Mi lesz belőlünk kereszt(y)ének? (1.)

A kereszt(y)énség sorsáról és jövőjéről – rendkívüli módon és különös figyelemmel – szükséges gondolkodnunk. Erről olvashatunk Turay Alfréd 2017-ben megjelent “Az egyház egysége és egyetlensége” című írásában.  Ennek a műnek az alapja a váci Credo-házban 2017. május Névtelen3-án tartott előadása.

Az előadó mottóként állítja fel Loyolai szt. Ignácnak azt az állítását, hogy a keresztény  embernek “ … készebbnek kell lenni arra, hogy (mások) állítást jól értelmezze, mint elítélje” (Lelkigyakorlatok, 22) Az előadás alapját az Unitatis Redintegratio  a  II. Vatikáni Zsinat dokumentuma adja.

Ez a dokumentum megállapítja az alapevidenciákat. Az első jelentős megállapítás: “Az Úr Krisztus ugyanis egy és egyetlen Egyházat alapított, mégis több keresztény közösség mutatkozik úgy az emberek előtt, mint Jézus Krisztus igazi öröksége.” (UR 1.) Ezt az állítást nem vonta kétségbe sem az Ágostai hitvallás, sem a Heidelbergi Káté, sem a Magyarországi Baptista Közösségek Hitvallása sem.

A pártoskodás azonban már Pál idejében is jelentkezett (vö. 1Kor 12,12sk; 1Kor 1,11sk) Ezt az akkori közösség nem Krisztus megoszlásként élték meg, hanem emberi rendetlenségnek, minthogy az is volt.

Ennek a mai  szétszakított állapotnak a felismerése önvizsgálatra indít minden kereszt(y)ény felekezetet. Ezt pedig minden érdekelt fél a Szentlélek indíttatásának vélte.

További evidencia, hogy Jézus a későbbi őt képviselő közösség alapelemeit maga állította fel.

Az egyik: Péter a fő, és mellette vele szoros egységben a további apostolok (MT 16,19 és 18,18; Jn 21,15sk). A katolikusok szerint ez érvényes a péteri tisztséget betöltő későbbi személyekre is. A protestánsok szerint ez nem így van, mert – szerintük – a szentírásból ez  nem mutatható ki.

A második századtól a gyakorlatban azonban már kimutatható, hogy Róma püspöke elsőbbséget kap a többi egyháztól. Ez az elsőbbség még nem látszott olyan világosan az első századokban, mint már  hatodik században. A protestánsok sem állíthatják, hogy már itt eltévelyedett volna az akkori közösség, hiszen betartották mesterük iránymutatását (a péteri hivatal viselőjét tekintették kősziklának/elsőnek/alapnak).

Maga a katholikosz  kifejezés  (ép, általános, mindenre kiterjedő) is már az első században használatba került Anthióchia Szt. Ingác (+110) által, aki ezt először írta le. Ő fogalmazza meg,  hogy “ahol a Krisztus ott a katolikus (ép) egyház“, amit Ignác egy apostolutód által vezetett, eucharisztiát ünneplő közösségre ért. Nyilván nem a Krisztus oszlik meg, ha közösség felbomlik, hanem az Őt megjelenítő közösség, itt már felmerülhet az emberi felelősség.

Helyesebb lenne tehát úgy beszélni minden felekezetnek magáról, hogy  – szándékaiban legalábbis – katolikusnak tartja magát még akkor is, ha éppen az Ágostai Hitvallást, a heidelbergi Kátét, vagy a nicea-konstantinápolyi hitvallást tekinti hite alappillérnek. Katolikus egyház a II. vatikáni zsinat óta ezt teszi, amikor egymástól különvált és nem elszakadt keresztény testvérekről beszél, amikor a protestánsokról szól.

Reklámok