FJ 211->

Szent I. Ince pápa, 402(401?) – 417

211: Az „Etsi tibi” kezdetű levél Victricius roueni püspöknek, 404. február 15.

Az eretnekek keresztsége

{211} (8. fejezet, 11. §) [Üdvös dolog megtartani]… hogy akik a novaciánusoktól vagy a montanistáktól jönnek, azokat csupán kézrátétellel fogadják be, mert bár az eretnekek keresztelték meg őket, de Krisztus nevében. [A „kézrátételt” a bűnbocsánattal szokás kapcsolatba hozni; vannak viszont, akik azt úgy értelmezik, mint azok bérmálásának a megismétlését, akik eretnekségben születtek.]

212-213: A „Consulenti tibi” kezdetű levél Exsuperius toulousei püspöknek, 405. február 20.

Kiengesztelődés a halál órájában

{212} (2. fejezet)… Az volt a kérdés, mire kell figyelemmel lenni azokat illetően, akik a keresztség után egész idő alatt az önmegtartóztatás hiányában az élvezeteknek adták át magukat, s életük legvégéhez érve a bűnbocsánatot s egyszersmind a szentáldozásban való újra részvételt esdeklik.

Rájuk nézve a rendszabály előbb keményebb volt, később közbeszólt az irgalom, s a szabály engedékenyebb lett. Mert előzőleg úgy tartotta a szokás, hogy engedélyezzék nekik a bűnbocsánatot, de a szentáldozást tagadják meg. Minthogy azokban az időkben sűrűn voltak üldözések, nehogy a szentáldozás könnyű engedélyezése ne rettentse vissza az elbukástól az embereket, akik biztosak lehettek az újra részvételben, hát méltán tagadták meg a szentáldozást, bár a bűnbocsánatot engedélyezték, hogy ne tagadják meg teljesen az egészet: és a megbocsátás szigorát az akkori idők körülményei indokolták. De miután a mi Urunk visszaadta a békét egyházainak, a rémület tovatűntével már az az elhatározás alakult ki, hogy az eltávozókat szentáldozásban részesítsék, és az Úr irgalmassága miatt mintegy útravalóul adják nekik, akik nagy útra kelnek, és nehogy az legyen a látszat, hogy a megbocsátást tagadó novaciánus eretnek keménységét és szigorát követjük.

Meg van engedve tehát a bűnbocsátással együtt a legutolsó áldozás is; hogy az ilyen emberek, éppen amikor életük végéhez érnek, a mi Üdvözítőnk engedelmével az örökre szóló pusztulástól megmeneküljenek.

A Szentírás kánonja [Sugalmazott könyvei] és a nem-kánoni könyvek

{213} (7. fejezet.) Hogy pedig mely könyveket vettek fel a kánonba, megmutatja a rövid függelék.

Azt akartad, hogy oktassalak ki, tehát várva-várt nyilatkozatom szerint ezek a következők: Mózes V könyve, azaz a Teremtés, a Kivonulás, a Leviták, a Számok könyve, a Második Törvénykönyv, és Józsue I könyve, a Bírák I könyve, a Királyságok IV könyve, egyszersmind Rúté is, a Próféták XVI könyve, Salamon V könyve, a Zsoltároskönyv. Hasonlóképpen a történelmi könyvek: Jób I könyve, Tóbiás I könyve, Eszter I könyve, Judit I könyve, Makkabeusok II könyve, Ezdrás II könyve, a Krónikák II könyve.

Hasonlóképpen az Újszövetség könyvei: az evangéliumok IV könyve, Pál apostol XIII (XIV) levele, János III levele, Péter II levele, (Júdás I. levele) Jakab I levele, az Apostolok Cselekedetei, János Jelenése. A többieket pedig, tudd meg, nemcsak el kell utasítani, hanem el is kell ítélni. Ezek vagy Mátyás vagy a kisebb Jakab neve felhasználásával, vagy Péter és János neve felhasználásával íródtak, mégpedig egy bizonyos Leucius kezével, (vagy András nevének felhasználásával, amelyeket Xenocharis és Leonidas filozófusok írtak), vagy Tamás nevének felhasználásával, és esetleg vannak még más írások is.

214: A „Magna me gratulatio” kezdetű levél Rufusnak és más makedóniai püspöknek, 414. december 13.

A keresztség lényegi formája

{214} [Kifejti, hogy a Niceai Zsinat 8. és 19. kánonja szerint miért éppen az Egyházba megtérő pauliánusokat kell megkeresztelni, nem pedig a novaciánusokat:]

(5. fejezet, 10. §) Hogy miért kell különbséget tenni ezen két eretnekség között, egy nyilvánvaló indok megvilágítja, ugyanis a pauliánusok egyáltalán nem az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek a nevében keresztelnek, ám a novaciánusok ugyanezekkel a megremegtető és tisztelendő nevekkel keresztelnek, és ezeknél az isteni hatalom, azaz az Atya és a Fiú és a Szentlélek hatalmának egységét soha nem tették kérdésessé.

215-216: A „Si instituta ecclesiastica” kezdetű levél Decentius gubbiói püspöknek, 416. március 19.

A bérmálás kiszolgáltatója

{215} (3. fejezet, 6. §) Ami pedig a kisdedek megjelölését illeti, nyilvánvaló, hogy annak nem mástól, mint a püspök részéről szabad megtörténnie. Mert az áldozópapok, jóllehet másodrenden ugyan, de papok, a főpapi süveg mégsincs meg nekik. Hogy pedig egyedül a püspököknek jár az a főpapi hatalom, hogy egyrészt megjelöljenek, ill. másrészt átadják a Vigasztaló Lelket: ezt nemcsak az egyházi gyakorlat bizonyítja, hanem az Apostolok Cselekedeteinek az az olvasmánya is, amely azt bizonyítja, hogy elküldték Pétert és Jánost, hogy ők a már megkeresztelteknek adják át a Szentlelket.[vö. ApCsel 8,14-17]

Mert az áldozópapoknak, amikor akár a püspök távollétében, akár a püspök jelenlétében keresztelnek, szabad krizmával megkenniük a megkeresztelteket, de csak azzal, amit a püspök megszentelt; de nem szabad ugyanezzel az olajjal a homlokot megjelölni, mert ez egyedül a püspököket illeti meg, midőn átadják a Vigasztaló Lelket. Szavakat pedig nem mondhatok, nehogy úgy lássék, hogy inkább árulkodom, mintsem tanácskérésre válaszolok.

A  betegek kenete

{216} (8. fejezet, 11. §) Mivel éppen erről, amint a többiről is, tanácsot akartál kérni, kedves testvérem, s ehhez még hozzátette a fiam is, Coelestinus diakónus a levelében, hogy te, kedvesem, megvitatás tárgyává tetted azt, ami Szent Jakab apostol levelében meg van írva: „Ha közületek beteg valaki, hívja az áldozópapokat, és azok imádkozzanak fölötte, kenjék meg őt olajjal az Úr nevében: és a beteget a hitből fakadó ima meg fogja szabadítani, és az Úr talpra állítja, és ha bűnt követett el, megbocsátja neki” (Jak 5,14 sk).

Nincs kétség, hogy ezt a betegeskedő hívőkre kell érteni s így felfogni, akiknek a testét a krizma szent olajával meg lehet kenni; azt a püspök készítette, s azt nemcsak a papoknak szabad a kenésre használni, hanem az összes keresztényeknek is a saját vagy a hozzátartozóik szükséghelyzetében. [NB! Ez még a Trienti Zsinat előtt adott engedmény volt.]

Egyébként azt fölöslegesnek látjuk hozzátenni, hogy a püspököt illetően nem lehetünk határozatlanok olyan dologban, amely az áldozópapoknak kétségtelenül szabad. Mert azért az áldozópapoknak mondja (az apostol), mivel a püspökök más elfoglaltságoktól akadályoztatva az összes gyengélkedőkhöz nem tudnak elmenni. Egyébként, ha a püspök meg tudja azt tenni, vagy méltónak ítél valakit arra, hogy ő látogassa meg, azt késedelem nélkül meg is áldhatja, meg is érintheti krizmával, hiszen az ő feladata a krizma elkészítése. Azt viszont a bűnbánatot tartókra nem lehet rácsorgatni, mivel a megkenés egyfajta szentség. Hiszen akitől a többi szentséget megtagadják, hogy gondolja valaki, hogy azok számára a szentségek egyik neme mégis megengedhető?

217: Az „In requirendis” kezdetű levél a Karthágói Zsinat püspökeinek, 417. január 27.

A római pápa primátusa és tekintélye

{217} (1. fejezet) Az isteni dolgok kutatásában … megfigyelve az ősi hagyomány példáit … vallásuk életerejét most, amikor tanácsot kértek, nem kevésbé szilárdítottátok meg egy igaz szabály megtartásával, mint ennek előtte, amikor kimondtátok a határozatot; ti ugyanis jóváhagytátok, hogy hozzánk kell felterjeszteni az ítéletet, tudván, hogy mivel tartoztok az Apostoli Széknek; minthogy mindnyájan, akik erre a helyre állíttattunk, magát az apostolt kívánjuk követni, akitől származik ez a püspökség és ennek a címnek a teljes tekintélye.

Őt követve már tudjuk a rosszat elítélni ugyanúgy, mint helyeselni a dicséretes dolgokat, amint hogy azt is, hogy az Atyák rendelkezéseit, megőrizve a papi kötelességérzetet, nem tartjátok helyesnek lábbal tapodni, hogy ti. amit azok nem emberi, hanem isteni meggondolásból elhatároztak; eszerint, bár különálló és távoli tartományokról van szó, semmit sem vesznek úgy tekintetbe, hogy még előbb a végére kell járni, mígnem ennek a Széknek a tudomására nem jutott; hogy ennek teljes tekintélye erősítse meg azt, amely igazságos határozat volt; és innen vegyék a többi egyházak is, amiként az összes vizek szülőhelyükből, a forrásukból szöknek elő, és az egész világ különböző régiói szerte tiszta kezdetből kifolyva romlatlanul áradnak szét; tehát innen vegyék, mit kell előírni, kiket kell lemosással megtisztítani, kiket kerüljön el, mint eltávolíthatatlan mocsokkal beszennyezetteket, a tiszta testekhez méltó víz.

218-219: Az „Inter ceteras Ecclesiae Romanae” kezdetű levél Silvanusnak és a Milevei Zsinat többi atyáinak, 417. jan. 27.

A római pápa primátusa

{218} (2. fejezet) Tehát meggondoltan és illően kéritek tanácsát az apostoli méltóságnak, a rejtett méltóságnak, mondom, annak, akire vár „azokon kívül, amelyek kívül vannak, az összes egyházak gondja” (2Kor 11,28), hogy milyen nézetet kell tartani aggasztó dolgokban; ti. az ősi szabályt követtétek mint mintát; megismertétek, hogy azt az egész világ megtartja velem kapcsolatban. … Mi mást erősítettetek meg cselekedetetekkel, mint amit tudtok, hogy szerte az összes tartományokból akik azt kérik, azok számára az apostoli forrásból mindig buzog felelet? Különösen ahányszor a hit ügyét éri zaklatás, úgy ítélem, hogy összes testvéreinknek és püspöktársainknak csakis Péterhez, azaz ahhoz, aki az ő nevében és tisztségében ad tanácsot, kell ügyeiket előterjeszteni, amint most ti is, kedveseim ide hoztátok; ez az egész világon hasznára válhat általánosan az összes egyházaknak. Szükséges ugyanis, hogy óvatosabbá váljanak, minthogy a bajkeverőket, a zsinat kétértelmű jelentése nyomán kialakult ítéletem döntése szerint, úgy lássák, mint akik el vannak különítve az egyházi közösségtől.

A keresztség szükségessége

{219} (5. fejezet) … hogy a kisdedek a keresztség kegyelme nélkül is ajándékul kaphatják az örök élet jutalmát, rendkívül balga állítás. Hacsak ugyanis nem ették az Emberfia testét, és nem itták az ő vérét, nem lesz élet bennük [vö. Jn 6,53].

Akik azonban ezt az életet számukra így, újjászületés nélkül veszik védelmükbe, olyannak látszanak nekem, mint akik magát a keresztséget akarják haszontalannak nyilvánítani, midőn hirdetik, hogy mi azt tartjuk, az ő hitük szerint nem kell azokat keresztségben részesíteni. Ha tehát semennyire sem akarnak hátráltatni, szükségszerűen be kell vallaniuk, hogy azok nem születnek újjá, és az újjászületés szent folyama nincs hasznukra. Valóban, hogy a felesleges emberek ferde tanítását az igazság gyors érvelésével le lehessen fegyverezni, ezt kiáltja az Úr az evangéliumban: Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket és ne akadályozzátok meg ezt nekik: az ilyeneké ugyanis a mennyek országa [vö. Mt 19,14; Mk 10,14; Lk 18,16].

Szent Zosimus pápa, 417-418

221: A „Quamvis Patrum” kezdetű levél a Karthágói Zsinatnak, 418. március 21.

A római pápa tanításbeli tekintélye

{221}1.) Bár az Atyák hagyománya az Apostoli Széknek oly nagy tekintélyt tulajdonított, hogy ítéletét senki sem merészeli vitatni, és azt a kánonok és a szabályzatok révén mindig megtartotta, az egyházi rendtartás, és törvénykezésében még most is folyamatosan lerója Péter nevének, akitől maga is származik, a tiszteletet, amely megilleti: …

(3) minthogy tehát oly nagy tekintélye van Péternek is mint főnek, és az összes elődeim őt követően kiadott rendelkezései is ezt a tekintélyt erősítették meg, úgy hogy már az összes emberi és isteni törvények és a gyakorlat meghatározzák, hogy a Római Egyház, melyet mi helytartóként kormányzunk, Péter nevének a hatalmát is birtokolja…:

(4) Mégis, bár nekünk oly nagy a tekintélyünk, hogy senki sem ódzkodhat a mi ítéletünktől, semmit nem cselekedtünk, amit levelünkkel önként ne juttattunk volna tudomástokra; ezt a testvériesség kedvéért tesszük, és általában tanácsot kérünk, nem azért, mert nem tudjuk, minek kellene meglennie, vagy tennénk valamit, ami az Egyház haszna ellen hatván nem tetszenék, hanem azt akartuk, hogy veletek egyenlőképpen gondoljuk át az ő [ti. a megvádolt Caelestius] ügyét.

222-230: Karthágói zsinat (XV. v. XVI.), kezdete 418. május 1.

[Kánonok a pelagiánusok ellen. A 3-5. kánont Zosimus kifejezetten jóváhagyta; ez a jóváhagyás a többi kánont illetően nem ismeretes.]

Az áteredő bűn

{222} 1. Kánon. A karthágói egyházban tartott szent zsinatra egybegyűlt valamennyi püspök úgy látta jónak, hogy: ha bárki állítja, hogy Ádám, az első ember halandónak teremtetett, mégpedig oly módon, hogy akár vétkezett, akár nem, testi halált kellett volna elszenvednie, vagyis, hogy elhagyja a testet, nem a bűn büntetéséül, hanem természeti szükségszerűség folytán, legyen kiközösítve.

{223} 2. Kánon. Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök), hogy: ha valaki tagadja, hogy az anyaméhből újonnan született csecsemőket meg kell keresztelni, vagy azt állítja, hogy a bűnök bocsánatára keresztelik meg ugyan őket, de semmi olyat nem hoznak magukkal az Ádámtól való eredeti bűnből, amit az újjászületés fürdője engesztel ki, vagyis következésképpen rájuk a keresztelés formájában a „bűnök bocsánatára” kifejezés nem helyesen, hanem tévesen van értelmezve, legyen kiközösítve. Mert nem lehet máshogyan értelmezni az apostol szavait: „Egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn következményeként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek” (vö. Róm 5,12), csak azon a módon, ahogy a mindenhol elterjedt katolikus Egyház azt mindenkor értelmezte. Tehát a hitnek e szabálya szerint a kicsinyeket, akik koruknál fogva bűnt elkövetni maguktól még képtelenek, nem szavajátszó módon azért kereszteljük meg a bűnök bocsánatára, hogy újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén magukkal hoztak.

{224} 3. Kánon: Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök), hogy: ha valaki azt mondja, hogy az Úr szavai: „Atyám házában sok hely van” (Jn 14,2), úgy értendők, hogy a mennyek országában lesz egy közbenső hely, vagy valahol másutt valamilyen, ahol olyan szent gyermekek élhetnek, akik keresztelés nélkül hagyták el ezt az életet, amely keresztelés nélkül a mennyek országába, vagyis az örök életbe belépni lehetetlen, legyen kiközösítve. Mert, amikor az Úr azt mondja: „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, az nem megy be a mennyek országába” (vö. Jn 3,5), akkor vajon melyik katolikus keresztény kételkedne abban, hogy a sátán martaléka lesz az, aki nem vált méltóvá arra, hogy Krisztus társörököse legyen? Mert, aki nem kerül a jobb oldalra, az kétségkívül a bal oldalra jut.

A kegyelem

{225} 3 . Kánon. Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök), hogy: bárki állítsa is, hogy Isten kegyelmének, amely által az ember megigazul, a mi Urunk Jézus Krisztus által, csak a már elkövetett bűnök eltörlésére van ereje, s nem egyszersmind segítségül szolgál, hogy ne kövessük el azokat, legyen kiközösítve.

{226} 4. Kánon: Úgyszintén úgy határoztak, hogy ha valaki azt mondja: ugyanazon isteni kegyelem, a mi Urunk Jézus Krisztus által bennünket csak annyiban segít a bűnök elkerülésében, amennyiben a kegyelem által kinyilatkoztatta és föltárta a parancsok értelmét, hogy megtudjuk mire kell törekednünk és mit kell kerülnünk, de e kegyelem által arra már nem kapunk segítséget, hogyha felismertük, hogy valamit meg kell tennünk, szívesen tegyük és legyen is erőnk megtenni, legyen kiközösítve. Mert amikor az apostol azt mondja: „A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít” (1Kor 8,1), akkor fölöttébb istentelen dolog volna azt hinnünk, hogy ahhoz, ami felfuvalkodottá tesz, megkapjuk Krisztus kegyelmét, ám ahhoz, ami épít, nem. Pedig mind a tudás, mind a szeretet Isten adománya, egyrészt tudni azt, amit megtenni tartozunk, másrészt szeretni is, hogy megtehessük, hogy az építő szeretettel társult tudás ne tehessen bennünket felfuvalkodottá. Mert amiként Istenről így szól az Írás: „Ő az, aki az embereket tudásra tanítja” (Zsolt 93,10), úgy ez is írva van: „A szeretet Istentől való” (1Jn 4,7).

{227} 5. Kánon. Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök) hogy: bárki állítja is, hogy a megigazulás kegyelmét azért kapjuk, hogy amit a szabad akarat által kell megtennünk, azt a kegyelem által könnyebben megtehessük, mintha bizony kegyelem nélkül, ha nem is könnyedén, de mégis teljesíteni tudnánk az isteni parancsolatokat, legyen kiközösítve. Mert a parancsolatok gyümölcseiről szólva az Úr nem azt mondja: Nélkülem nehezebben tehettek valamit, hanem: „Nélkülem semmit sem tehetek” (Jn 15,5).

{228} 6. Kánon. Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök), hogy arról, amit Szent János apostol mondott: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság” (1Ján 1,8), aki úgy vélekedik, hogy pusztán az alázatosság kedvéért kell azt mondani, bűnünk van, nem azért, mert valóban így is van, legyen kiközösítve. Mert a következőkben az apostol hozzáteszi: „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igazságos, így megbocsátja bűneinket, és minden gonoszságunktól megtisztít minket” (1Ján 1,19). S ebből elégségesen kitűnik, hogy mindezt az apostol nem csak alázatosságból, hanem őszintén mondja. Hiszen az apostol ezt is mondhatta volna: Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, fölmagasztaljuk magunkat, s nincs bennünk alázatosság. De minthogy azt mondja: „félrevezetjük magunkat, s nincs bennünk igazság”, ezzel elégségesen megmutatja, hogy bárki vallja magát bűntelennek, nem valóságot állít, hanem téved.

{229} 7. Kánon. Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök): bárki állítja, hogy amikor az Úr imádságában azt mondják a szentek, „bocsásd meg a mi bűneinket” (Mt 6,12), ezt nem önmagukért mondják, hiszen nekik már nincs szükségük ilyen könyörgésre, hanem másokért, az ő népük bűnöseiért, és azért nem mondja egyik szent sem: „bocsásd meg az én bűneimet”, hanem helyette azt, hogy „Bocsásd meg a mi bűneinket”, hogy értsük: ezt inkább mások, mint önmaga számára kéri az igaz, legyen kiközösítve.

Mert szent és igaz volt Jakab apostol, s mégis azt mondta: „Mert sokban vétünk mindnyájan” (Jak 3,2). Mármost miért tette hozzá, hogy „mindnyájan”, ha nem azért, hogy állítása összecsengjen a zsoltárral, ahol azt olvassuk: „Ne menj ítéletre szolgáddal: az élők közül senki sem igaz színed előtt” (Zsolt 142,2)? S a legbölcsebb Salamon imájában is ezt olvassuk: „Nincs ember, aki ne vétkeznék” (3Kir 8,46). S a szentéletű Jób könyvében: „Rányomja pecsétjét minden emberkézre, hogy minden ember megtudja gyöngeségét” (Jób 37,7). S ezért a szent és igaz Dániel is többször mondta imáiban: „Vétkeztünk, gonoszságot cselekedtünk” (Dán 9,5-15), s még több helyen is megvallja ugyanezt őszintén és alázatosan. S nehogy valaki azt gondolja róla, ahogyan egyesek vélekednek, hogy nem saját vétkeiről, hanem inkább népének vétkeiről beszél, később hozzáteszi: „Imádkoztam és megvallottam bűneimet és népemnek bűneit” (Dán 9,20) az én Uram, Istenem előtt; ekkor nem a „mi bűneinket” akarta mondani, hanem népe és a saját bűneiről beszél, minthogy azokat, akik (az Úr imájának idézett szavait) annyira helytelenül értelmezik, prófétaként előre látta.

{230} 8. Kánon. Úgyszintén úgy határoztak (az egybegyűlt püspökök) hogy: aki az Úr imájának szavaiból: „Bocsásd meg a mi vétkeinket”, azt akarja kihallani, hogy e szavakat a szentek csak az alázatosság miatt, nem őszintén mondják, legyen kiközösítve. Mert ki tűri el azt, aki imádkozik s ezért nem az embereknek, hanem az Úrnak hazudik, úgy, hogy ajkával mondja: akarja vétkeinek elengedését, de magában úgy gondolja, amit neki elengednek, voltaképpen nem is a tartozása?

231: Epistola „Tractoria” a Keleti Egyházaknak, 418. június-augusztus között

[Ezt az elnevezést: Epistola Tractoria (= Tractatoria  – Értekező levél) Marius Mercator adta az iratnak, amelyből csak kevés töredék maradt fenn: az alábbin kívül l. még a 244. sk. pontot.]

Az áteredő bűn

{231} Hűséges az Úr minden igéjében [Zsolt 144,13] és az Ő keresztsége szóban és tényben, azaz cselekedetben, hitvallásban és a bűnök valós megbocsátásában az egész emberi nem, minden állapota, minden életkor és mindkét nem számára ugyanúgy hatékony. Csak az szabadul meg, aki korábban a bűn szolgája volt, s csak az mondható megváltottnak, aki korábban igazán a bűn rabja volt, miként írva van: „ha majd a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,3). Általa születünk ugyanis lelkileg újjá, általa feszíttetünk meg a világnak. Az Ő halála tépi szét a halálnak azt a kézzel írt adóslevelét [vö. Kol 2,14], amely halált Ádám mindannyiunkra hozott, és amely minden lélekre átszármazott. Ez az adóslevél mindenkit, aki e világra született, mielőtt a keresztség meg nem szabadítja, elmarasztalóan tartja nyilván.

Szent I. Bonifác pápa, 418-422

232: A „Retro maioribus” kezdetű levél Rufusnak, Thessalia püspökének, 422. március 11.

A római pápa primátusa

{232} (2. fejezet)… A zsinathoz (Korintusban)… olyan iratokat irányítottunk, amelyekből az összes testvérek megérthetik…, hogy a mi ítéletünket nem kell újratárgyalni. Ugyanis sohasem volt szabad arról a dologról, amelyről az Apostoli Szék részéről már egyszer határozat született, újból tárgyalni.

233: Az „Institutio” kezdetű levél a thessaliai püspököknek,  422. március 11.

A római pápa primátusa

{233} A születő egyetemes Egyház felépítése Szent Péter tisztségéből vette kezdetét; ezen a tisztségen alapszik a kormányzása, és ez az Egyházban a fődolog. Belőle mint forrásból áradt ugyanis szét az összes egyházakban az egyházi fegyelem, amikor már növekedett a vallási kultúra. A Niceai Zsinat előírásai nem mást tanúsítanak; annyira, hogy semmit sem mert föléje helyezni, mivel látta, hogy az ő érdeme felett semmit sem tud mint többletet összegyűjteni, és végül is tudta, hogy az Úr a vele való beszélgetésben mindent őrá hagyott. Biztos tehát, hogy az egész földön elterjedt egyházak számára ő mintegy azok tagjainak a feje: aki lemetszi magát az Egyházról, legyen a keresztény vallás számkivetettje, mivel nem kapta meg, hogy ugyanabban a foglalatban legyen egybefogva.

234-235: A „Manet beatum” kezdetű levél Rufusnak és a többi püspöknek Macedónia szerte s egyéb helyeken, 422. március 11.

A római pápa primátusa

{234} Szent Péter apostolra vár az Úr szándéka szerint az egész Egyház gondja, amelyet ő magára is vett, ti. tudta az evangélium tanúsága szerint, hogy az (Egyház) őrá van alapozva. Sohasem lehet az ő tisztsége mentes a gondoktól, minthogy biztos, hogy a dolgok összessége az ő megfontolásától függ. … Távol legyen az az Úr papjaitól, hogy vele szemben valaki azoknak a bűnösségébe essék, hogy valaki egy újfajta bitorlást megkísérelve, az ősök határozatait maga iránt ellenségessé tegye, amikor felismeri, hogy éppen az az ő vetélytársa, akit Krisztusunk a papság legfelső fokára helyezett, akinek a sérelmére akárki felkel, az égi ország lakosa nem lehet. „Neked adom, így szólt, a mennyek országának a kulcsait” (Mt 16,19); abba senki a kapus kegye nélkül nem fog bemenni. …

{235} Mivel a hely meghatározó, ha úgy határoztok, vizsgáljátok végig a kánonok cikkelyeit, s meg fogjátok tudni, melyik a második szék a Római Egyház után, vagy melyik a harmadik. … Senki soha nem emelte merészen, ellenséges szándékkal a kezét a legfőbb apostoli székre, amelynek az ítéletét nem szabad újra tárgyalni; senki nem lázadt fel ellene, csak az, aki úgy akarta, hogy róla ítélkezzenek. Az említett nagy Egyháznak a kánonok által megtartják a méltóságokat: az alexandriai és az antiochiai, akik rendelkeznek az egyházi jog ismeretével. Mondom, megtartják az elődök határozatait,… mindenről értesítenek, és elfogadják annak a barátságos viszonynak a kölcsönösségét, mert megértik, hogy azzal tartoznak nekünk az Úrban, aki a mi békénk. De mivel a dolog ezt követeli, dokumentumokkal be kell bizonyítani, hogy legfőképpen a keletiek egyházai nagy ügyekben, amelyeknél szükség volt nagyobb megvitatásra, mindig tanácsért folyamodtak a Római Székhez, és valahányszor a gyakorlat megkívánta, kérték annak segítségét. …

Szent I. Coelestinus pápa, 422-432

236: A „Cuperemus quidem” kezdetű levél a viennei és a narbonnei egyháztartományok püspökeinek, 428. július 26.

A kegyelmi állapot helyreállítása a halál órájában

{236} Megtudtuk, hogy megtagadják haldoklóktól a bűnbocsánatot, és nem teljesítik azoknak a kívánságát, akik kimúlásuk idején arra vágynak, hogy lelkükön ezzel a gyógyszerrel segítsenek. Elborzadtunk, megvallom, hogy valakit akkora kegyetlenségen érjünk, hogy Isten kegyességét illetően felhagyjon a reménnyel, mintha nem tudna a hozzá bármely időben menekülőnek segítségére lenni, és a bűnök súlyától veszélybe került embert a súlytól, amelyet az vágyik magáról levetni, megszabadítani. Mi más ez, kérlek, mint a haldoklónak megkétszerezni a halálát, és az ő lelkét a kegyetlenséggel megölni, hogy nem nyerheti el a feloldozást? Holott Isten, aki a segítségnyújtásra a legeslegkészségesebb, amikor a bűnbánatra hív, ilyen ígéretet tesz: A bűnös, mondja, akármelyik napon megtért, bűnei nem fognak neki beszámítani [vö. Ez 33,16].

… Minthogy tehát az Úr a szívek vizsgálója, semmilyen időben nem szabad megtagadni a bűnbocsánatot attól, aki azt kéri. …

237: Az „Apostolici verba” kezdetű levél Gallia püspökeinek, 431. május

[A történelem bőven megtanít arra, hogy Szent Ágostonnak az alábbiakban ajánlott tekintélyét nem szabad minden megkülönböztetés nélkül követni. Alig van olyan egyháztanító, akinek a tekintélye akkora túlzásnak és akkora visszaélésnek lett volna kitéve, mint Ágostoné. Ezért XI. Pius pápa az „Ad salutem” kezdetű körlevelében, 1930. április 22-én arra int bennünket, nehogy „amikor Ágoston szól, az ő tekintélyét magának a tanító Egyház legfőbb tekintélyének elébe helyezzék”; maga Ágoston szerényen azt mondja a saját tekintélyéről: „Azt akarom, hogy mindenki úgy karolja fel a tőlem származó összes dolgokat, hogy csakis abban kövessen engem, amelyben előzőleg átlátta, hogy nem tévedek: mert azért csinálok most olyan könyveket, amelyekben felvállaltam, hogy művecskéimet újra tárgyalom, hogy megmutassam, még saját magamat sem követtem minden dologban” (A végig való állhatatosság ajándéka, 21. fejezet).]

Szent Ágoston tekintélye

{237} 2. fejezet. Ágoston, a szent emlékezetű férfiú élete és érdemei okán mindig közösségben volt velünk; őt sohasem szennyezte be baljóslatú gyanú, de még annak szállongó híre sem: megemlítettük, hogy már régtől fogva oly nagy tudományú volt, hogy ezelőtt is mindig az én elődeim a legjobb mesterek közé számították.

238-249: A tévesen Coelestinusnak tulajdonított Fejezetek, avagy az „Indiculus” ( Rövid jegyzék)

[I. Coelestinusnak a 237. pontban idézett leveléhez hozzá szoktak csatolni egyes antipelagiánus fejezeteket, amelyeket tévesen tulajdonítanak ugyanennek a pápának. Valószínűen 435-442 között Rómában Prosper Aquitanus állította össze. Általános elismertsége akkor kezdődött, amikor 500 körül Dionysius Exiguus beleszőtte ezeket jogszabály-gyűjteményébe.]

Isten kegyelme

{238} Minthogy némelyek, akik magukat dicsekedve katolikusnak mondják, s akikben az eretnekek már elítélt vélekedései akár ferde nézeteik miatt, akár tapasztalatlanságból még tovább élnek, szembe mernek helyezkedni a hit legjámborabb védelmezőivel, és amikor nem haboznak átkukkal sújtani sem Pelagiust, sem Coelestinust, tanítóinkkal mégis szembeszállnak, mintha áthágnák a kellő mértéket, s csak azokat a tanításokat állítják követendőnek és elfogadhatónak, amelyeket a boldog Péter apostol Széke az isteni kegyelem ellenségeivel szemben az Ő elöljáróinak szolgálata által szentesített és tanított, szükséges volt szorgalmasan kinyomozni, hogy a római Egyház elöljárói mint ítéltek a korukban felbukkanó eretnekségről, és a szabadakarat ártalmas védelmezőivel szemben az isteni kegyelemről hogyan vélekedtek.

Ezért csokorba szedtük az afrikai zsinatok azon tanításait is, amelyeket az apostoli elöljárók föltétlenül a magukévá tettek, amidőn jóváhagyták ezeket. Hogy tehát teljesebb eligazítást nyerjenek azok, akiknek bármi is nehézséget okoz e tárgyban, a szent atyák megállapításait, lerövidített formában, ebben az eligazításban tesszük közzé, hogy ha valaki nem túlságosan kötekedő, felismerje, hogy a felsorakoztatott tekintélyek ezen rövid idézetein alapulnak az összes, e tárgyban folytatott vita összefüggései, és számára semmi indoka nem marad az ellentmondásnak, ha a katolikusokkal együtt hiszi és vallja:

{239} 1. fejezet. Ádám törvényszegésében minden ember természettől adott lehetősége és ártatlansága elveszett, s a szabad akarat által senki sem emelkedhet ki annak a romlásnak mélységeiből, hacsak a könyörülő Isten kegyelme föl nem emeli, ahogyan ezt a boldog-emlékű Ince pápa a Karthágói Zsinat atyáihoz írott levelében kinyilvánította és tanította: „Bár az ember birtokolta hajdan a szabad akaratot, ám javával oktalanul visszaélt, s elbukva elmerült a törvényszegés mélységeiben, és most semmije sincs, amivel valamiképpen kiemelkedhetne onnan; szabadságától mindörökre megfosztva ott feküdt volna önnön romlásában, elmerülve, mint legyőzött, ha azután Krisztus eljövetele kegyelemből ismét fel nem emelte volna, mert Krisztus az új teremtés tisztító ereje által saját keresztségi fürdőjével minden korábbi bűnt eltörölt”.

{240} 2. fejezet. Senki sem lehet önerejéből jó, hacsak nem az abban való részesedés által, amit ő ad, aki egyedül jó. Ahogyan ugyanabban az Írásban az említett főpap biztos szóval ki is mondja: „Vajon ezek után helyesnek ítéljük azoknak az embereknek a felfogását, akik úgy vélik, hogy maguknak tartoznak azzal, hogy ők jók, s Őt, akinek kegyelmét naponta elnyerik, nem veszik figyelembe, s azt hiszik, hogy ennyit Őnélküle is el tudnak érni?

{241} 3. fejezet. Senki sem alkalmas, mégha a keresztség kegyelme által megújult is, hogy felülkerekedjék az ördög álnokságán és legyőzze a test rendetlen kívánságait, hacsak Isten naponkénti segítségével el nem nyeri a tisztességben való kitartás állhatatosságát. Ahogyan ezt az említett elöljáró ugyanazon írásművének tanítása is megerősíti a következőképpen: „Mert, bár az embert (Isten) megváltotta korábbi bűneitől, mégis tudván, hogy újra vétkezhet, megújítására, amennyire lehet az embert ezek után is kiigazítani, sok orvosságot tartogat, amelyeket mindennap nyújt. Ha nem támaszkodunk ezekre bizakodva, semmiképpen nem fogjuk tudni legyőzni az emberi tévedéseket. Mert szükségszerű, hogy legyőznek minket, ha ő nem segít, akinek a támogatásával viszont győzünk”.

{242} 4. fejezet. Hogy senki sem használja helyesen szabad akaratát, hacsak nem Krisztus által, ugyanaz a mester a Milevitánuszi Zsinat atyáihoz (416-ban) kelt levelében ezeket nyilvánítja ki: „Vedd észre végre ó leggonoszabb elmék elferdült tanítása, hogy az első embert úgy vezette félre maga a szabadság, hogy miközben elnézőbben alkalmazta a zabolákat, önteltsége folytán megszegte kötelességét. Kötelességszegésének mélységéből pedig nem tudott fölkelni, csak amikor az Úr Krisztus eljövetele az újjászülő gondviselés révén visszaállította számára a korábbi szabadság állapotát”.

{243} 5. fejezet. A szent emberek minden buzgóságát, minden cselekedetét és érdemét úgy kell felfogni, mint amelyek Isten dicsőségéért és dicséretére vannak; mert senki sem másért kedves Őelőtte, csak azért, amit ő maga ajándékozott. Erre a nézetre irányítja figyelmünket a boldog emlékű Zosimus pápa mértékadó tekintélye, aki a világ minden püspökéhez írta a következőket: „Mi pedig minden jót Isten ösztönzésére (mert valamennyit a szerzőjétől kell eredeztetni, akitől származnak) és testvéreinknek és püspöktársainknak lelkiismeretére vezettünk vissza”.

Ezt az értekezést, amely a leplezetlen igazság fényétől ragyogó, az afrikai püspökök oly nagy tisztelettel övezték, hogy szerzőjéhez, az említett férfiúhoz ezeket írták: „Amit a levélben állítottál, amely levelet az összes tartományba eljuttattál, s amelyben ezt írod: „Mi pedig minden jót Isten ösztönzésére” stb. – olyan kijelentésként fogadtuk, hogy ezzel azokat, akik Isten segítségével szemben az emberi akarat szabadságát eltúlozzák, az igazság kivont kardjával szinte futtában lemetszed. Mert mi mást tettetek oly szabad akarattal, mint hogy minden jót a mi alázatos lelkiismeretünkre vezettetek vissza. És mégis megbízhatóan és bölcsen láttátok, őszintén és merészen mondtátok, hogy az mégis Isten ösztönzésére történt. Mindenképpen azért, mert: „Az akaratot az Úr készíti föl.” (Péld 8,35). S hogy valami jót tegyenek, atyai sugallataival Ő maga érinti meg fiai szívét: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14), hogy sem azt ne gondoljuk, hogy híján vagyunk az akaratnak, sem ne kételkedjünk, hogy az emberi jóakarat minden egyes mozzanatában elsősorban az Ő kegyelmi segítsége érvényesül”.

{244} 6. fejezet. Isten oly módon működik az emberek szívében, de magában a szabad akaratban is, hogy a szent gondolatok, a jámbor szándék és a jóakarat minden aktusa Istentől származzék, hiszen jóra csak általa vagyunk képesek. „Aki nélkül semmit sem tehetünk” (Jn 15,5). Ennek az elismerését vési az elménkbe ugyanaz a Zosimus tanító, aki, szavait a világ minden püspökéhez intézve, az isteni kegyelem segítségéről a következőket mondja: „Tehát eljött volna az idő, amikor már nem szorulunk rá az Isten segítségére? Ezzel szemben minden cselekedetünkben, ügyünkben, gondolatunkban és tevékenységünkben segítségéért és védelméért kell könyörögnünk.

Mert elbizakodottság volna, ha az emberi természet bármit is tulajdonítana magának, amint az apostol kimondja: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi hatalmasságok gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). És amint ismét mondja: „Én boldogtalan ember! Ki vált meg engem e halálra szánt testtől? Hála az Istennek Urunk Jézus Krisztus által!” (Róm 7,24 sk) S megint másutt: „De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s az Ő kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Mert többet dolgoztam mindegyiküknél: igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme velem” (1Kor 15,10).

{245} 7. fejezet. Azt a határozatot is, amely a Karthágói Zsinat döntései között szerepel, mintegy az Apostoli Szentszék tulajdon határozataként fogadjuk el, ti. a harmadik fejezet határozatát: „Bárki állítsa is, hogy Isten kegyelmének, amely által az ember megigazul a mi Urunk Jézus Krisztus által, csak a már elkövetett bűnök eltörlésére van ereje, s nem egyszersmind segítségül szolgál, hogy ne kövessük el azokat, legyen kiközösítve”.

És a negyedik fejezetben ezt olvassuk: „Ha valaki azt mondja, az isteni kegyelem a mi Urunk Jézus Krisztus által bennünket csak annyiban segít a bűnök elkerülésében, amennyiben a kegyelem által kinyilatkoztatta és föltárta a parancsok értelmét, hogy megtudjuk, mire kell törekednünk és mit kell kerülnünk, de e kegyelem által arra már nem kapunk segítséget, hogyha felismertük, hogy valamit meg kell tennünk, szívesen tegyük és legyen is erőnk megtenni, legyen kiközösítve. Mert amikor az apostol azt mondja: „A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít” (1Kor 8,1), akkor fölöttébb istentelen dolog volna azt hinnünk, hogy ahhoz, ami fölfuvalkodottá tesz, megkapjuk Krisztus kegyelmét, ám ahhoz, ami épít, nem.

Pedig mind a tudás, mind a szeretet Isten adománya, egyrészt tudni azt, amit megtenni tartozunk, másrészt szeretni is, hogy megtehessük, hogy az építő szeretettel társult tudás ne tehessen bennünket felfuvalkodottá. Mert amiként Istenről így szól az Írás: „Ő az, aki az embereket tudásra tanítja” (Zsolt 93,10), úgy ez is írva van: „A szeretet Istentől való.” (Jn 4,7). S ismét az ötödik fejezetben: „Bárki állítja is, hogy a megigazulás kegyelmét azért kapjuk, hogy amit a szabad akarat által kell megtennünk, azt a kegyelem által könnyebben megtehessük, mintha bizony kegyelem nélkül, ha nem is könnyedén, de mégis teljesíteni tudnánk az isteni parancsolatokat, legyen kiközösítve. Mert a parancsolatok gyümölcseiről szólva az Úr nem azt mondja: Nélkülem nehezebben tehettek valamit, hanem: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5).

{246} 8. fejezet. A legszentebb Apostoli Szék támadhatatlan rendeletei mellett, amelyekkel minket az igen jámbor atyák, – megállítva a vészt hozó újítás fellendülését, – arra tanítottak, hogy nem csak a jóakarat kezdeteit kell Krisztus kegyelmének tulajdonítanunk, hanem a helyeslésre méltó igyekvés hajtásait is, sőt még az ebben végsőkig való kitartást is – tehát mindemellett tekintetbe kell vennünk a papi könyörgések szolgálatait is, amelyeket az apostolok örökítettek át, s amelyeket az egész világon, s minden katolikus közösségben egyformán ünnepelnek meg, hogy az imádság törvénye szabja meg a hit törvényét.

Mert amikor a szent nép elöljárói a rájuk bízott hivatalnak eleget tesznek, az emberi nemzetség ügyét viszik az Isten megértő ítélőszéke elé, s miközben velük együtt sóhajtozik az egész Egyház, esedeznek és könyörögnek, hogy a hitetlenek elnyerjék a hit ajándékát, hogy a bálványimádók megszabaduljanak istentelenségük tévelygéseitől, hogy a szívüket takaró fátyol föllebbentése által a zsidóknak is fölragyogjon az igazság fénye, hogy a katolikus hit helyes megismerése által az eretnekek észre térjenek, hogy a szakadárok felöltsék az új életre kelt szeretet lelkületét, hogy a visszaesőknek kijusson a bűnbánat orvosságából, s hogy végül a hittanulóknak, miután eljutottak az újjászületés szentségéig, feltáruljon a mennyei irgalom csarnoka. Hogy nem elintézetlenül s nem is haszontalan kérjük ezeket az Úrtól, maguknak a dolgoknak a foganatja mutatja: mivelhogy a tévedések minden fajtájából Isten méltóztatik számlálhatatlan sok embert magához vonzani, akiket „kiragadott a sötétség hatalmából és áthelyezte őket szeretett Fia országába” (vö. Kol 1,13), és a harag edényeiből az irgalmasság edényeit alkotta [vö. Róm 9,22]. Mindenki belátja, hogy mindez egészében annyira Isten műve, hogy mindig Istennek, aki ezeket véghez viszi, adjunk hálát és mondjunk dicséretet az ilyenek megvilágosításáért, ill. megjavulásáért.

{247} 9. fejezet. Azt a dolgot sem szemléljük tétlenül, amelyet az Anyaszentegyház a keresztelendőkkel a világ minden táján egyformán megtesz. Amikor akár a kicsinyek, akár a fiatalok az újjászületés szentségéhez járulnak, az élet forrásához előbb nem léphetnek, amíg a papok ráleheléssel és ördögűzéssel a tisztátalan szellemet el nem távoztatják tőlük; s így valóban beigazolódik, hogyan „vetik ki ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31), s hogyan kötözik meg előbb az erős embert [Mt 12,29], s azután még használati tárgyait is elrabolják [Mk 3,27], s valamennyit átadják a győztesnek, aki „a foglyokat magával viszi” (Ef 4,8), és adományokat ad az embereknek [Zsolt 67,19].

{248} A felsorolt egyházi rendszabályok és isteni tekintéllyel bíró tanítások által, az Úr segítségével, megbizonyosodhatunk afelől, hogy minden bennünk lévő jóindulatnak, minden helyes cselekedetnek, minden buzgóságnak és erénynek, amelyekkel a hit kezdete óta Isten felé törekszünk, Istent valljuk szerzőjének; s nem kétséges immár, hogy az Ő kegyelme minden emberi érdemet megelőz, s Őáltala van, ha valami jót kezdünk akarni, s meg is tenni.[vö. Fil 2,13]

Ám Isten segítsége s ajándéka nem törli el az emberi akaratot, hanem szabaddá teszi, hogy így a sötétségből fényre, a gonoszságból egyenességre, a gyengeségből egészségre, a meggondolatlanságból előrelátásra vezesse. Mert Isten jósága oly nagy az emberek iránt, hogy mindazt, amit Ő maga ajándékoz nekünk, a mi érdemünknek tudja be, és örök jutalomban kívánja részesíteni, akiket Ő maga gazdagított adományaival. Mert azt munkálja bennünk, hogy amit Ő akar, mi is akarjuk, s meg is cselekedjük, s nem tűri el, hogy ne törődjünk azokkal a dolgokkal, amelyeket nem semmibe venni, hanem véghez vinni adott nekünk, hogy mi is Isten kegyelmének munkatársai legyünk. S ha úgy látjuk, hogy a mi elernyedésünk folytán valamilyen téren lanyhulni kezd bennünk a buzgalom, aggódva siessünk vissza Ahhoz, aki minden gyengeségünket meggyógyítja s életünket kiváltja a pusztulásból [Zsolt 102,3], s Akinek naponta mondjuk: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6,13).

{249} 10. fejezet. A felmerülő mély értelmű és nehezen felfogható részletkérdéseket, amelyeket bővebben tárgyaltak azok, akik ellenszegültek az eretnekeknek, egyrészt nem merészeljük semmibe venni, másrészt kiegészítenünk sem szükséges azokat semmivel, hiszen Isten kegyelmének megvallásához, amelynek munkájából és méltánylásából semmit sem szabad elvennünk, elegendőnek hisszük azokat a tételeket, amelyeket az Apostoli Szék előbb említett szabályaival egyezően nekünk ezek az iratok tanúsítanak: hogy egyáltalán ne véljük katolikusnak azt a tanítást, amelyről nyilvánvaló, hogy a fönt leszögezett tételeknek ellentmond.

 

Reklámok