határolták körül, amelyeket áthágni nemcsak vakmerő dolog, de istentelen is; egyesek ezt az értelmezést a természet dolgairól szóló bölcseleti tanítás felé hajlítják el, a tudásuk fitogtatására, nem a hallgatók valamilyen előrehaladása érdekében úgy, hogy így nem Isten által tanítottaknak avagy Istenről-beszélőknek látszanak, hanem inkább Istenről-képzelődőknek .

Mert a teológiát a szentek jóváhagyott hagyományai szerint kell előadni, és nem földies fegyverekkel, hanem „isteni erejűekkel” kell „lerontani minden magaslatot, amely Isten megismerése elé akadályként tornyosul, és a Krisztus iránti engedelmesség foglyává tenni minden értelmet” (2Kor 10,4 sk): ám amazok különböző, Egyháztól idegen tanításoktól félrevezetve (vö. Zsid 13,9) a fejet farokká teszik (vö. MTörv 28,13,44) és kényszerítik a királynőt, hogy szolgáljon a cselédnek, ti. földi tanítással a természetnek tulajdonítják az égit, amely a kegyelemből fakad. Valóban, a természeti dolgok tudományával a kelleténél többet foglalkoznak, a világ „erőtlen és esendő elemei”-vel … visszatérnek, hogy „újból szolgáljanak” nekik (vö. Gal 4,9), mint gyengék Krisztus ügyében „tejjel, nem szilárd étellel” táplálkoznak (vö. Zsid 5,12 sk), és úgy látszik, egyáltalán nem erősítették kegyelemmel a szívüket (vö. Zsid 13,9); emiatt „az ingyen kapott dolgoktól megfosztva és a saját természetes dolgaikban megsebesítve” (Petrus Lombardus), nem idézik emlékezetükbe az apostol intelmét…: „Kerüld a világias, üres fecsegést, az áltudomány ellenvetéseit. Némelyek ezt átvették, és el is tévelyedtek a hittől” (1Tim 6,20 sk). …

És amíg a hitet igyekeznek a kelleténél jobban természetes észérvek-kel alátámasztani, nemde azt valami módon haszontalanná és hiábavalóvá teszik? Mert „annak a hitnek nincs érdeme, amelyiknek az emberi ész tapasztalatot szolgáltat” (Nagy Szent Gergely pápa). Végül is az értelmes természet hisz; de a hit a saját erejénél fogva, kegyelmi belátással fogja fel a hívés tárgyait; a hit merészen és keményen behatol oda, ahová a természetes értelem nem képes elérni. [Vö. FJ 443]

825: A „Consultationi tuae” kezdetű levél a bari érseknek, 1231. november 12.

A felszentelésben kapott szentségi jegy

{825} Tanácskérésedre oly módon felelünk, hogy azok, akik a megszabott időkön kívül vették fel a szent rendeket, kétséget kizáróan megkapták a karaktert. Őket az ilyen törvényszegés miatt, miután először megfelelő bűnbánattartást kell rájuk kiróni, azért megtarthatod, hogy felvett rendjeikben szolgáljanak.

826: A „Presbyter et diaconus” kezdetű levél Olaus (Olaf) lundi püspöknek, 1232. december 9.

A felszentelés anyaga és formája

{826} Az áldozópapot és a diakónust amikor felszentelik, testi érintés révén fogadják a kézrátételt az apostolok által bevezetett szertartás szerint [vö. 1Tim 4,14; 5,22; 2Tim 1,6; ApCsel 6,6]; ha ezt elmulasztották, nem kell megismételni; hanem az ilyen rendek kiszolgáltatására meghatározott időben óvatosan pótolni kell, amit tévedésből származóan mellőztek. A kezeket azonban fel kell emelni, mikor az imádság árad a felszentelendő feje fölé.

827: A „Si condiciones” kezdetű rendelet (töredékben), 1227 és 1234 között

A feltételhez kötött házasság érvénytelensége

{827} Ha a házasság lényege ellen szóló feltételeket illesztenek be, mondjuk, ha az egyik azt mondja a másiknak: „házasodom veled, ha a gyermeknemzést elkerülöd”, vagy: „amíg nem találok mást, aki tisztségekben vagy képességek tekintetében méltóbb”, vagy: „ha ráadod magad az üzletszerű kéjelgésre”: a házassági szerződésnek nincs hatálya, jogilag bármennyire is kedvezményezett; jóllehet a házasságban más hozzáfűzött feltételeket, ha becstelenek vagy lehetetlenek is, mivel a házasság kedvezményt élvez, úgy kell tekinteni, mintha nem is tették volna hozzá.

828: A „Naviganti vel” kezdetű levél R. testvérnek, 1227 és 1234 között

Az uzsora

{828} Aki hajózónak vagy vásárba menőnek meghatározott mennyiségű pénzt ad kölcsön azért, mert veszélyt vállal magára, nem számít uzsorásnak, ha valamit a kölcsönadott pénzen felül is majd visszakap. Az sem, aki tíz szoliduszt ad, hogy más időben ugyanannyi mennyiségű gabonát, bort és olajat adjanak vissza: ezek, bár akkor többet érnek, hogy vajon a teljesítés idején többet vagy kevesebbet fognak érni, valószínűleg kétséges: ezért nem kell uzsorásnak tekinteni. E kétség annak is mentségül szolgál, aki posztóárut, gabonát, bort, olajat vagy más portékákat ad el, hogy akkori értéküknél többet kapjon ugyanezekért meghatározott határidőben, ha azokat a szerződéskötés idején nem volt szándéka eladni.

829: A „Cum sicut ex” kezdetű levél Sigurdus trondheimi érseknek (Norvégia), 1241. július 8.

A keresztség anyaga

{829} Amint jelentésedből megtudtuk, néha vízhiány miatt megtörténik, hogy országodban a kisdedeket árpasörrel keresztelik: a jelen írásunk értelmében azt feleljük neked, hogy mivel az evangéliumi tanítás szerint vízből és Szentlélekből kell újjászületni (vö. Jn 3,5), nem számíthatók szabályosan megkeresztelteknek, akiket sörben keresztelnek meg.

IV. Ince pápa, 1243-1245

XIII. egyetemes zsinat I. Lyoni Zsinat, 1245. június 28-július 17.

[Eltekintve a nyitó üléstől június 26-án, ez a zsinat három ünnepélyes ülésen: június 28., július 5. és 17. zajlott le. Rendeleteket hozott II. Frigyes császár ellen, a szaracénok ellen és a Szentföld visszaszerzéséért, de dogmatikus határozatokat nem hozott.]

830-839: A „Sub catholicae professione” kezdetű levél a tusculumi püspökhöz, aki az Apostoli Szék követe a görögöknél, 1254. március 6.

Szertartások és tanítások, amelyeket erősen a görögök lelkére kell kötni

{830} 3. §. (másként 4. §) 1. Ezen dolgokkal kapcsolatban fontolgatásunk abban állapodott meg, hogy az ugyanabban az országban élő görögök a keresztelésnél történő megkenésekben a Római Egyház szokását kövessék és tartsák meg.
2. Azt a szertartást vagy szokást, amely állítólag náluk dívik, hogy megkenik a keresztelendők egész testét, ha botrány nélkül nem lehet eltörölni vagy megszüntetni, meg kell tűrni, mivel akár megtartják, akár nem, a keresztség hatékonysága vagy hatása szempontjából nem sokat számít.
3. Az sem számít, vajon hideg vagy meleg vízben keresztelnek, mivel állítólag határozottan erősítik, hogy a keresztségnek mindkettőben egyenlő ereje és hatása van.

{831} 4. (5. §) De csak egyedül a püspökök jelöljék meg homlokukon krizmával a megkeresztelteket, mivel ezt a megkenést csak a püspököknek szabad kiszolgáltatni. Mivel azt olvassuk, hogy egyedül az apostolok – akiknek a szerepét töltik be a püspökök – adták a Szentlelket, kézrátétellel, amelyet a bérmálás avagy a homlok krizmával való megkenése fejez ki.
5. A püspökök egyenként is, a saját egyházaikban, az Úr Vacsorájának a napján, elkészíthetik a krizmát az egyházi formaságok szerint, éspedig balzsamból és olajfák olajából. Mert a Szentlélek, mint ajándék, a krizmával való megkenésben adatik. És végül azt is olvassuk, hogy a galamb, amely magát a Lelket jelképezi, olajfa ágat vitt vissza a bárkába. De ha ebben a dologban a görögök inkább a saját ősi szertartásukat akarják megőrizni, ti. hogy a pátriárka az alája rendelt érsekekkel és püspökökkel együtt, és az érsekek az alájuk rendelt püspökökkel együtt készítik el a krizmát, az ilyen szokásukban támogatni kell őket.

{832} 6. A papok vagy a gyóntatóatyák ne csak megkenjenek bűnbánati elégtétel helyett valakit valamilyen kenettel.

{833} 7. A betegeknek pedig Jakab apostol szava szerint [vö. Jak 5,14 sk] szolgáltassák ki az utolsó kenetet.

{834} 8. (6. §) Továbbá, az oltár áldozatában, a víz hozzáadásánál – akár hideg, akár meleg vagy langyos – a görögök, ha akarják, kövessék saját szokásukat, csak higgyék és vallják, hogy megőrizve a szabályos formát, mindkettőt egyenlően fel lehet használni.
9. De az Oltáriszentséget, amely az Úr Vacsorájának a napján lett átváltoztatva, ne őrizzék egészen egy évig, ürügyül használva a betegeket, hogy ti. abból áldoztassák meg őket. Legyen szabad mégis nekik, pont a betegek érdekében, Krisztus Testét elkészíteni, és tizenöt napon át, de nem hosszabb időtartamig, őrizni; nehogy hosszan tartó őrzése folytán netán megváltozzanak a színek, és a magunkhoz-vételre alkalmatlanná váljék: jóllehet valódisága és hatékonysága mindig teljesen ugyanaz marad, és soha semmilyen hosszú időtartam vagy az idő változékonysága miatt nem veszít erejéből.

{835} 18. (14. §) Nem kell kételkedni abban, hogy a paráznaság, amelyet egy szabad állapotú férfi követ el egy szabad állapotú nővel, nem halálos bűn; minthogy az apostol azt állítja, hogy mind a paráznák, mind a házasságtörők, távol vannak Isten országától (vö. 1Kor 6,9 sk).

{836} 19. (15. §) Ezekkel kapcsolatban még azt akarjuk és kifejezetten megparancsoljuk, hogy a görög püspökök a Római Egyház szokása szerint a továbbiakban hét egyházi rendet szolgáltassanak ki, mivel állítólag eleddig a szentelendőket illetően hármat a kisebb rendek közül elhanyagoltak vagy elmellőztek. Mégis azokat, akiket már így felszenteltek, szerfölött nagy létszámuk miatt az így felvett rendekben kell eltűrni.

{837} 20.(16. §) Mivel pedig az apostol szerint az asszony a férj halálával felszabadul ennek törvénye alól, és lehetősége van szabadon férjhez menni, akihez akar, de csak az Úrban (vö. Róm 7,2; 1Kor 7,39), ezért a görögök egyáltalán ne rosszallják a második és a harmadik, és az azon túli házasságokat sem, és ne is ítéljék el, hanem inkább hagyják jóvá azokat olyan személyek között, akik egyébként megengedetten köthetnek egymással házasságot. Mégis a másodszor házasulókat a presbiterek semmiképpen ne áldják meg.

(Az elhunytak sorsáról)

{838} 23. Végül mivel az Igazság az evangéliumban azt mondja, hogy „Ha valaki a Szentlélek ellen káromlást mond, annak ez meg nem bocsáttatik sem ezen a világon sem a jövendőben” (Mt 12,32), ebből megérthető, hogy bizonyos bűnök a jelenben, más bizonyos bűnök pedig az eljövendő világban kapnak feloldozást, – amint az apostol pedig azt mondja, hogy „kinek-kinek a műve a tűz által fog megnyilvánulni” és, hogy „akinek a munkája elhamvad, az kárt vall, ő maga azonban üdvözül, de úgy, hogy mintegy tűz által” (1Kor 3,13-15), és mivel magukról a görögökről is állítják azt a valódi és kétségen kívüli hitet és meggyőződést, hogy a haláluk után megtisztul, és az Egyház könyörgéseivel megsegíthető azoknak a lelke, akik a bűnbánatban részesednek, de a penitencia nincs végrehajtva, vagy akik halálos bűn nélkül, de mégiscsak bocsánatos, vagy kisebb bűnökkel távoznak a földről: mi, – mivel (a görögök) azt mondják, hogy az ilyesféle tisztulásnak a helyét számukra tudósaik biztos és sajátlagos elnevezéssel nem említik – a szent atyák hagyományai és tekintélye alapján azt a helyet purgatóriumnak nevezve azt akarjuk, hogy ezentúl náluk is így hívják. Mert ebben az átmenetileg tartó tűzben tisztulnak meg bizonyos vétkek, nem ugyan a gonoszságok vagy a főbűnök, amelyek korábban nem nyertek bocsánatot a bűnbánat által, hanem azok a kisebb bűnök, amelyek a halál után is terhelnek, ha még az életben föloldozást is nyertek.

24. Ha pedig valaki bűnbánat nélkül hal meg halálos bűnben, az ilyen kétségkívül az örök kárhozat állandóan égő tüzeiben kínlódik. 25. A kisdedek lelkei pedig a keresztség fürdője után, de a felnőtteké is, ha a szeretet állapotában halnak meg úgy, hogy sem a bűn miatt, sem az érte való elégtétel miatt nincs tartozásuk, azonnal átsietnek az örök hazába.

IV. Sándor pápa, 1254-1261

840-844: A „Romanus Pontifex de summi” kezdetű rendelkezés, 1256. október 5.

[Minthogy viszály támadt a tanítás jogát illetően a Párizsi Egyetem és az akkor fellendülő kolduló rendek között, Guilelmus de Sancto Amore egy 1255-ben kiadott tanulmányában magát a kolduló rendek életmódját támadta meg. Ezt a tanulmányt ítélte el a fenti pápai rendelkezés.]

Guilelmus de Sancto Amore tévedései a kolduló rendekről

{840} Miután a megbízottak Guilelmus könyvecskéjét gondosan átolvasták, s buzgón és pontosan megvizsgálták, nekünk erről teljes körű jelentést tettek; így tehát úgy tapasztaljuk, hogy az a könyvecske nyilvánvalóan egynéhány helytelen és kivetni való dolgot tartalmaz: – a római pápa és püspöktársai hatalma és tekintélye ellen,

{841} és néhányat azok ellen, akik Istenért a legszűkösebb szegénységben koldulnak, felülkerekedve a világon, s annak javain, önkéntes nincstelenségükkel;

{842} másokat pedig azok ellen, akik a lelkek üdve iránti buzgósságtól égve, és a szent tudományokat ápolva, Isten Egyházában nagyfokú szellemi előhaladás kimunkálását végzik, és amit tesznek ott, az nagyon gyümölcsöző;

{843} némelyeket pedig a szegény avagy kolduló szerzetesek üdvös állapota ellen, amilyenek szeretett fiaink, a Prédikáló Testvérek és a Kisebb Testvérek, akik a lélek erejével, maguk mögött hagyva a világot az ő gazdagságával együtt, teljes erejükből egyedül az égi hazára áhítoznak; – s nemkülönben több más összeegyeztethetetlen dolgot, amelyek bizony rászolgálnak a cáfolatra és az örökös megszégyenítésre.

{844} Mivel ugyanez a könyvecske nagy megbotránkoztatás előidézőjének és sok zavar forrásának is mutatkozott, és a lelkek kárára is vezetett, midőn visszatartotta a szokott áldozatosságtól és a szokásos alamizsnaadástól és a megtéréstől és a szerzetbe való belépéstől a híveket – mi ugyanezt a könyvecskét, amely így kezdődik: „Íme látván kiáltani fognak kívül”, és amelyet címe szerint „Rövid tanulmány”-nak neveznek „a legújabb idők veszélyeiről”, mint igaztalant, bűnöst és átkosat a benne leírt helytelen, hamis és istentelen fejtegetésekkel és tanításokkal együtt, testvéreink tanácsára apostoli tekintéllyel elvetjük és örökre elítéljük. …

IV. Orbán pápa, 1261-1264

846-847: A „Transiturus de hoc mundo” kezdetű bulla, 1264. augusztus 11.

[Ez a nagyon híres rendelkezés, amelyet a pápa az Egyház összes elöljáróihoz intézett, vezette be Krisztus Legszentebb Testének az ünnepét.]

A Krisztusra emlékeztető Oltáriszentség

{846} Ennek a szentségnek a szerzésekor Ő maga mondta az apostoloknak: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19), hogy ez a magasztos és tiszteletreméltó szentség kiváló és jeles emlékjele legyen számunkra rendkívüli szeretetének, amellyel minket szeretett. Csodálatos emlékjel, mondom …, amelyben megújultak a jelek, és a csodák változatlanul megvannak …, amelyben megvan minden gyönyörűség …, amelyben mindenképpen elnyerjük az életre és az üdvösségre szóló támogatást. Ez megváltó … emlékjel, amelyben átgondoljuk megváltásunk hálára serkentő emlékezetét, amely visszatart minket a rossztól, és megerősít a jóban, és előre jutunk az erények és a kegyelmek gyarapodásában; ebben az emlékjelben valóban előrehaladunk magának az Üdvözítőnek a testi jelenléte révén. [FJ 5004] Mert más dolgokat is, amelyekről megemlékezünk, szellemünkkel és értelmünkkel átfogunk, de emiatt nem nyerjük el azok valóságos jelenlétét. Ebben a Krisztusról való szentségi megemlékezésben pedig Jézus Krisztus, más külső formában ugyan, de jelen van, és a saját szubsztanciájában velünk van. Mennybemenetele előtt ugyanis azt mondta az apostoloknak és azok követőinek: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20), megerősítve őket jóságos ígéretével, hogy itt marad, és velük van testi jelenlétével is.

Az Oltáriszentség mint a lélek tápláléka

{847} …az ajándékozás minden teljességét felülmúlva, a szeretet minden módját meghaladva önmagát adta táplálékul. Ó példátlan és csodálandó bőkezűség, ahol az ajándékozó jön ajándékul, és ami adatik, az teljességgel ugyanaz, mint aki adja! … Tehát táplálékul adta önmagát nekünk, hogy – mivel az ember a halál miatt összeroskadt – az eledel által is ismét fölemelkedjék az életre. … Ízlelés sebesítette meg, és ízlelés gyógyította meg. Lásd, hogy ahonnan a seb keletkezett, onnan jött az orvosság is, és ahonnan a halál előlopódzott, onnan jött az élet. Amarról az ízlelésről meg van mondva: „Amelyik napon eszel belőle, halállal fogsz meghalni” (Ter 2,17); erről pedig azt olvassuk: „Ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog” (Jn 6,52). … Illő bőkezűség és találó cselekedet, hogy az Isten örök Igéje, aki az eszes teremtmény étele és felüdülése, amikor testté lett, az eszes teremtmény testének és húsának, azaz magának az embernek ételül adta magát. … Ezt a kenyeret magunkhoz vesszük, de valóságosan nem emésztjük meg; megesszük, de nem változik át, mivel egyáltalán nem alakul át azzá, aki megeszi, hanem, ha méltón fogadják be, a befogadó hozzá formálódik.

IV. Kelemen pápa, 1265-1268

849: A „Quanto sincerius” kezdetű levél Maurinus narbonne-i érseknek, 1267. október 28.

Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben

{849} (Eljutott hozzánk annak a híre, hogy te…) azt mondtad, a mi Urunk Jézus Krisztus legszentebb teste lényegileg nincs az oltáron, csak úgy, mint a jelzett dolog a jel alatt, és hozzátetted, hogy ez gyakori vélemény Párizsban. Terjedt azonban ez a beszéd … és végül hozzánk is eljutva minket a legnagyobb mértékben megbotránkoztatott, s nem könnyű elhinnünk, hogy te ilyen dolgokat mondtál, melyek nyilvánvaló eretnekséget tartalmaznak, és lecsökkentik annak a szentségnek az igazságát, amelyben a hit annál hasznosabb tevékenységet űz, minél inkább felülmúlja az érzékelést, rabul ejti az értelmet, és az észt az ő törvényeinek veti alá … Szilárdan tartsd magad ahhoz, amit általánosan tart az Egyház …, hogy ti. a kenyér és a bor színei alatt a szent szavak után, amelyeket az Egyház szertartása szerint a pap ajka kimond, valóban, valóságosan és lényegileg a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére van, bár helyileg ő a mennyben van.